· KÖZTÁRSASÁG · A KÖZTÁRSASÁGI ESZME TÖRTÉNETE MAGYARORSZÁGON




Untitled Document

Hajdu Lajos

A köztársasági eszme első jelentkezése a magyar politikai gondolkodásban

A lakosság egészének érdekeit, vagy másképpen a közösség ügyét (rem publicam) szolgáló köztársasági kormányzati forma felmerülésének, programként való meghirdetésének minden társadalomban meg vannak az objektív feltételei. Ezek közül a legfontosabb, hogy az ország lakói szabad emberek akarjanak lenni, olyanok, akik meggyőződéssel vallják, hogy a közösség érdekeit az állam akkor szolgálja legjobban, ha a feladatok meghatározásában, végrehajtásuk módjának, szervezeti-anyagi és személyi feltételeinek kialakításában (közvetlenül vagy közvetve) a polgárok maguk dönthetnek. Ez megfelel a demokráciák első alaptörvényének is, mi szerint "ami mindenkit érint, annak meghatározásában mindenkinek részt kell vennie". Ilyen társadalmi, politikai helyzet Magyarországon (a sajátos kelet-európai körülményeknek megfelelően) csak a 19. század derekára alakult ki. Ez nem jelenti természetesen azt, hogy a megelőző időszakokban ne akadtak volna gondolkodók, írók vagy más értelmiségiek, akik az éppen működő kormányzati formával szemben, annak hibáit és gyengéit támadva, ne követeltek volna kormányzati forma-változást, olyat, amely - megítélésük szerint - jobban megfelel társadalmi osztályuk vagy csoportjuk érdekeinek.

Ilyen jelenségek évszázadok óta léteztek a magyar történelemben. Ha a nemesség egésze (vagy legalábbis hangadó része) úgy ítélte meg, hogy az öröklés jogán trónra került uralkodó nem, vagy nem eléggé szolgálja a feudális értelemben vett nemzet érdekeit, előtérbe került "az örökösödés fonalának megszakadása" és a szabad királyválasztás gondolata. Néha olyan formában is, hogy - Lengyelországhoz hasonlóan - az ország alakuljon át nemesi köztársasággá, amelynek van ugyan választott uralkodója, de a hatalmat - különféle intézmények útján - voltaképpen a nemesség gyakorolja.

A hatalom gyakorlásának eltérő módjaira vonatkozó különféle elgondolások megerősödésének vagy meggyengülésének változásaiban mindig nagy szerepet játszottak azonban a pozitív vagy negatív nemzetközi példák is. Amikor történetesen nyilvánvalóvá vált, hogy a nemesi köztársaság intézményei Lengyelországot a tönk szélére sodorták és a felosztására áhítozó szomszédokkal szemben védekezésre képtelenné tették - a II. Józseffel hadakozó magyar nemesség körében jelentősen csökkent a lengyel példa vonzóereje. Ugyanakkor az értelmiség bizonyos körei elgondolkodtak azon, hogy az észak-amerikai angol gyarmatok telepesei, a farmerek, kereskedők vajon miért tudtak sikeresen szembeszállni az anyaországgal, mi tette őket olyan erőssé, hogy ki tudták vívni és el tudták ismertetni függetlenségüket a korabeli világ legerősebb hatalmával szemben és meg tudták teremteni uniójukat, egy olyan köztársaságot, amely a közös célok elérését és az egyes tagállamok népének (vagy legalábbis vezető-rétegének) érdekeit egyaránt biztosítani tudta.

