· KÖZTÁRSASÁG · KÖZTÁRSASÁGAINK




Untitled Document

Feitl István

Köztársaságaink

1918 novemberében örömmámorban él Budapest. IV. Károly lemond az államügyekben való részvételről, és a nemzet kezébe helyezi a döntés jogát az államformáról. Néhány napra rá Károlyi Mihály a parlament lépcsőiről több százezres lelkes tömeg előtt kiáltja ki az első magyar köztársaságot. Egy év múlva - akik itthon maradtak - igyekeznek elfelejteni a Kossuth téri közjátékban való részvételüket. 1920 elején az új nemzetgyűlés első dolga, hogy visszaállítsa a királyságot. A konszolidált horthyzmus 1923-ban már bíróság elé idézi a köztársaság híveit, bár a republikánus mozgalom itthoni vezéralakja, Veér Imre, nem jut a magyar jakobinusok sorsára, csupán börtönbüntetésre ítélik a királyság elleni agitációért.

1946 elején szinte az egész ország köztársaságpárti. Tildy Zoltán közfelkiáltású megválasztását és Károlyi Mihály történelmi érdemeinek törvénybe iktatását egy négy évszázados per végső lezárásaként ünnepli a törvényhozás. Pár év múlva Tildy már házi őrizetben van, Szakasits Árpád követi az elnöki székben, de a népköztársaságnak sem a régi törvényhozás, sem köztársasági elnök, sem Szakasits Árpád nem kell. Perek annál inkább.

1989. október 23-án újra köztársaság lettünk, s egy év és három hónap elteltével - hál’istennek - még azok vagyunk, bár az örömünnep elmúltával mind tisztábban látni, hogy a tekintélyuralmiság ördögét semmiféle politikai tömjénfüsttel sem sikerült elüldöznünk.

 

Az első intő szavak

Hogy mi köze a tekintélyuralomnak az államformához? A köztársaság itt Magyarországon nemcsak államforma, hanem politikai berendezkedés kérdése is! A köztársasági mozgalmak mindig forradalmiak voltak, vagy legalábbis rendszerváltók. A hosszú és csődbe jutott konzervatív korszakokat váltották le 1918-ban, 1945-1946-ban és 1989-1990-ben egyaránt. Az első két esetben aztán jött a vereség, a visszaállás a régi pályára, a több évtizedes királytalan monarchizmusok csendje, a republikánus meggyőződés nemzetidegenné bélyegzése.

Ma ez nem következhet be - mondjuk -, pedig tudjuk, hogy a magyar szellemi élet nagy áramlatai között a múltról fellobbanó viták során készül a tekintélyelvű konzervativizmus billoga Károlyira, Tildyre, a szociáldemokratákra, a radikálisokra, a harmadikutasokra és mindazokra, akik nem a nemzeteszme, hanem a nemzet újraformálásában látják hivatásukat.

Amikor a híressé vált 1946. évi I. törvénycikkel megszületett a második magyar köztársaság, már elhangzottak a demokrácia jövőjét féltő, intő szavak. Mégsem gondolt senki arra: alig egy év múlva a jog köntösébe bújtatott erőszak válik a hatalmi harcok meghatározó módszerévé. 1945 vége, 1946 eleje még a politikai egyensúly időszaka. Az alapvető jelszavak roppant ismerősök: nemzeti függetlenség, demokratikus rendszerváltás, újjáépítés és gazdasági felemelkedés. Ráadásul akkor is mindezt egyszerre, a válság veszélye közepette kellett megvalósítani! A magyar történelem addigi legdemokratikusabb választása nyomán kialakult koalícióban megtestesülő hatalom mozgásiránya ennek ellenére a demokrácia továbbfejlesztése felé mutatott. A köztársasági törvén elfogadása kiteljesítette a parlamentarizmus intézmény-rendszerét. A magyar történelemben először 1946. január 31-én törvénybe iktatták az emberi szabadságjogokat is.

 

Kompromisszumhatár

Úgy látszott, teljes a győzelem a múlton, s ez utat nyit a jövő felé. A mondat első fele kétségtelenül közel állt az igazsághoz: győzni kellett a múlton, meg kellett akadályozni a katolikus egyházi vezetés, a királypárti kisgazdakörök és más jobboldali csoportok kézfogóját, és ez sikerült. Az érdem nemcsak a koalíció baloldali pártjait illeti, hanem Tildy Zoltánt és Nagy Ferencet, sőt több olyan royalista érzelmű politikust is, mint Varga Béla, aki a kor parancsát vágyai elé tudta helyezni. Ő és pártja polgári tagozatának vezetői a békekötésig hajlandók voltak együtt menni a koalícióval, mert féltek - s joggal -, hogy ez az ország nem visel el még egy, a trianonihoz hasonló békekatasztrófát. 1946 elején pedig úgy mutatkozott: alternatíva csak abban van, milyen gyorsan és meggyőzően tudjuk bizonyítani a győztesek számára, hogy hozzájuk tartozunk, hogy mások leszünk, mint amilyennek huszonöt évig láttak bennünket. A polgári Európa is balra tartott, ehhez kellett alkalmazkodnunk, s ezt tudomásul kellett venniük azoknak is, akik másként képzelték a jövőt.

