· KÖZTÁRSASÁG · ÉLJEN A KÖZTÁRSASÁG




Untitled Document

Vitányi Iván

Éljen a köztársaság!

Sokan (én is) most kezdjük megérteni az értelmét annak, amit a mai nyugati szellemi életben republikanizmusnak neveznek. Úgy mondják, hogy a modern társadalom két nagy vezető elve: a demokrácia és a köztársaság együtt és egyszerre adják a teljességet.

A köztársaság ugyanis nem pusztán államforma, nemcsak az ország legfelső vezetésének pusztán formai-adminisztratív módja, nemcsak annyit jelent, hogy hogyan nevezik meg (és hogyan ültetik fel székére) az állam legmagasabb rangú, az egész közösséget képviselő emberét. Több mint államforma: életforma, erkölcs, ethosz, az egész nyilvános életet átfogó és meghatározó magatartásbeli, viselkedési norma. A latin kifejezés (res publica) a közösség ügyének nyilvánosságát jelenti. És milyen fenségesen szép a magyar név. A "köz" (ősi finnugor szó) már önmagában is mély filozófiát tartalmaz. A szó egyszerre jelöli azt, ami összekapcsol, és ami elválaszt bennünket. Ma is köznek nevezzük a szélesebb utakat összekötő kisebb ösvényeket. Köztem és közted (ez is ugyanaz a szó), az a közös, hogy egy út, egy köz vezet tőlem hozzád (és tőled hozzám), közel vagyunk, közünk van egymáshoz, így alkotunk egy közösséget. A társ szó (valószínűleg szláv eredetű) ugyanezt más nézőpontból fejezi ki: te és én, ti és mi nem farkasai vagyunk egymásnak, hanem kölcsönös egyenlőségben felebarátai. Ha sokan vagyunk, az már társulás, társaság, ha még többen: társadalom. És mindkét szónak van egy kommunikációs jelentésű származéka (közlés, illetve társalgás), szintén az egyenlőség, a tudás és a szándék kölcsönös megosztásának értelmében. A "köztársaság" szó tehát magában hordozza az egyenlőség, a szabadság, a társiasság (szolidaritás), a kölcsönös megértés (konszenzus), az egész társadalom (a "köz") összetartozásának igényét és ideálját. Magában hordozza a modern kor minden nagy politikai mozgalmának igenlését, a ma is életképes hagyományok védelmét, a szociális igazságosság kiterjesztését és a liberális szabadság elvét egyaránt.

Minden eszmét persze azzal is jellemeznünk kell, amivel szemben áll. Ez a mi esetünkben a köz együttélésének, az ügyek intézésének az a másik elve, módja, amit a történelmileg korábbi állapot képviselt, ami ellen a köztársaság ideálja megszületett. Ez pedig az emberi társadalom megformálásának az a korábbi gyakorlata, amit a feudalizmus vagy a rendiség elvével szoktunk leírni. Ez azon alapul, hogy az embereket eleve egyenlőtlennek kell tekinteni, és a sorstól, vagy az istentől, vagy a természet törvényétől eleve elrendelt csoportokban szintekbe, rendekbe kell osztani, végső soron parancsolókra, páriákra, valamint (hogy ugyanennél a kezdőbetűnél maradjunk) pénztulajdonosokra, papokra, polgárokra, parasztokra, proletárokra. A klasszikus rendiség idején számuk is volt (első, második, harmadik, majd a forradalomba a negyedik rend, de a lényegből megmaradt valami. Az, hogy az egyik "sorsa" az uralkodás, a másiké az engedelmesség, jobb eseten az alkalmazkodás.

A feudalizmust az jellemezte, hogy a felső rendeket áthatolhatatlan és bevehetetlen falrendszer vette körül. Nemcsak a jólét és a fegyver bástyái védelmezték őket, hanem legalább ugyanakkora hatással szimbólumok tudatba beépített belső bástyái is. Az ideák és idolumok, totemek és tabuk, dogmák és -doxák, hitek és félelmek, a túlvilági jutalmak és a földi fenyegetettségek olyan rendszereivel, amelyek az embergyerekeket eleve beleszocializálják az örökkévalónak szuggerált rendbe. Tudatosan hagytam ki a sorból a vallást. Természetes ugyan, hogy a mindenkori hatalom minden eszközt felhasznál uralmának biztosítására, így a vallást is. Itt Európában a kereszténységet, , másutt az iszlámot, vagy a buddhizmust és így tovább. Ez azonban az ember dolga, nem az Istené és nem a hité. A kereszténység eredeti szelleme - azt is mondhatjuk - ezzel éppen ellentétes. (A jézusi közösség, az eklézsia voltaképpen a hívők köztársasága.)