A köztársasági gondolat felszínre kerülésének és megfogalmazásának első időszaka éppen ezért Magyarországon a 18. század utolsó évtizede, mert a kormányforma változtatás feltételeinek csírái ekkor kezdenek kialakulni. II. József reformpolitikája zátonyra futott, az uralkodó kénytelen volt reformrendelkezéseinek többségét visszavonni. Egykori hívei és támogatói egy ideig még reménykedtek abban, hogy halálával a reform-folyamat nem szűnik meg és a feudális elemek háttérbeszorítása a magyar társadalomban tovább folytatódik. Elsősorban az tette bizakodóvá őket, hogy az új uralkodó, II. Lipót is a felvilágosult abszolutista koncepció Európa szerte becsült képviselője volt, aki azonban a feladatok ellátásában rugalmasabbnak bizonyult bátyjánál és így reményt nyújtott arra, hogy a Fény terjedése Magyarországon tovább tart, talán fel is gyorsul és az addigiaknál nagyobb eredményeket érhet el. E jozefinista értelmiségi csoport bizakodását az is fokozta, hogy az abszolutizmus ellenfelei, a rendiség változatlanságának hívei egy ideig a francia forradalom kezdeti időszakának frazeológiáját alkalmazták, a szabadságjogok biztosításának szükségességét hirdették és bennük ezért potenciális szövetségest láttak a Lumiere hívei. Csalódtak. Hamarosan bebizonyosodott, hogy a nemesség csak saját sérelmeit akarja orvosolni, a II. Józseftől kapott pofonok megismétlődésének lehetőségét akarja csupán meghiúsítani. Ez előrevetítette annak veszélyét, hogy céljai elérésével és a nemzetközi veszélyhelyzet fokozódásával a nemesség hátat fordít a felvilágosodás és az 1789-es Deklaráció magasztos elveinek, így a jog uralmának megteremtéséért küzdők magukra maradnak, kiszolgáltatottjaivá válnak a forradalmi eszmék valamennyi hatása ellen tűzzel-vassal küzdő feudális erők törekvéseinek.

A 18. század utolsó évtizedében még egy másik tényező is nehezítette a köztársasági gondolat magyarországi meggyökerezését: az, hogy ez a gondolat akkoriban még Európa fejlettebb részein sem volt eléggé elterjedt. Batsányi jegyzi meg (aki adatait egy 1793 januári francia újságból vette), hogy 1791 augusztusában, a királyi család szökésének időszakában, néhány héttel az alkotmány elfogadása előtt - Párizsban mindössze öt olyan tekintélyes ember akadt, aki republikánusnak vallotta magát. Ez a Párizs azután alig egy esztendő leforgása alatt eljutott a második forradalomig (a királyság megdöntéséig, a köztársaság megteremtéséig), majd Capet Lajos felelősségre vonásáig és a meghozott ítélet végrehajtásáig. Ekkoriban még Nyugat-Európa felvilágosultabb politikai erői is legfeljebb a parlamentáris monarchia megteremtéséért küzdöttek, a gazdasági és társadalmi-politikai reformok megvalósítását elérhetőnek látták egy polgári monarchikus kormányzati rendszer megteremtésével is.

Ugyanakkor a köztársasági kormányzati formának Európában nem is volt olyan mintaországa ekkoriban, amely vonzó példa lehetett volna a feudalizmus béklyóinak széttöréséért küzdő liberális vagy ennél radikálisabb erők számára. A korabeli Európában a 18. század utolsó negyedében mindössze néhány respublika létezett: a svájci kantonok államszövetsége, Velence (la Serenissima) és Genova (la Superba), ezek vonzóereje azonban - részben a perifériára szorult két városköztársaság fejlődésének megrekedése és politikai rendszerének elmeszesedése, részben a kisparaszti, alpesi közösségek primitív volta miatt - semmilyen nem volt a gazdasági, politikai szabadságjogokért, a tulajdon felszabadításáért, az alkotó energiákat felszabadító önkormányzatok megteremtéséért küzdő társadalmi erők számára.

A következő kérdés, amelyet a köztársasági gondolat felmerülésének magyarországi körülményeit elemezve figyelembe kell venni: a fogalmak tisztázatlansága. A korszak politikai feszültségekkel van tele és (Közép-Európában) ilyen időszakokban az egymással harcoló politikai ellenfelek gyakran aggatnak egymásra különféle címkéket, olyanokat, amelyek valójában nem is illenek ezekre. Azok az értelmiségiek és protestánsok történetesen, akik rokonszenvvel figyelték és támogatták II. Józsefnek a vallási türelem megteremtésére, valamint a római katolikus egyház világi hatalmának megszüntetésére irányuló törekvéseit, lelkesen üdvözlik a franciaországi változásokat, az egyházi vagyon kiárusítását, a polgári anyakönyvezés bevezetését és a középkor végeként, a sötétség bilincseinek letöréseként ünneplik az Alkotmányozó Gyűlés minden egyházellenes intézkedését. Ezek az erők azonban politikai ellenfeleiktől könnyen megkapják a franciabarát vagy forradalmár jelzőt, akkor is, ha nézeteikben az egyházellenes intézkedések helyeslésén nem mennek túl és valójában a nemesség hatalmának biztosítása a fő politikai célkitűzésük. Olyanok is akadnak a változásokért küzdők között (ezek legkimagaslóbb képviselője Hajnóczy József), akiket a jakobinus terror elrettent és azt teljesen értelmetlennek látják, úgy ítélik meg, hogy alkalmazása nemcsak szükségtelen, hanem bemocskolja azokat a magasztos elveket is, amelyek valóra válásáért a társadalmi haladás hívei mindenütt küzdenek. Ez azonban nem változtat azon, hogy ők maguk a jogegyenlőség (például az önkényes letartóztatás elleni garancia, a Habeas Corpus intézménye), a sajtószabadság valamint a tulajdonnal való szabad rendelkezés stb. rendíthetetlen hívei maradjanak. Az elvakultság azonban mégis "jakobinusnak" bélyegzi őket, ők a mucsai sározók szemében a terror hívei, pusztán azért, mert a polgári szabadságjogok hívei maradnak, még akkor is, ha a forradalmi kormányzatok egyik vagy másik rendelkezésével maguk sem értenek egyet.

