· KÖZTÁRSASÁG · A KÖZTÁRSASÁG A MŰVÉSZETBEN




Untitled Document

Pölöskei Ferenc, professzor emeritus

A köztársasági gondolat a magyar irodalomban

Miután az előadás címe hosszú töprengés, meditáció, a gondolatkísérletek egész sora nyomán alakult ki bennem, elöljáróban szükségesnek vélem ezek érzékeltetését, a lehetséges megközelítés módozatainak jelzését. Eredetileg arra gondoltam, hogy a köztársasági eszme jelenlétét a szépirodalomra szűkítem. Ezzel szemben azonban nyomban jött az ellenvetés: a köztársaság elsősorban politikai, közjogi fogalom, hiszen a modern államforma egyik válfaját jelenti, s a hozzá vezető út és annak valóságos tartalma, kritériumai is ezekbe a jogi keretekbe illeszkednek. A szépirodalom - a líra és a próza - műfaja pedig eredendően különbözik a jogi-politikai kategóriáktól, ha a művészek időközönként belekerülnek is ebbe a mezőbe. A csábító téma különben is inkább az irodalomtörténészek, esztéták feladata.

Az első ötlet után, a köztársaságról szólva így szükségszerűen a történészek, politikusok, jogászok, publicisták írásai kerültek előtérbe. Ezzel egyidejűleg azonban túlságosan is kibővültek a vizsgálandó kérdéskörök és kiderült: egy előadás keretében mindennek legfeljebb csak valamiféle vázlata rajzolható fel. Ám még ennél is szélesebb tárgyköröket foglalna magába a virtuális köztársaság irodalmának célul tűzése. Hiszen a köztársaság, a jogállamiság ismérveit, illetőleg azok egyes részeit sokkal többen magukénak tekintik, mint akik a köztársaság kivívására és megtartására kötelezik el magukat. Ebben a kontextusban ugyanis az államformával nem foglalkozó írók, tudósok is ebbe a keretbe kerülnek, ha az említett kritériumoknak megfelelnek.

Ilyen megfontolások közepette választottam meg előadásom címét: A köztársaság a magyar irodalomban. Bevallom, ebben több fantáziát, kutatói lehetőséget is láttam, mint a már jobbára ismert, az államformáról, benne a magyar vagy általában a köztársaságokról ismert historiográfiai irodalomra építő témát.

Történelmünkben a szélesebb értelemben felfogott köztársasági irodalom két szakasza emelkedik ki. Az egyik a francia felvilágosodás és forradalom hatásaként kibontakozó értelmiségi "jakobinus" mozgalomhoz, illetve az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlása idején létrehozott 1918. évi októberi köztársasághoz kapcsolódik. Természetesen külön fejezetbe tartozik az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc nyomán az efelé tartó irodalmi magatartás, továbbá a köztársaság 1946-os, majd az 1989/1990-es rendszerváltás részeként kivívott harmadik köztársaság irodalma.

S miután a három magyar köztársaság - 1918, 1946, 1989 - egymástól teljesen eltérő kül- és belpolitikai körülmények között született, irodalma, forrástípusai, műfajai is különböznek egymástól. 1918-ben több politikus, politikai irányzat, sőt párt, illetve író, tudós magáévá tette a forradalom eszmeiségét, az Ausztriától független, demokratikus Magyarország új államformáját. A jogászok azonban nehezen váltak meg ekkor, ha egyáltalán megváltak monarchikus felfogásuktól, a két világháború között pedig legfeljebb a szabad királyválasztó vagy legitimista táborhoz tartoztak, de feltétlenül a királyság állalmformájának szükségességét vallották.

Az 1946. évi köztársaságnak ugyanakkor alig van korabeli szépírói, történettudományi vagy alkotmányjogi irodalma. Legfeljebb az emigrációs és a hazai visszaemlékezésekben találunk rájuk, vagy a diktatúra elleni szembefordulás, tiltakozás emelkedett a költészet, a próza magasságaira. Aligha kétséges, hogy közülük is kiemelkedik döbbenetes megrázó erejével Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról c. verse.