A királyság azonban - eredeti középkori funkciója szerint - maga a rendiség valósága. A régi francia és angol királyokat például nemcsak az Istentől nyert szentség hitével ruházták fel, hanem ennek jegyében varázserőt is tulajdonítottak nekik, milliók hitték, hogy puszta érintésük is meggyógyítja a legsúlyosabb betegséget.

Mindezt természetesen a maga kora szerint kell megítélnünk - ahogyan a miénket is a miénkével. Igen, a "sötét" középkor (Dark Ages - mondják angolul) mégiscsak derengést jelentett a barbárság évezredeihez képest: a civilizáció, a polgárosodás lehetőségét.

Lassú, küzdelmes, ellentmondásos, olykor kegyetlen volt a polgárosodás folyamata. Amikor azonban elérkezett egy bizonyos szintre, le kellett magáról dobnia a rendiség és vele a királyság elhasználódott burkát, intézményrendszerét. rendiség helyett demokrácia, királyság helyett köztársaság: más hatalmi intézményrendszer, más társadalmi szerkezet, más társas-emberi magatartás és más ethosz. Alapelvei a szabadság, a másik ember és általában a másság megértése, az együttműködés, a közös döntések, a konszenzus igénye, a rendi egyenlőtlenségek tagadása, a szubszidiaritás, azaz a különböző szintű testületek és közösségek önállósága. Az sem hagyható említés nélkül, hogy a modern demokrácia és a modern köztársaság egybeesik a modern nemzet kialakulásával. A modern nemzeteszme ugyanis radikálisan különbözik a régitől. Az ugyanis nem az állampolgárok, nem a nép, még csak nem is az etnikai közösség, hanem az uralkodó nemesség szervezete volt. "A legelső nemesember" pedig (a közismert dal szavaival) "a király". Nem véletlen, hogy a két szó (nemesség és nemzet) gyöke azonos. (Mint ahogy az "ország" szó is az úrságból, maibb nyelven uradalomból származik etimológiailag - mint azt Mátyusz Elemér kimutatta.) A modern nemzet ezzel szemben mindenki közössége, aki az odatartozást vállalja.

De hiszen - vethetik ellene - Európa sok demokratikus országában: Svédországban, Norvégiában, Dániában, Hollandiában, Spanyolországban, Nagy-Britanniában ma is királyság van. Ez a királyság azonban nem az a királyság. Ők nem uralkodnak, nincs hatalom a kezükben (vagy csak nagyon kevés), szerepük az államfői tiszt betöltésére korlátozódik, nem egy köztársasági elnök (például éppen az amerikai) "erősebb" náluk.

Azt mondhatjuk tehát, hogy ezek az országok a királlyal együtt is köztársaságok. Egész politikai közéletük megfelel a republikanizmus követelményeinek.

A mi fejlődésünk sajnálatosan különbözik az övékétől. A civilizációs folyamat első szakasza valóban nagyszerűen sikerült, mindenekelőtt ami a magyar királyság, az ország megalapítását illeti, ez nekünk is megteremtette az európai stílusú fejlődés lehetőségét, a hagyományos értelemben vett nemzet kialakulását és megerősödését. Dicsőség érte mindenkinek, aki tett érte, legalább annyi, mint amit a mostani ünnepség alkalmából megadnak nekik. A második civilizációs fordulattal, a demokrácia és a republikanizmus egyszerre való megteremtésével azonban ismét csak késtünk. Ugyanúgy, ugyanannyit és csekély különbséggel ugyanazokhoz az országokhoz képest (amelyek egykor Nagy Károly birodalmát, most pedig az Európai Unió törzsét alkotják). 1848 forradalmában megszületett a magyar nemzet, megszületett a magyar köztársaság eszméje, de az erőből már csak a trónfosztásra jutott, azt is azonnal véresen leverték. Mint ahogy akasztófák és sortüzek erdejében végződött a magyar köztársaság többi kísérlete is, 1918-ban, 1945-ben, 1956-ban. Hogy végre aztán 1989. október 23-án valóban megszülethessen a Magyar Köztársaság.