A felemásság egyébként a korabeli magyar társadalom valamennyi olyan rétegének állásfoglalására jellemző, amelyik nem zárkózik el házának kerítése mögé, amely figyelemmel kíséri a világ forgását és igyekszik abból levonni a maga számára hasznosítható tanulságokat is. A nemes (amennyiben ellensége volt a "zsarnokságnak", azaz a jozefinista abszolutizmusnak és részt kért a hatalom gyakorlásából, a régihez hasonló "demokratikus" kormányzati formát akart) örült annak, hogy XVI. Lajosnak nem sikerült szétkergetnie az États Géneraux-t és kénytelen volt meghátrálni a harmadik rend határozott fellépése előtt. Ugyanez a nemes azonban már kétségbeesett akkor, amikor a sajtóból vagy más forrásból arról értesült, hogy 1789. augusztus 4-ikének éjszakáján az Alkotmányozó Gyűlés eltörölte a robotot, ezt az emberi méltóságot megalázó intézményt, amelyet csaknem egy évezrede erőszakkal - tehát törvénytelenül - erőszakoltak rá az addig szabad paraszti státuszban élő emberek tömegeire. Kövessük tehát a francia példát? 1789 nyarán (júliusban), II. József rendszere ellen harcolva még lehet, hogy így gondolkodott, mert nem tudott a parasztmegmozdulások százairól, a Nagy Félelem kísérő jelenségeiről - az események fejlődésével azonban már az egészet volt kénytelen mérlegre tenni, nem tehette meg, hogy - egyéni érdekének vagy szimpátiájának megfelelően - az események egyik vagy másik vonását vegye csupán figyelembe. Az események változása azonban az ilyen személyek politikai ellenfeleit is arra ösztönözte - a mucsai politika egyik alaptörvényének megfelelően -, hogy riválisuk politikai állásfoglalásai közül csak azt emeljék ki, ami annak pozícióját meggyengíti. Ez a magyarázata annak, hogy a korabeli besúgó-jelentések (is) egyoldalúak, csak a francia forradalom egyik vagy másik eseményét emelik ki (deklaráció, egyházellenesség, királyellenesség, önkormányzati rendszer az addigi abszolutista gyámkodás helyett stb.), azt hangsúlyozzák, hogy a spicli-jelentésekben megemlített személy ezt vagy azt dicsőítette, arról azonban hallgatnak, hogy a forradalom egyéb intézkedéseit esetleg már elítélte.

Az is említést érdemel, hogy a köztársasági eszme bizonyos formában azért már régebben is élt a magyar nemesi társadalomban. Elsősorban a latin hivatalos-nyelv volta miatt és azért, mert az iskolában minden diák a római köztársaság történetének főbb eseményeit bemutató olvasmányok feldolgozásával sajátította el a nyelv szabályait. "Salus rei publicae suprema lex esto!" (A közösség - vagy respublika - üdve legyen a legfőbb törvény!), vagy "Dulce et decorum est pro patria mori" (Édes és dicső dolog meghalni a hazáért), de hosszan sorolni lehetne tovább azokat a tételeket, közmondásokat, amelyek tanúsítják e megállapítás helytállóságát. Ez a respublika azonban nem azonos a modern polgári köztársasággal, mert a régi Róma is csak szabadok számára volt demokratikus közösség, amelyben a legfőbb ügyekben a népgyűlés határozott, a döntések végrehajtását pedig a közösség által választott - és annak ellenőrzése alatt tevékenykedő - tisztségviselők végezték. Ez a római köztársasági eszmény tehát a magyar feudális uralkodó osztály tudatában a nemesi államfelfogással volt azonos.