Demokratikus köztársaságban élünk s számunkra ez ma már természetesnek számít. A hozzá vezető út azonban hosszú volt, mintegy 200 évnyire tehető, tele nekilendülésekkel és visszaesésekkel, reményekkel és csalódásokkal, miközben vele összefüggésben vagy tőle teljesen függetlenül a sorsfordító események egész sora zajlott, közülük némelyek emelték rangunkat a világban, mások éppen nemzeti létünket kérdőjelezték meg. A XIX. században az abszolutizmusok közé ékelődött a reformkor, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc, míg a XX. század két világháborút, Trianont és az idegen megszállások tragédiáit hozta ránk, illetve két ízben felragyogtak a forradalom fényei. Időnként írói, politikai, jogi hitvallásokban fel-feltűnt az államforma megváltoztatásának szándéka, sőt a köztársaságot a magyar parlament egyszer-egyszer törvénybe is iktatta, tartósnak azonban csak a rendszerváltással egybefonódva válhatott. Vázlatszerű előadásomban inkább csupán felvillantom az említett szándékokat és az azokat kísérő vagy éppen megelőző írásokat, amelyek gyakran a sokágú és mély nemzetközi irodalomtól szerzik impulzusaikat. Miként a köztársasági államjogi konstrukciók alappillérei is a nemzetközi joggyakorlatra épülnek.

Manapság a jogállamiságon nyugvó (a hatalmi ágak megosztására és egyensúlyára, az emberi és a politikai szabadságjogokra épülő) állam- és kormányforma két változata létezik: az alkotmányos monarchia és a demokratikus köztársaság. Szemben a középkorral, amikor az abszolutista monarchiákat, illetve például az itáliai városállamokat láthatjuk az akkori Európa politikai térképén. Az abszolutista monarchiákat először a XVII. században, Angliában támadták az írástudók s megszülettek azok a jogszabályok, amelyek törvényekbe iktatták elképzeléseiket, az alkotmányos állam sarkalatos pilléreiről.[1] Az állam demokratikus átalakítását végül az angol uralkodóház is tudomásul vette s ezzel magát is megmentve elsőként alakította ki az alkotmányos monarchia rendszerét. Az akkori Európában meghatározó Monarchiák előbb vagy utóbb válaszút elé kerültek. Vagy utat nyitnak a gazdasági-társadalmi fejlődés kívánalmai szerinti modern alkotmányos igényeknek s ezáltal a polgári jogállamiságnak, vagy szembehelyezkednek vele és magát a monarchiai államberendezkedést is válságba sodorják, s ezáltal bukásukban is szerepet vállalnak. Ahol az említett dilemma bölcs felismerése vált a meghatározózóvá ott a monarchiák fennmaradtak, létük sem kérdőjeleződött meg. Ezek a dinasztiák nemcsak fennmaradtak, hanem a trónt különös, históriai misztikus romantika fogta át, a múlt és jövő szimbiózisának fényei ragyogták körül. A jogállamiság angol, francia és amerikai irodalma rendkívül gazdag.[2]

A magyarországi köztársasági irodalom és mozgalom már a francia forradalom nyomán megjelent és a Jozefinizmus viszonyai közepette, a II. József nevéhez kötődő szabadabb sajtóviszonyok, a cenzúra visszaszorítása idején, szélesebb értelmiségi körökben is ismertté és vonzóvá válhatott. A francia lapok, folyóiratok, röplapok nyomán körök, klubok alakultak, amelyekben élénk új alkotásokat is serkentő iratok, tanulmányok, könyvek születtek. Alkotóik főként a nemesi reformerek, illetve a honoráciorok. Ebbe a körbe tartoztak: Kazinczy Ferenc, Batsányi János, Hajnóczy József, Berzeviczy Gergely, Verseghy Ferenc. Közülük elméleti felkészültsége, gazdag tudományos munkássága révén Hajnóczy József emelkedett ki. Az 1790-es évek elején több jelentős alkotmány- és jogtörténeti könyvet írt. [3] Nemesi származás híján eleve nem vehetett részt az országgyűlésben, de műveit elküldte a rendi gyűlés tagjai számára. Állami és társadalmi reformjavaslatai ekkor az alkotmányos monarchia megvalósítására irányultak. A jakobinus mozgalomhoz kapcsolódva azonban már a köztársaság lehetőségét is számba veszi. Batsányi Jánost egyetlen verssora is a politikai gondolkodás és a költői zsenialitás magasságába emelte. Azok is ismerik, akik a költőről talán semmit sem tudnak: "Vigyázó szemetek Párizsra vessétek."[4] Verseghy nevéhez fűződik a Marseillaise magyarra fordítása.[5] Berzeviczy, a közgazdaság tudósa is különös figyelemmel kísérte a magyar felvilágosodás és a köztársasági eszme sorsának alakulását. Az 1790-es évek elején azt vallotta, hogy a francia trón ledöntése után a Habsburg következik.[6] Az abszolút monarchia elvetése a testőr-írót Bessenyei Györgyöt is vonzáskörébe vonta. A felvilágosodás új hullámának további megerősödését 1795-ben a császári önkény akadályozta meg. A Martinovics Ignác nevéhez kötött jakobinus mozgalom vezetőit kivégezték, sokakat börtönökbe zártak, s a megfélemlítés egyéb eszközeit is alkalmazták.[7]