A megkésettségnek azonban megvannak a következményei. Azt a sajátos félárbócos helyzetet, amelyben így megrekedtünk, leginkább azzal a közkeletű megállapítással jellemezhetjük, hogy mi viszont királyság voltunk király nélkül. Szekfű Gyula írta 1934-ben: "A korona korona marad akkor is, ha nincs király fején, ilyenkor a nemzet gyakorolja jogát és ez az elmélet érvényesül például a mai helyzetben is, amikor nincs király, de megvan pompás őrizet alatt álló koronánk, ennek nevében cselekszenek a hatóságok s az ország királyság király nélkül meghatározatlan időkig." Látnoki szavak. Bizonyos mértékig a korábbi évszázadokra is vonatkoznak, amikor hűen ápoltuk a monarchia és a rendiség minden intézményét, de saját királyunk nem volt, csak császárunk - Bécsben. Ami azt jelenti, hogy feudális megcsököttségeinket gyarmati alávetettség is erősítette és viszont. A Horthy-korszak a tobzódását és paródiáját hozta ennek a felemás helyzetnek, beleértve azokat a pozitív lehetőségeket is, amelyeket a virtuális monarchia felülete alatti (szintén felemás, de valóságos) polgárosodás nyújtott.

És mit hoztak asztalinokrácia évtizedei? Nemcsak demokráciát nem, de köztársasági rendszert sem. A sztálini uralom és annak minden (Rákosi-, Brezsnyev-, Kádár-féle) változatának politikai rendszere egyáltalán nem a demokráciáé, sem a köztársaságé, még ha bizonyos formális tekintetben imitálja is azokat. Lényegében ez is egyfajta monarchikus abszolutizmus (annak Arisztotelész által tiranniának nevezett fajtája).

Ezt az örökséget hordozzuk magunkkal és magunkban. Nem a génjeinkben, hanem társadalmi gyakorlatunkban, amelynek a mondott helyzet következtében nem tudtak a demokratikus-köztársasági hagyományai igazán kibontakozni - legalábbis nem a kívánatos mértékben. Ilyenkor nagy akartok és hittel teli fogadkozások dőlhetnek meg egy rossz beidegződésen. És a demokratikus szándékkal kikövezett utak olykor váratlanul a király nélküli királyság szép csendben megőrzött kertjébe vezetnek.

Egy ismerősöm mesélte, régen, a nyolcvanas években. Külkereskedő volt, nagyszerű kapcsolatokkal, és büszke volt arra, hogy ő maga mindig megőrizte ízig-vérig polgári és kisemberi származásának demokratikus erkölcsét. Egy neves amerikai vendégét (Északról - ez fontos -, a liberális Amerika őshazájából) elvitte szülőhelyére, a veszprémi Jeruzsálem-hegyre, az ottani szegény zsidó közösségek egykori lakónegyedébe. Beültek egy vendéglőbe, és meghatódottan magyarázta el mindezt partnerének, mondván, hogy ő, a Jeruzsálem-hegyi szegény szabómester gyereke az Egyesült Államokban az északi gyökerű demokraták táborát gyarapítaná. De vacsoravendége a fejét rázta. "Nem hiszem - mondta végül kategorikusan. - Láttam, ahogy az előbb ideintette a pincért. Olyan nagyúri mozdulattal, ami mindig jellemzi a magyarokat (mondhatta, mert sok magyar barátja volt, és úgy látszik, jól ismert minket), de ahogy sohasem mozdul meg egy északi demokrata." És barátom elszégyellte magát. Annyi magyar kisúrral érintkeztem - mondta az esetet elbeszélvén -, hogy végül azt teszem, amitől pedig utálkozom.