A 18. század végi "befogadó közeg" kapcsán néhány szót feltétlenül szólni kell a lakosság legnagyobb részét jelentő parasztság és a városi lakosság hangulatáról is. A jozefinista kormányzati rendszer utolsó hónapjaiban a parasztság - konkrét tapasztalatainak hatására - rövid időre megfeledkezett uralkodója addigi jótéteményeiről. A szerencsétlen török háború terhei, de főképp a hadsereg ellátását szolgáló rekvirálások miatt és azért, mert az összes katonai szállítást a parasztságnak kellett - saját gazdasága kárára - elvégeznie, a lakosság többsége 1789-ben szembefordult a jozefinista rendszerrel és esküdt ellensége, a nemesség szövetségesévé vált. Rövid időre tehát - különféle sérelmek hatására - szinte nemzeti összefogás alakult ki II. József rendszere ellen, amely döntő szerepet játszott a "nevezetes tollvonás" megtételében is. Az egység mámora azonban gyorsan elillant. A nemesség újra visszakapta régi jogait (például ismét korlátozták a parasztság bormérési jogát, amelyet II. József egész éven át biztosított számukra), örömtáncot ropva égette el a közteherviselés (tehát a nemesi adóztatás) bevezetését célzó földmérés dokumentumait, újra kezdték a büntetőpereket az úriszékek (amelyek tevékenységét az uralkodó az igazságszolgáltatás szégyenének minősítette és ezért büntetőhatalmukat elvonta) - a parasztság hamar belátta tehát, hogy sorsa rosszabbra fordult, csöbörből vödörbe került és rossz hangulatának különböző formákban kifejezést is adott. Igaz - a machiavellista elveket követő új uralkodó törekedett is meglovagolni ezt az elégedetlenséget, elemi politikai érdekeitől vezérelve igyekezett szítani politikai ellenfele, a nemesség elleni elégedetlenséget és ez teljes mértékben megfelelt a politika évszázadok óta ismert és követett alaptételeinek.

A társadalom különböző rétegeinek az új eszmék befogadására való képességét vizsgálva kiemelkedő szerepe volt a 18. század utolsó évtizedében (is) a fiatalságnak, elsősorban a felnőtt, tehát főiskolai vagy egyetemi tanulmányokat végző ifjúságnak, amely nagyobb városokban (Pest, Buda, Pozsony, Kassa, Nagyvárad, Zágráb) él, tanulmányainak anyaga is fogékonyabbá teszi (elsősorban a jogászokat) az új államszervezeti és jogelvek befogadására. A lakosságnak e része életkora miatt is tele van érdeklődéssel, nagy figyelemmel kíséri a világ eseményeit, rendszeresen megvitatja és vérmérsékletének megfelelően kommentálja azokat. Ők adják a korabeli klubok (Lesekabinet-ek) "törzsvendégeinek" tömegét, a hallgatóságot, amely élénk tetszéssel figyeli az itt folyó vitákat is. Ez a fiatalság azonban tapasztalatlan, még sokszor vakon hisz a szavak erejében, nem számol arra, hogy a szavak és tettek között - nemcsak a politikusoknál, hanem azoknál is, akik ifjonti lelkesedését meglovagolják - igen gyakran áthidalhatatlan ellentétek feszülnek és ez a "naivitás" az oka annak, hogy közülük sokan belekeverednek a Martinovics-ügynek is nevezett koncepciós perbe és a reakcióssá vált államhatalom súlyos ítéleteket szabat ki rájuk a kezes szolgává vált bírák segítségével.

Az ő társaik azok a kishivatalnokok is, akik valamelyik kormányszéknél tevékenykedve közvetlen közelről látják, hogy milyen súlyos károkat okoz az államszervezet működésében a rendi szempontok figyelembevétele. Ők saját praxisuk alapján is látják, hogy mennyivel hasznosabb lenne a közösség számára, ha a különféle tisztségek betöltésénél nem a rendi hovatartozás, hanem a rátermettség lenne a döntő szempont, ha az emberek jogi helyzetüket tekintve egyenlőek lennének és közöttük csak a felkészültség, a jellem és a végzett munka értéke, eredményessége alapján tennének különbséget.