A reformkor írói, nagy gondolkodói - a felvilágosodás eszméivel is gyarapodva - a nemzeti önállóság útjának keresése, illetve az elavult feudális társadalmi berendezkedés bírálata nyomán, az utolsó rendi országgyűlésen eljutnak a felelős minisztérium, a népképviseleti országgyűlés bevezetésének, illetve a jobbágyrendszer megszüntetésének programjához, s mindezt törvényekbe is iktatják.

A reformkori szépirodalom kiváló képviselőinek egész sora kötődik a francia forradalom szabadságeszméihez, az 1848-as forradalom vállalásához. (Többen az előkészítésében, szervezésében is jelentős részt vállaltak.) Elkötelezett hívei közül Petőfi és Vasvári mellett ide tartozik Vörösmarty, Madách, Jókai, Arany, Vajda, Eötvös József, vagyis a legnagyobbak. Természetesen folytathatnám a sort írókkal, művészekkel, tudósokkal. A szabadságharcban elesett Vasvárit, a csillogó tehetségű történészt, a francia forradalom mellett a történelem "segédtudományai", az oklevél-, címer- és pecséttan érdekelte, de a historiográfia művelését is feladatának tekintette.

1848 márciusa után azonban az egységesnek nevezhető írói táborban már repedések jelzik a megoszlottság jeleit. Az utak innen sokfelé ágaztak, de ’48 márciusának vállalása fennmaradt.

Az irodalomban a köztársasági eszme csak az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején tér vissza, elsősorban Petőfi költészetében. Miután az udvar megkérdőjelezte az V. Ferdinánd által is aláírt áprilisi törvények érvényességét, majd fegyveresen is megtámadták Magyarországot és megindult a szabadságharc. Ekkor születnek republikánus versei. 1848 augusztusában írta a Respublika c., 1848 decemberében Debrecenben az Itt a nyilam! Mibe lőjjem? és Akasszátok föl a királyokat c. versét. A politika színterén az államforma ügye 1849. március 4-e, az Olmützi alkotmány kiadása után bukkant fel, amely Magyarországot koronatartományként illesztette az egységes Habsburg Monarchiába. A köztársaság gondolata azonban jószerivel csak a Függetlenségi Nyilatkozat országgyűlési vitája során került előtérbe, amikor több képviselő is követelte: a trónfosztással egyidejűleg hozzanak törvényt a köztársaság megalkotásáról is.[8] Kossuth a kedvezőtlen európai viszonyokra hivatkozva csitította őket Az országgyűlés így deklarálta az ország függetlenségét, a Habsburg-ház trónfosztását, de nem szűntette meg a királyság államformáját.[9]

Kossuth az 1850-es években, már az emigrációban írta igényes alkotmánytervét. Hasznosította benne angliai, franciaországi és amerikai tapasztalatait. Vagyis több ízben átdolgozta és több nyelven írta. Ezt Spira György állította össze és tette közzé 1989-ben.[10] A tervezet nyomatékosan kiemeli az emberi, politikai alapjogok szükségességét, a közigazgatás demokratikus kiépítését, a törvényhozás terén a népképviselők háza és a szenátus létrehozását, összetételét, választásuk módját, s tartalmazza az államforma ügyét is. Erről így ír:

"Az 1849-iki függetlenségi nyilatkozat alkalmával az volt kimondva, hogy az ország szerkezete megállapításában a nemzet kész legyen az európai viszonyok igényeit figyelembe venni.