Ezen gondolkoztam, amikor néztem a millenniumi és beiktatási ünnepségeket. Itt is valami hasonló történt. Valóban hozzáillő folytatása (sajnos szemmel láthatóan még nem befejezése) az elmúlt ezer év rendiségének. Hiteles lábjegyzet Szekfű-idézetünkhöz, miszerint a király nélküli királyság meghatározatlan időkig hivatott regnálni. Nem kell itt végigmondani az eseményeket, a parlament előtti Seherezádé-építményeket, a korona, a Szent Jobb és a szent koponyacsont misztikus találkozását, a díszes felvonulást, a tűzijátékot és a többit és a többit. Én még a Horthy-korszakban nőttem fel, emlékezem az igazi magyar királyi ceremóniákra. Most elég volt kicsit elbódulnom s magamat meg nem csípnem, és az Eucharisztikus Kongresszuson képzeltem magamat (vagyis őket). A pózoknak milyen jelképes erejű beszéde! Hogyan kell ülni a széken? (Lásd az előbbi esetet a Jeruzsálem-hegyen.) Ahogy Göncz Árpád ült, az maga a köztársaságiasság: szerényen kicsit előrehajolva, keze a térdén összekulcsolva. De láttam egy másik ülésmódot is, amely a klasszikus protokoll szerint a királyt illeti meg a trónon: kevélyen hátradűlve, magasan hordott fejjel, büszke tekintettel, mindkét kezét a karfára fektetve.

Aggódva figyeltem az új köztársasági elnököt, ám aztán egy ellenőrizetlen gesztusa miatt megszerettem. Végigcsinálta a díszszemle cirkuszprotokollját, egy rosszul működő és alig létező banán- (vagy narancs-) hadsereg dísznek nevezett százada előtt. Már ez is szimpatikus volt, mert botladozva ment, mindig rossz felé indult, a kísérő főtisztnek kellett őt helyreigazítania. Aztán végigkínlódva a vesszőfutást, fellépett az emelvényre. Minden kamera és minden szem rá nézett, neki pedig egy mosoly suhant át az arcán, egyetlen pillanatra. A mosoly azt mondta: látom, hogy hová kerültem, de én eszemnél vagyok és tudom, hogy ez színjáték. Akkor úgy éreztem, hogy mégiscsak lehet belőle köztársasági elnökünk.

Mindezek azonban természetesen csupán jelek, nem is lenne érdemes róluk szólni, ha nem lennének valóságos dolgok, valóságos folyamatok jelzései. A valóság az, hogy a jelenlegi kormány jelenlegi politikája félelmetesen emlékeztet a király nélküli királyság hagyományos magatartására, és jellegzetesen különbözik a fejlett nyugati demokráciák politikai gyakorlatától. Az észak-amerikai és nyugat-európai (királyaikkal együtt is) köztársasági demokráciák társadalmi és közélete egy stabil, anyagi, szociális és kulturális tőkével rendelkező középosztályra épül, amelybe a társadalomnak több mint kétharmada beletartozik. Ezért mondhatjuk, hogy itt a társadalom viszonylag legnagyobb része számára nagyobb jólét, biztonság, több és teljesebb plurális-poliarchikus, és ugyanakkor konszenzuskereső demokrácia valósulhatott meg, mint bármikor azelőtt. A király nélküli királyság gyakorlata ezzel éppen ellentétes. A modern társadalom eszközeit is egy jóval (egyharmadnál is) kisebb társadalmi-gazdasági elit érdekében használja fel, amelynek lehetőségeit minden módon biztosítja, és őket a hatalom pretoriánus gárdájává neveli. A demokrácia formáit homlokzatként megtartja, de a társadalmi együttműködés, konszenzus, a kisebbségek védelme helyett a többség uralmának elsődlegességét hirdeti. Még akkor is, ha a többség természetesen csak virtuális (például mert csak a parlamenti matematikán és nem a társadalom valóságos megosztottságán alapul). ebben az esetben is azonos a repertoárja: ahogy a Horthy-korszak látszatparlamentarizmusa mögött az uralkodó párt "meghatározatlan időkre" betonozott hatalma állt, ugyanúgy vált eszménnyé az "egész pályás letámadás", a politika polarizálása, a parlament eljelentéktelenítése, az "ellenzék nélkül is működünk" filozófiája. Az már csak természetes, ha mindehhez nem a modern demokrácia és a köztársaság minden rendiségnél magasztosabb elvei adják a legitimációt, hanem a rendiség (történelmileg tiszteletre méltó, de mára) elavult mítoszai.

Mit lehet erre mondani? Éljen a köztársaság!

 

Vitányi Iván

Forrás: Népszabadság 2000. október 14. 19. o.