Az első köztársasági mozgalom magyarországi kialakulásához azonban egyéb tényezők is hozzájárultak. Közülük egyik a hatalom zavarodottsága, ez megmutatkozott abban is, hogy éveken át lazán működött a cenzúra, a Moniteur-t (néhány napos, esetleg egyhetes késéssel) rendszeresen olvashatták Pesten is, fellendült a röplapirodalom és e művek szerzőinek felderítésére is rendszerint csak későn intézkedtek a hatalom szervei, ezért törekvésük gyakran nem is járt eredménnyel. A valamilyen ok miatt elégedetlen személyek szemmel tartására csak a franciák elleni háborúban elszenvedett vereségek után kezdett nagyobb gondot fordítani a kormányzat, ekkor érvényesített - először enyhe - retorziókat a hivatalos nézetektől eltérő, "felforgató" koncepciókat hangoztatók ellen. Ez - a dolog természeténél fogva - két következménnyel járt: azok, akik csak érdeklődésből vagy "divatból" csatlakoztak a francia forradalom és a társadalmi átalakulás hívei mellé, hamarosan lemorzsolódtak, részben saját érdekeik hatására, nézeteik megváltozása miatt, részben a hatósági rosszallás következtében. A megmaradt "kemény mag" azonban elszántabbá vált, közülük azok, akik a jozefinista reformok valamilyen korszerűbb és demokratikusabb folytatásában reménykedtek, kénytelen-kelletlen belátták, hogy változást csak az uralkodó osztály ellenében, az addigi államszervezet és jogrend alapjainak megváltoztatásával lehet elérni. De hogyan? Itt lépnek be a mozgalomba a korszak szerencselovagjai, köztük az évtized egyik legellentmondásosabb egyénisége, Martinovics Ignác, aki a Reformátorok Társaságában és a Szabadság és Egyenlőség Társaságában szervezeti keretet is adott az első magyarországi köztársasági mozgalomnak.

Ezt azonban megelőzte a szászvári apát terve Magyarország alkotmányáról, amelyet 1793 augusztusában azzal a céllal diktálta le Laczkovics Jánosnak, hogy a várhatóan hamarosan összeülő országgyűlésre legyen már egy olyan dokumentumuk, amelynek segítségével népszerűségüket megalapozhatják és táborukat megerősíthetik. A 18 fejezetből és 143 szakaszból álló tervezet rendkívül lakonikus és szerfölött ellentmondásos. Az 1. szakasz szerint például "Magyarország a jövőben független köztársaság"; a 7. fejezet valamennyi (10) szakasza viszont "A magyar köztársaság királyáról" szól. Milyen köztársaság az, amelyiknek egy király az államfője? Semmilyen. A 78. szakasz szerint: "A királyi trón örökösen a most uralkodó osztrák főhercegi háznál marad", a 79. szakasz szerint pedig "Címe Magyarország királya, a haza atyja". Az ő kezében van a végrehajtó hatalom gyakorlása, ő nevezi ki a katonai és polgári tisztségviselőket, ő a hadsereg főparancsnoka, az ő képmása szerepel a pénzeken - a régebbi gyakorlattól való egyetlen eltérés csupán az, hogy palotájában egy nemesi és polgári gárda (eine Adeliche und Bürgergarde) áll majd a továbbiakban rendelkezésére.

Ez a "köztársaság" azonban provinciák (Magyarország, Dalmácia, Horvátország, Szlavónia, Szerémség, Bánát, Erdély) föderációjából áll, amelyek bizonyos ügyeket közösen intéznek, másokat viszont önállóan. Az alkotmánytervezet jellegzetessége, hogy lakonikusan szól bizonyos szabadságjogokról is, mondván, hogy "minden polgár megtehet mindent, amivel senkinek - így az államnak sem - árt és ami számára hasznos"; "a polgár csak a törvényeknek van alávetve"; "váratlanul és önkényesen nem lehet őrizetbevenni"; "a törvény minden polgárt - rendi helyzetére való tekintet nélkül - egyformán véd vagy büntet"; "a sajtó szabadságát csak annyira szabad korlátozni, hogy az ne sértse a szuverenitást és az alkotmányt" stb. Az emberi jogok egy részének "alkotmánytervezetben" való megemlítése kétségkívül novum a magyar politikai irodalomban, más kérdés az, hogy a felsorolásból alapvető (és 1793-ban már korántsem ismeretlen) jogok - például a tulajdon vagy a szerződés szabadsága, a közteherviselés követelménye stb. - teljesen hiányzik és a megadott jogok definíciója is meglehetősen furcsa és jogászi dilettantizmusról árulkodik. Csak azt teheti meg szabadon a polgár, ami másnak nem árt és magának is hasznos? Ez azt jelenti, hogy nem pipázhat? Nem fogyaszthat szeszes italokat? Stb. Vitathatatlan ugyanis, hogy ezek fogyasztása, vagy az ilyenekkel való élés a polgár számára egyáltalán nem hasznos.