Ha ennek következtében monarchicus kormányformát vélne a nemzet elfogadni tanácsosnak, következés volna, hogy a király személye sérthetlennek ismertessék, de hogy ellenjegyzés nélkül a király semmi rendeletet ki ne bocsáthasson, a felelősség az ellenjegyzőt illesse, s annak terhétől őt királyi kegyelem sem fedezhesse… Ha monarchicus lenne a kormányforma, a nádori méltóság megtartására fontosságot helyezek…

Ha ellenben (mit óhajtok, hogy a körülmények megengedjenek, az európai haladás különben is a democratiai kormányformát mutatván ki a jövendő postulatumaul), ha ellenben köztársasági országlat fogadtatik el, a végrehajtó hatalom főnöke közszavazat útján leszen az országpolgárok összes egyeteme által választandó..."[11]

A kiegyezés előkészítése és létrehozása idején azonban egyetlen politikai irányzat, politikus, író, publicista programjában sem találjuk a köztársaság követelését, legfeljebb a szélsőbal, majd a függetlenségi párt hirdette a personáluniót.[12] Közülük kiemelkedik Vajda János, Böszörményi László, Mocsáry Lajos és Madarász József. Jóllehet a hozzájuk közel álló Kossuth neve az 1849. évi detronizációt is jelenthette, vagyis az elszakadást a Habsburgoktól. Ezt azonban csak a XX. század elején fogalmazták meg, amikor 1912-ben megalakították a Magyar Köztársaság Pártját.[13] Amikor az Osztrák-Magyar Monarchia válsága elmélyült. Vezetője, szervezője a Székelyföldről érkező Nagy György ügyvéd volt, aki a trónfosztó Kossuthot tekintette példaképének, de ismerte a felvilágosodás külföldi és hazai követőit. Több író, publicista őt tekintette a köztársaság úttörőjének, maga Károlyi az első magyar köztársaság elnöke és számos publicista, politikus is.[14] De idézhetném Adyt, Juhász Gyulát, Zilahy Lajost, Krúdyt is.[15] Valamennyien Nagy György önzetlenségét, őszinte, tiszta elszántságát, hitét, emberi, morális nagyságát emelték ki. 1918. november 16-án a Nemzeti Tanács titkáraként ő olvasta fel a parlament épületében a köztársaság megteremtését tartalmazó memorandumot. A Tanácsköztársaságban már nem vállalt szerepet, az ellenforradalom ugyanakkor tiltotta a köztársasági eszmék terjesztését és a mozgalmakat is.

A két világháború közötti időben nem is találunk hazánkban olyan írói vagy publicisztikai írást, fogalmazványt, amely a köztársaság szükségességére utalna. Csupán véletlenszerűnek tekinthetjük egy-két pártprogram kitételét. Hatásuk nem is mérhető.[16] Annál meglepőbbnek tekinthetjük az államformáról szóló eszmecsere hiányát új államiságunk 1944-45-ös születésénél. Mindenki tudta, hogy az 1920-ban konstruált ideiglenes állapot, a király nélküli királyság államformája véget ért. De senki sem akadt, aki élve a lehetőséggel sürgette volna az új államforma, a köztársaság létrehozását. A tennivalókat a gyorssodrású történelem diktálta. A tények: az Ideiglenes Nemzetgyűlés összehívása, a kormány és tisztikaruk megválasztása, illetve az új, a demokráciáktól idegen jogintézmények gyors létrehozása, ami egyben megszabta az események alakulásának irányát is. Ilyenek voltak: a Nemzetgyűlésből választott 23 tagú Politikai Bizottság, a 3 tagú Nemzeti Főtanács államfői intézményként és a SZEB Vorosilov, majd Szviridov irányításával.[17] Mindenki a demokráciára, a népfelség elvének érvényesítésére hivatkozott, az ezekből font lepel azonban gyakran elfedte valóságos céljaikat, belső feszültségeiket, a színre került szereplők valódi hatalmi törekvéseit. A későbbiekben az események mindezt megerősítették, miután a leplet szétszaggatta az idő. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés hónapokig nem ülésezett, időközben azonban kiegészítették a Duna-Tisza közi és a Dunántúli képviselőkkel.[18] 1945 szeptemberében azután hozzáfogott a demokratikus választások előkészítéséhez. A kisgazdapárt abszolút többséget szerzett a Nemzetgyűlésben. Immár az államforma ügyének rendezése, pontosabban a köztársaság és az államfő megválasztásának módja és jogkörének megállapítása került napirendre. A politikusok, írók, publicisták beszédeiből, írásaiból kitűnik, az ellenzők látványos kisebbségben vannak.