A köztársaság kikiáltása körüli politikai küzdelem azonban jelezte, hogy a régi rendszer képviselői minden taktikai kényszer ellenére eljutottak kompromisszumkészségük határáig. Slachta Margit hírhedtté vált parlamenti felszólalása az államformáról szóló vitában azt jelezte, hogy a magyar konzervativizmustól nemcsak a klasszikus kultúrára építkező, a reneszánszban gazdagodó és a felvilágosodásban kiteljesedő tradíció, hanem a Habsburg-ellenes nemzeti örökség is idegen. 1945 nyarától Magyarországon a konzervativizmus alkalmazkodóbb formái is a rendszerváltás ellenzékévé váltak.

A második köztársaság politikai erőviszonyainak mai jobboldali elemzői azt hangoztatják, hogy a bomlás okai a koalíciós szövetség és általában a magyar politikai paletta túlzott baloldaliságában rejlenek, amely a szélsőséges rohamokkal szemben csak visszavonulásra tette képessé a polgári erőket. Hiányzott szerintük a jobbszárny, a konzervatív liberalizmus kiegyensúlyozó szerepe. Az igazság azonban az, hogy 1945 után sem a nemzetközi helyzet, sem a nemzeti és társadalmi érdekek nem tették lehetővé az állagőrző politika fennmaradását. Ami maradt belőle, azt a világpolitika sodrása takarította el. Magyarországnak a kelet-közép-európai államok versenyfutásában nem volt más választása, sietésre kellett biztatnia magát. Ahogy 1918-ban, most is szinte repült a nemzeti függetlenséget és modernizációt együttesen megvalósító republikánus megoldás felé.

A második köztársaság végül is nem tudott igazán konszolidálódni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a benne részt vevő politikai erők ezt eleve lehetetlenné tették volna! Ellenkezőleg, az 1945 elején kialakult, de még az 1947-es választások utáni pártrendszer is magában hordta az európai mintát, a kereszténydemokrata-szociáldemokrata váltógazdálkodás csíráját. Épp a választások bizonyítják, hogy a konzervatív és kommunista rendszerellenesség és intranzigencia - utóbbi esetében még rendőrségi túlhatalma ellenére is - kordában tartható lett volna, ha az európai rendezés a mérsékelt megoldások, a kisállamok - legalább relatív - szuverenitása irányába halad. A koalíció, illetve két nagy politikai irányzata egyensúlyának felborulásában nagy szerepe volt a kommunista párt agresszív hatalmi akcióinak, de ez a Nagy Ferenc-féle külpolitikai orientáció csődje, az új "Trianon-sokk" és főleg az egyre jobban eldurvuló nemzetközi beavatkozások nélkül nem vezetett volna eredményre. A Kisgazdapártot vagy szélesebben az akkori értelemben modern kereszténydemokrata jellegű polgári liberalizmust parlamentáris eszközökkel nem lehetett térdre kényszeríteni. (Mint ahogy a baloldalt sem.) A világ azonban 1947-ben már nem tette lehetővé ezen országok esetében a demokráciát és a függetlenséget. Ahogy 1919-ben, úgy 1947 után is nagyhatalmi akarat döntött Magyarország sorsáról.

 

Régi gyengeségek

A második köztársaság eszméi ennek ellenére több mint negyven év elteltével sem veszítettek aktualitásukból. A nemzeti szuverenitás és a plebejus demokrácia megvalósításának programja ma is a legnemesebb célkitűzések közé tartozik. Meggondolandó, hogy a mostani kísérlet szilárdabb alapú-e elődjénél. Különösen most izgalmas az a kérdés, hogy a régi gyengeségek - ellenkező előjellel - visszatérnek és erősödnek-e, amikor egyesek nyíltan, mások a forradalom továbbfejlesztésének jelszavai mögé rejtőzve feszegetik az alkotmányos rend kereteit. De talán mégis bízhatunk benne, hogy a harmadik köztársaság nem kerül olyan helyzetbe, amelyben végső tartalékai mozgósításával kell tanúbizonyságot adni erejéről.

 

(Népszabadság, 1991. február 1. 8. oldal)