Ugyancsak furcsa és az államtudományi irodalomban is kuriózumnak tekinthető e köztársasági alkotmánytervezetben a szuverenitás és a nemzet fogalmának meghatározása. A szuverenitás ugyan a nemzetet illeti meg, a nemzet azonban három részből, azaz rendből áll: a királyból, a nemességből és a népből. A szuverenitás szent, bármelyik rend megtámadása egy másik rend által valódi államellenes bűntettet, felségsértést (Staatsverbrechen) képez. Évszázados történelmi tapasztalatok szerint azonban az egyes osztályok elleni támadások az életben nem ritkák, annak megítélése pedig, hogy mi számít támadásnak és mi kritikának - csak nézőpont kérdése. Dilettáns és reális elemek másutt is keverednek a tervezetben. Csak egyetlen példa erre: e Martinovics-féle köztársaságban a törvények megalkotásának joga az országgyűlés hatáskörébe tartozik, ez a gyűlés azonban évente teljes egészében megújul és tagjait az ország három rendje választja meg. A király és a nemesség (az 1-2. rend) évi 100.000 Ft jövedelem alapján jelöl ki 1-1 követet, a harmadik rend pedig 30-40.000 lakos után választ egyet. A szászvári apát szerint ez a "köztársasági" országgyűlés rendkívül előnyös az uralkodó számára, de aztán azt is "meggyőzően" bemutatja, hogy a vagyonos nemesnek is jó az ilyen törvényhozó szerv, mert ha évi 200 ezer forint jövedelemmel rendelkezik, két képviselőt is küldhet az országgyűlésbe (Martinovicsnál tehát így torzul el az "Égalité" eszméje). Az alkotmánytervezet "kidolgozója" azonban friss olvasmányélményét is bedolgozta a dokumentumba, ezért rögzíti: az alkotmányt és a fontosabb törvényeket azonban jóvá kell hagyniok még az ősgyűléseknek is, hogy azok hatályosak legyenek. (Ez az 1793. június 24-i jakobinus alkotmány rendelkezéseinek átvétele, ez írta ugyanis elő - a közvetlen demokrácia megteremtésére törekedve -, hogy az alaptörvényeket még jóvá kell hagyniok az ősgyűléseknek is.) Kikből állnak ezek az ősgyűlések? "A királyból, az egész nemességből és a nép valamennyi közösségéből". Ez azt jelenti, hogy a király annyi ősgyűlés önmaga, ahány 100.000 Ft évi jövedelme van; ugyanez a helyzet a vagyonos nemesek esetében is; a kisebb nemesek már valódi gyűlést alkotnak, a nép pedig minden 1000 lakos után választ egy küldöttet a kerület ősgyűlésére és az ezen résztvevő 30-40 ilyen küldött hagyja jóvá vagy veti el az országgyűlés által már elfogadott törvényt.

Az ország kormányzását a tervezet szerint a király helytartójának (egy főhercegnek) vezetésével az úgynevezett Nemzeti Tanács intézné, ebbe minden tartomány 1-1 főt delegálna (arra azonban Martinovics már nem tér ki, hogy az olykor országnyi területű tartomány hogyan választja ki delegátusát). A tartományok kisebb igazgatási egységei a kerületek (élén az elnökkel és a 2 tanácsossal), ezek biztosságokra (Komissariaten) tagozódnának, amelyek a községeket irányítanák. Ez mindenesetre egy eléggé furcsa köztársaság.