A törvényjavaslat parlamenti tárgyalására 1946. január 30-án és 31-én került sor. Sulyok Dezső indoklásából idézek: "Amikor ebben a kérdésben döntenünk kell, akkor mindenekelőtt meg kell állapítanunk: ha a jót erkölcsi szempontból használjuk vagy hasznossági szempontból használjuk, akkor a királyság és köztársaság államformája egyformán lehet erkölcsös és hasznos is. Sem a morális, sem pedig a hasznossági szempontok nem utalnak kifejezetten sem az egyik, sem a másik megoldás felé, a királyságban éppenúgy megtalálhatja boldogulását valamely nép, mint a köztársaságban. Legjobb példa erre éppen az egymás mellett, fej-fej mellett haladó két angolszász világhatalom, az Amerikai Egyesült Államok és a Brit királyság példája. Amerika köztársaság, Anglia történelmi alapon nyugvó királyság. Egyik államfejlődését, hatalmának kifejlesztését sem akadályozta meg államformája: Amerika nagy tudott lenni a köztársasági államforma mellett s a brit birodalom naggyá tudott fejlődni és fenn tudott maradni a királyság intézménye mellett."[19] A Magyarország államformájáról címet viselő 1946. évi I. tc. tartalmazza a jogállamiság kritériumait, mindenekelőtt az emberi, politikai szabadságjogok biztosításának igényét. A törvény azonban papíroson maradt. Rákosi még februárban megfenyegette a kisgazdapártot.[20] Megkezdődött a "szalámi politika". A SZEB és a nemzetgyűlés Politikai Bizottsága ugyanis továbbra is működött. Az 1946. február elsején a köztársasági elnököt, a kisgazda Tildy Zoltánt Szakasits Árpád váltotta fel. Számos politikus, író, tudós, művész külföldre menekült, sokan belső emigrációba vonultak. Néhány író és politikus nevét említem, akik memoárjaikkal hozzájárulnak e folyamat lényegének megismeréséhez. 1947 és 1949 között hagyta el az országot Kovács Imre, Márai Sándor, Zilahy Lajos, Cs. Szabó László, Gombos Gyula továbbá Varga Béla, Nagy Ferenc, Sulyok Dezső, Pfeiffer Zoltán, Peyer Károly.[21] A pártok működését a diktatúra megszűntette. 1949 augusztusában új alkotmányt fogadott el az egypártira korlátozódott hatalom. Az 1946. évi köztársasági törvényt elsodorták, s a jogállamiságot felszámoló Népköztársaságot proklamálták. Bevezették a 21 tagú kollektív államfői testületet, az Elnöki Tanácsot.

Az 1956-os forradalom termékének tekinthetjük Bibó István tanulmányát. Előzőleg a Népköztársaság jelképét, az elnyomatást jelentő címert már eltávolították a magyar zászlóból és az épületekről. Bibó István tanulmányában Magyarország államformáját az 1946. évi I. tc. szerint köztársaságinak nevezi, lényege pedig a független, felelős kormányon, népképviseleten és a szabadságjogok teljességén alapuló parlamenti demokrácia. Szükségesnek véli többek között a választási törvény megalkotását, az államfő megválasztását, a vallásszabadság biztosítását, a közigazgatás újjászervezését.[22] 1956. november 16-án a Független Kisgazdapárt - id. Antall József, Göncz Árpád és Vörös Vince - még közzétette a köztársaság visszaállításának tervezetét, a forradalom és szabadságharc letörése után azonban erre már semmi esély sem maradt.[23] Újbóli felbukkanására évtizedeket kellett várni, hiszen csak a rendszerváltás idején került ismét a politikai élet homlokterébe, amikor 1989-ben az Ellenzéki és Nemzeti Kerekasztal tárgyalások részévé vált.[24]   A népköztársaság, vagyis az egypárti diktatúra eltörléséről, illetve a jogállamiságot tartalmazó köztársaság megteremtésének szükségességéről eleve nem volt vita. Ezzel nemcsak az Ellenzéki Kerekasztal résztvevői értettek egyet, hanem az MSZMP és a harmadik oldal képviselői is. Nézeteltéréseket fakasztott azonban a köztársasági elnök jogköre, megválasztásának módja és ideje, megbízatásának időtartama. Továbbá a köztársaság jelképei, címere. A tárgyaló felek általánosságban egyetértettek abban, hogy az elnököt az 1946. évi I. számú törvényt követve a törvényhozás válassza.[25] A választás időpontjáról azonban már számottevő, nagy viták zajlottak, hiszen végső soron arról volt szó, hogy az adott, 1985-ben még a pártállam által létrehozott parlament bonyolítsa-e a választást vagy az új szabadon választott többpárti országgyűlés. Vagyis a képviselőválasztásokat megelőzheti-e a köztársasági elnök megválasztása. Ezt a lehetőséget elsősorban a Szabad Demokraták Szövetsége és a Fidesz képviselői kezdettől elvetették. Az MSZMP tárgyalóküldöttsége azonban az átmenet legalitására hivatkozva az elnökválasztás gyors lebonyolítását követelve a közvetlen, tehát a népszavazásos választást követelte.[26] Néhány irányzat ezt egyetlen alkalomra szűkítve, de több szigorú feltételt szabva nem zárta ki abból a megfontolásból kiindulva, hogy a még függő, de a demokrácia teljes körű megvalósítása szempontjából nélkülözhetetlen döntések hamar megszülessenek. (A munkásőrség feloszlatása, a pártszervezetek munkahelyi megszüntetése stb.) Feltételül szabták a választásra jogosultak kétharmados részvételét és a jelöltek közül megválasztottnak tekinthető az, aki az ötven százalékot meghaladó szavazatot kap.[27] A hosszúra nyúló feszült vitát végül az ismert négy igenes népszavazás zárta le. Ennek nyomán a köztársasági elnök megválasztására csak az országos képviselőválasztások után kerülhet sor. Addig megszorításokkal a parlament elnöke látja el a köztársaság elnöki tisztét is. Hosszúra nyúlt a címerkérdés vitája is. Többen a Kossuth címert javasolták, de kivételes ünnepi alkalmakra elfogadhatónak tartották a több évszázados, nagy történelmi hagyományokra visszatekintő koronás címer visszahozatalát is. A vita az új országgyűlésben is folytatódott, s a parlament végül a koronás címert fogadta el. A köztársaságot még előbb, a gazdasági, társadalmi, politikai átalakulás részeként a pártok megállapodásának eredményeként az országgyűlés 1989. október 18-án iktatta törvénybe. Az országgyűlés akkori ideiglenes elnöke pedig 23-án, a forradalom évfordulóján az Országház téren kihirdette.

Összefoglalásképpen megállapíthatjuk, hogy a köztársasági eszme a politikai viszonyok alakulásának függvényében, éppen 200 évig fel-feltört a magyar politikai közéletben, majd búvópatak módjára el-eltűnt az egymást váltó generációk szemhatára elől. Ma már életünk szerves része, de máig sem megfelelő közéletünkben a köztársaság aurája, fénye, sugárzása, vonzereje. Igaz, az irodalomban, főként a szépirodalomban a monarchia sem büszkélkedhet ezzel. Felmerül a kérdés: milyen okai vannak a köztársasági tudat gyengének is nevezhető mibenlétének?

      1. A hazai köztársasági mozgalmak és eszmék a nyugati országok - elsősorban a francia - mintáit követték, a hatalom ezért már csírájában igyekezett elfojtani azokat.

      2. Az ellenük irányuló terrort az idegen hatalom felerősítette.

      3. Csak két ízben győzedelmeskedett a rendszerváltás előtt, de csak rövid ideig maradhatott fenn, jórészt ismét külpolitikai okok miatt.

      4. 1918-ig a magyar király egyben német császár is, így jobban kihasználhatta a divide et impera alkalmazásának lehetőségeit. Ehhez még az itt élő nemzetiségek léte is segítséget adott. A vele szembekerülő erők előtt könnyebben eljátszhatta a jó király, rossz tanácsadók ismert szerepét. Ráadásul Magyarország bizonyos önállóságot is élvezett, s sokan gyakran tőle reméltek nemzeti, társadalmi reformokat.

      5. Sem az 1848-as, sem az 1956-os forradalom nem kapcsolódott szorosan a köztársasági eszméhez, miként a rendszerváltás sem. Legfeljebb a nemzeti sorskérdések része lehetett.

      6. A köztársaságnak nincsenek nálunk - szemben Francia-országgal vagy USA-val - fényes, csillogó hagyományozódó eseményei, jelképei sem. A koronázások például mindig rendkívüli eseménynek számítottak, s a hozzá tapadó ceremóniák még az első világháború közepén IV. Károlyra is jellemzőek maradtak. Manapság pedig az inkább szűknek nevezhető elnöki jogkör s maga a köztársaság lényege is átszabta, megváltoztatta az elnöki szerepkört.