Hasonlóak az igazságszolgáltatásra vonatkozó rendelkezések is (93-98. szakasz). "Az igazságszolgáltatás valamennyi polgár számára ingyenes", községekben a békebírák, kerületi székhelyen az 1. fokú törvényszékek, a tartományi székhelyen pedig a 2. fokú törvényszékek végeznék az ítélkezési feladatokat. Az ország legfelsőbb bírósága viszont a fővárosban működik (ahol az országgyűlés is tevékenykedik) az igazságügyminiszter (!) elnöklete alatt. Különösnek mondható a tervezetnek az ügyvédekre vonatkozó része is (96. szakasz), eszerint őket a nemzet fizeti és ezért az ügyvédet is állami hivatalnoknak kell tekinteni. Szintén figyelemreméltó a 98. szakasz rendelkezése, eszerint el fog készülni egy polgári és egy büntetőtörvénykönyv, ezek alapján fogják a bíróságok a peres ügyeket eldönteni. E "köztársasági" alkotmánytervezetben azonban még egyéb furcsaságok is akadnak, ezek közé tartozik a 120. szakasz, amely a nemes polgárok megszólításáról intézkedik. Ezek: lovag-, báró-, gróf- és hercegpolgártárs, az egyszerű ember azonban kénytelen beérni a polgártárs megszólítással.

Az alkotmánytervezet nem került nyilvánosságra, így alig pár ember szerezhetett tudomást annak furcsa tartalmáról. A polarizáció azonban 1793 nyarán folytatódott és az a furcsa monarchista "köztársaság", amelynek megteremtését pár hónappal korábban Martinovics az uralkodónak is oly meggyőző erővel indítványozta - hamarosan megváltozott. A Reformátorok Kátéja szerint már Magyarországnak meg kell változtatnia kormányzati formáját, a nemzetnek vissza kell vennie az uralkodótól a legfőbb hatalmat és hazáját szabad, független köztársaságnak kell nyilvánítania. Ez a köztársaság föderáció lenne, az itt élő népek külön provinciáinak szövetségi állama, amelyben minden nép szabadon használja nyelvét, vallását, saját alkotmánya szerint él, e tartományok csak külső és belső biztonságukról gondoskodnak közösen.

E független Magyarország legfelsőbb szerve a kétkamarás országgyűlés lenne, a 124 tagú első kamarát a nemesség alkotná meg nagyjából az alkotmánytervezetből ismert jövedelmi cenzus alapján (100-130.000 Ft jövedelem után egy képviselő), a másikat a nép, 30-40.000 lakos után egyet. A Gyűlés Budán vagy Pesten ülésezne, minden 14 napban más elnököt választana (váltakozva, előbb a nemesi, majd a nép kamara tagjai közül), a végrehajtó-hatalom is teljesen tőle függene (bár évenként megújul a gyűlés és ez a "váltakozás" nem biztos, hogy az ország irányításának hasznára válna). Ez a köztársaság garantálná polgárainak a vallás-, szólás- és gondolatszabadságot és minden polgára számára biztosítaná az ingyenes igazságszolgáltatást. A kormányzati rendszerről vagy önkormányzatokról ebben a Kátéban már egy szó nincsen, de a célok megnyerőbbé tétele és a támogatók számának növelése érdekében még az adófizetéstől is megkímélné Martinovics az ország polgárait, mondván, hogy a királyi hatalom megszüntetése és a királyi birtokok elvétele után ezek valamint a kincstári, nádori és bányakamarai javak, a regáléjogokból és a vámokból eredő jövedelmek (ezek nagyságát ő évente 40 millió forintra becsüli) elegendőek lennének az ország kiadásainak fedezésére.

A Szabadság és Egyenlőség Társaságának Kátéja, a szervezet más természetű célkitűzései miatt ennél is továbbmegy, bár számos lényeges - elsősorban a köztársaság sine qua non-ját képező - kérdésről hallgat. Az emberről szóló első szakasz talán abban nyújt többet az előzően elemzett dokumentumoknál, hogy a szabadság és a tulajdon jogának meghatározása mellett ellenzi a halálbüntetést, mondván, hogy "senki az emberek közül és semmiféle emberi hatalom maga hasonlóját nem büntetheti meg halállal, mivell az élet a természetnek ajándéka, mellyet tsak egyedül ez vehet vissza". Ez az okmány is ellenzi a királyi hatalmat, szerinte a király "egy olly embert jelent, ki a néppel és ennek javaival kénye szerént bánik és magának azt tulajdonitja, hogy az embereket meg vásárolhatja vagy el adhatja". Így világos a felelet a következő kérdésre is: "Van-e jussa arra a nemzetnek, hogy királlyát letegye?" Válasz: "A nemzet nem tsak a jussal bir, hogy a királyságot el törölje, de még ezt szinte tselekednie kell, ha azt akarja, hogy szabadon és legszentségesebb jussaival éljen." Más szakaszokban is markáns a forradalmi-köztársasági gondolat érvényesülése, például arra a kérdésre adott válasznál, hogy "Milyen tulajdonságinak kelletik az ollyan polgárnak lenni, aki valamely hivatalra akar lépni?" Felelet: "Szükség, hogy tökélletes, értelmes s talentumos ember legyen, mertt egy a másik nélkül elégtelen. Egy értelmes s praktikás gaz ember szintt olly veszedelmes rosszasága által, mint egy esztelen tökéletes az ő ostobaságával."