 

A köztársaságról és elnöki intézményéről a Magyar alkotmány - alkotmánymódosítás - az alábbiakat rögzíti.

A 15 fejezetből álló alkotmány az állami, társadalmi, politikai, gazdasági élet egészét átfogja és jogállamiság vonzó kritériumai szerint részletezi. Szélesebb körű ismerete ezért lehetővé tenné a köztársasági tudat szenvedélyesebb vállalásának lehetőségét. Úgy tűnik: erre még várni kell. Ezúttal nincs helyünk lényegének, az egyes fejezetek tartalmának ismertetésére sem, arra azonban számtalan lehetőség kínálkozna, hogy egyáltalán ismertté válhatna. (Iskolai oktatás, állami és más intézmények, civil szervezetek, médiák stb.)

        Általános rendelkezések c. első fejezete szerint:

        1. § "Magyarország köztársaság.

        2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam.

          (2) A Magyar Köztársaságban minden hatalom a népé, amely a népszuverenitást választott képviselői útján, valamint közvetlenül gyakorolja.

          (3) A társadalom egyetlen szervezetének, egyetlen állami szervnek vagy állampolgárnak a tevékenysége sem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetőleg kizárólagos birtoklására. Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és egyben köteles fellépni."

        A köztársasági elnöki intézménnyel az alkotmány III. fejezete  foglalkozik:

        29. §

          "(1) Magyarország államfője a köztársasági elnök, aki kifejezi a nemzet egységét, és őrködik az államszervezet demokratikus működése felett.

          (2) A köztársasági elnök a fegyveres erők főparancsnoka."

        29/A. §

          "(1) A köztársasági elnököt az Országgyűlés öt évre választja.

          (2) Köztársasági elnökké megválasztható minden választójoggal rendelkező állampolgár, aki a választás napjáig harmincötödik életévét betöltötte.

          (3) A köztársasági elnököt a tisztségre legfeljebb egy alkalommal lehet újraválasztani."

Ezúttal a hatályos köztársasági alkotmánynak csak azokat a részeit emeltük ki, amelyek az előkészítő, rendszerváltó vitákban nagyobb teret kaptak. Szükséges lenne ezért az egész ismerete is, amit azonban az említetteken túl az tenne lehetővé, ha minden család, állampolgár keze ügyében lenne a gondosan szerkesztett, de ma még nehezen hozzáférhető alkotmány szövege.[28]


Jegyzetek

[1]   Nyugat-Európa Alkotmányai. Budapest, 1988. 31., 96-107. és 116-121. p. (The Agreement of the People, as presented to the council of the Army, Petition of Right, Habeas Corpus Act 1697, Bill of rights 1689.)

[2]   Benda Kálmán: A magyar jakobinus mozgalom története. Budapest, 1957. John Locke: Two Treaties of Government. 1690.
Gilbert Chimard: Thomas Jefferson. New York, 1944.

[3]   Hajnóczy József közjogi, politikai munkái. Sajtó alá rendezte Csizmadia Andor. Budapest, 1958. Bónis György: Hajnóczy József. Budapest, 1954.

[4]  Keresztury Dezső: Batsányi János. (In: Ezer év. Arcképek a magyar történelemből. Főszerkesztő: Pozsgay Imre.) Budapest, 1985. 136-139. p.

[5]   Kosáry Domokos: Újjáépítés és polgárosodás 1711-1867. Budapest, 1990. 196. p.

[6]   H. Balázs Éva: Életek és korok. Válogatott írások. Szerkesztette: Krász Lilla. Budapest, 2005. 123. p.

[7]   A magyar jakobinusok iratai. Sajtó alá rendezte: Benda Kálmán I-III. k. Budapest, 1952-1957. 278-285. p.

[8]  Az 1848/49. évi Népképviseleti országgyűlés. Szerk.: Beér János. Budapest 1954. 414-416. p.

[9]   U. o.

[10]   Spira György: Kossuth és alkotmányterve. Debrecen, 1989.

[11]   Magyarország története a 19. században. Szöveggyűjtemény. Szerkesztette: Pajkossy Gábor. Budapest, 2003. 385-404. p.

[12]   Magyarország története a 19. században. Szerkesztette: Gergely András. Budapest, 2003. 367-369. p.

[13]   Bónis György: Nagy Görgy és az 1914 előtti magyar köztársasági mozgalom. Budapest, 1962., továbbá Horváth András: Nagy György harca a független köztársaságért. Budapest, 1992.

[14]   Károlyi írta az emigrációból 1923-ban: "Nagy György volt, aki megtörte a jeget Magyarországon és kibontotta a köztársasági eszme lobogóját."
Beke György: Egy elcsitíthatatlan magyar republikánus. Budapest, 1998. 235. p.

[15]   U. o. továbbá Krúdy Gyula: Magyar Köztársaság Almanachja. Budapest, 1988. Szerkesztette: Fábri Anna.

[16]   Magyarországi pártprogramok 1919-1944. Szerk.: Gergely Jenő, Glatz Ferenc, Pölöskei Ferenc. Budapest, 2003.
Az 1921. évi III. tc. a "rendtörvény" tiltotta a köztársasági szervezkedést. Ezért inkább külföldön tartották ébren a republikánus eszmeiséget. (Bécs, Párizs, az USA) Illyés Gyula 1919 után évekig Franciaországban tartózkodott. Károlyi 1938-ban hívta újra, hogy tájékoztassa a "falukutató" irodalomról. Károlyi akkori szavait az író jegyezte fel Vázlatok az emigránsról c. cikkében: "Meg kell értetni a magyar urakkal, hogy ez a tákolmány, amit a németek kínálnak nekik a jövő felé, az nem híd, annak nincs túlsó parti lejárata." Illyés Gyula: Hajszálgyökerek. Budapest, 1971. 347. p.

[17]   Feitl István: Az Ideiglenes Nemzetgyűlés létrejötte és jogalkotása. In: A magyar parlament. Budapest, 1991. 10-30. p.

[18]   Balogh Sándor: Parlamenti és pártharcok Magyarországon 1945-1947. Budapest, 1975. 98. p.

[19]  Idézi Pölöskei Ferenc: A köztársasági eszme története Magyarországon. Budapest, 1994. 179. p.

[20]   Minisztertanácsi jkv. 1946. február 28.

[21]   Borbándi Gyula: A magyar emigráció életrajza 1945-1985. Budapest, 1989. 133-137. és 243. p.

[22]   Bibó István: Tervezet a magyar kérdés kompromisszumos megoldására. 1956. november 6. História, 1988/6. 15-16. p.

[23]   História, 1989/6. 31-36. p.

[24]   Az Ellenzéki és a Nemzeti Kerekasztal tárgyalások jegyzőkönyvei az alapforrásokat jelentik a rendszerváltás megismeréséhez, az alkotmányozás egésze ötvöződik bennük. Az Ellenzéki Kerekasztal 1989. március 22-én alakult meg, s júniusban bővültek a tárgyalófelek. Megállapodtak az érdemi tárgyalások témaköreiről is: többpártrendszer, új demokratikus választások, a piacgazdaság létrehozás, a BTK módosítása, demokratikus alkotmány stb.
A köztársasági államforma csak később került a tárgyalások homlokterébe, leginkább a köztársasági elnöki jogkör vitája kapcsán.
A rendszerváltás forgatókönyve. Kerekasztal-tárgyalások 1989. Dokumentumok. I.-IV: k. Főszerkesztő: Bozóki András. Budapest, 1999.

[25]   U. o. II. k. 311. p. A hosszan tartó vitából önkényesen az alábbiakat emelem ki. Első ízben Sólyom László foglalta össze az Ellenzéki Kerekasztal akkori álláspontját: Az új országgyűlésnek kell megalkotni a köztársasági elnöki intézményt a szabad választások után összeülő új parlamentnek. A korábbi megválasztás mellett csupán a stabilizáció szól. Ez azonban áthidalható azáltal, hogy a megszűnő Elnöki Tanács helyét ideiglenesen a házelnök veszi át.

[26]   Az eltérő felfogásokat a Nemzeti Kerekasztal 1989. évi augusztus 30-iki ülésén az MSZMP képviselője Somogyvári István foglalta össze. U. o. IV. k. 17-19. p.

[27]   A Szabad Demokraták és a Fidesz kikristályosodó véleményét Tölgyesi Péter, Orbán Viktor és Kövér László, míg az MDF álláspontját Antall József és Szabad György képviselte.

[28]   A Magyar Köztársaság Alkotmánya. Budapest, 1998. 13. és 37. p.