Olykor azonban olyan megállapítások is olvashatók e forradalmár Kátéban, amelyek talán a ma számára is közvetítenek némi tanulságot. A királyról elmélkedvén például a Káté szerzője felteszi a kérdést: "Mi kép gazdálkodnak ők a köz kintssel?" Felelet: "Az ő gazdálkodások a világon leg rosszabb; a királyok mindnyájan tele vagynak adósságokkal, a taksák, az adók és mindenféle monopoliumok, mellyeket üznek adóságaik megfizetésére tsak-nem elégtelenek. A kints-tartók ezen szörnyü tékozlásaikat nem egyéb képp fedezhetik el egy kevés üdőre, hanem azzal a mesterséggel, hogy külömb féle alkalmatosan el palástoltt színes okok alatt az adókat meg szaporitják." Ez a gyakorlat persze már akkoriban sem garantálta a sikert, a csőd elkerülését.

Ez a köztársasági mozgalom 1794 tavaszán-nyarán alakult ki, megerősödésére a politikai körülmények, a demokratikus társasági élet hiánya és a tisztázó viták lehetetlensége miatt nem kerülhetett sor és a kormányzat ki is használta az első adandó alkalmat arra, hogy példát statuáljon és a jog nyílt megcsúfolásával vérpadra küldje a mozgalom szervezőit, hogy ennek árán hatalmát megszilárdíthassa. A per tanúságai Benda Kálmán munkássága alapján közismertek, így azok elemzésére nem térek ki. A legkövetkezetesebb republikánus, Őz Pál védekezéséről azonban írni kell néhány szót, mert a magyar jakobinus-mozgalom legkövetkezetesebb fiatal csoportja (közéjük tartozott Őz Pál is) a színesebb, "bonyolultabb" egyéniségek (elsősorban Martinovics) mögött háttérbe szorult eddigi irodalmunkban. Őz a per során nem tagadta, hogy republikánus meggyőződésű; ő maga is azt kívánta, hogy ezek a köztársasági eszmék érvényesüljenek Magyarországon is, mert a nemzetnek ez elsőrendű érdeke. Ez önmagában azonban nem felségsértés vagy hazaárulás, hiszen a tudósok évezredek óta meditálnak azon, hogy a közjó elérésére, a polgári társadalom céljainak megvalósítására melyik kormányzati forma a legalkalmasabb. Őz Pál úgy ítéli meg, hogy a Társaságnak nem Magyarország alkotmányának felforgatása, hanem annak módosítása volt a célja, elsősorban azért, hogy ez a konstitúció a szegény adózó nép számára is kedvezőbb legyen. Ők nem az ország tönkretételére szervezkedtek, hanem arra, hogy a polgári javak az emberek különböző osztályai között igazságosabban kerüljenek felosztásra, így könnyebbé váljon létezésük, maguk és családjuk életének fenntartása. Igaz, hogy a francia forradalom híreit állandóan olvasták - ezt azonban senki nem tiltotta, így nem lehet felróni nekik azt, amit semmilyen törvény nem tilt. Védekezése azonban pusztába kiáltott szó maradt, halálra ítélték és a kiszabott ítéletet rajta is végrehajtották.

Az első magyarországi köztársasági mozgalom tehát elbukott, mert kialakulásának és megszilárdulásának még nem voltak meg a társadalmi-politikai feltételei, de a sok következetlenség és emberi gyarlóság is szerepet játszott kudarcában. Később azonban példává vált, erőt adott minden változást akaró, progresszív politikai erőnek; azoknak, akik az azóta eltelt két évszázad során az ország függetlenségéért és demokratikus átalakulásáért küzdöttek.