· KÖZTÁRSASÁG · A KÖZTÁRSASÁGI ESZME TÖRTÉNETE MAGYARORSZÁGON




Untitled Document

Pölöskei Ferenc

III. A hatalommegosztás eszméje és a szabadságjogok a XIX. század első felében

A hosszúra nyúlt európai háború és a Ferenc császár nevéhez fűződő abszolutizmus idején (1792-1835) a megfelelő gazdasági, társadalmi feltételek híján nem nyílt lehetőség a belső demokratizálásra. Az író filozófusok ismert álmainak, a felvilágosodás eszméinek megvalósítására egyelőre várni kellett. Az uralkodó az országgyűlést hosszú ideig nem hívta össze. A nemzeti és társadalmi reformokat mereven elutasította, így a nemzeti törekvések a kultúra, az irodalom és a nyelv területén törtek utat a maguk számára.[1] Ezáltal azonban a nemzeti irányú politika, a magyar államiság útját egyengették. Elsősorban a jakobinus mozgalomban vállalt szerepe miatt halálra ítélt, majd kegyelmet kapott Kazinczy Ferenc nevéhez fűződik a nyelvújítás, amely alkalmassá tette az egyébként nehézkes, bonyolult magyar nyelvet nemcsak az oktatásra, hanem az állami közigazgatási feladatok ellátására is.[2] Ám a XIX. század első évei a gazdaságban, továbbá a társadalom struktúrájában is jelentős változásokat eredményeztek, s ezáltal hozzájárultak a magyar reformmozgalom politikai feltételeinek kialakulásához. Ez azonban nem követte a francia forradalom, vagy a XVIII. század végi magyar jakobinizmus nyomvonalát. Jórészt új utakon és másfajta módon támadta a feudalizmus avitt rendszerét, így kereste a nemzeti és társadalmi, politikai reformok megvalósításának lehetőségét. Széchenyi István, Kossuth Lajos, Wesselényi Miklós, Deák Ferenc, Eötvös József és mások tizenöt-húszéves kivételes értékű alkotó és szervező munkájának eredményeként, az európai és a hazai kedvező viszonyok közepette megszülethetett az 1848. évi történeti horderejű mű, a feudalizmus széttörése és a polgári állam, amely az alkotmányos monarchia formájában öltött testet. Mindez természetesen az említett hosszú küzdelem és a kivételes értékű alkotómunka, a magas színvonalú politikai gondolkodás eredménye volt, és erősítette a reformmozgalom sodrását. A feudalizmus válsága természetesen eközben számos területen felszínre tört. A robotra építő nagybirtok termelése zsákutcába torkollt, a magyarországi céhes ipar sem bírta a versenyt a nyugati fejlettebb munkamegosztáson alapuló és a modern technikára és technológiára támaszkodó manufaktúrás, illetve gyári termeléssel. Az ipar és a mezőgazdaság megújítása hitelt, tőkét, új beruházásokat, végső soron pedig a feudális rend lebontását tette szükségessé.[3] Ezen felül olyan új polgári államkonstrukciót is igényelt, amely nem gátolja, hanem segíti a gazdaság fejlődését. Ezt pedig - miként a nyugati országokban - az államhatalmi ágak szétválasztása és egyensúlya, valamint a polgárok szabadsága biztosíthatja. Az 1830-as és 1840-es évek politikai irodalma, az országgyűlések határozatai ezeknek a céloknak a jegyében születtek.[4] A reformmozgalom két, egymással szorosan összefüggő fő célkitűzése tehát egyfelől a feudalizmus kötelékeinek lazítása, majd felszámolása, másfelől a polgári államrendszer kialakítása. Az utóbbi számára az 1831. évi belga alkotmány jelentette a követendő mintát, amely az angol, a francia és az amerikai alkotmányok számos alappillérét is tartalmazta és a XVII-XVIII. század nagy gondolkodóinak, jogalkotóinak szellemiségét is idézte. A feudalizmus felszámolásához és a polgári alkotmányosság megteremtéséhez azonban az adott viszonyok közepette a részkérdéseken és kezdetben az óvatos reformokon keresztül vezetett az út. Hiszen a kor liberális szellemiségét és nemzeti céljait valló nagy reformerek nem hagyhatták figyelmen kívül az abszolutista monarchia létét, kétségbeesett, ám a reformok elleni határozott fellépését. Ráadásul a javarészt nemesi eredetű reformerek még a maguk számára sem fogalmazták meg átfogó igénnyel a polgári átalakulás radikális programját. Erre csak 1848-ban az európai és a hazai forradalmi események nyomán került sor.

A részeredmények és követelések azonban egyre jelentősebbekké váltak, tartalmilag is bővültek. A reformmozgalom megindulása Széchenyi István nevéhez kötődik: 1825-ben megalakította a Magyar Tudományos Akadémiát. 1830-ban megjelent a Hitel, amely az adott viszonyok tarthatatlanságát elemezte, majd reformprogramját a Világban és a Stádiumban fejtette ki.[5] Az 1832-36-os rendi országgyűlésen már nemcsak Wesselényi Miklós, Kölcsey Ferenc, a bihari Beöthy Ödön, a tolnai Bezerédi István, a csongrádi Klauzál Gábor, a zalai Deák Ferenc és a politikában akkor még ismeretlennek számító Kossuth Lajos vett részt, hanem ott találjuk a fiatal jurátusok több százas seregét is, akik szemlátomást nyomatékot adtak a reformerek törekvéseinek, a rendi állam polgári átalakításának.[6] Több jelentős gazdasági reformmal együtt törvénybe iktatják az önkéntes örökváltságot. Kossuth 1841 januárjában megindítja a Pesti Hírlapot, s általa a sajtó eleven, mozgósító, a reformokat segítő közvéleményformáló erővé válik. Kölcsey megalkotja költői szavait, "haza és haladás", ezt Kossuth már programmá emeli és a nemzeti függetlenség ügyét összekapcsolja a társadalmi haladással. Ennek jegyében megkísérelte a lehetetlennek tűnőt is: a nemesség és a jobbágyság érdekeinek egyeztetését. Az 1843-44-es országgyűlés pedig ismét felvette ügyrendjébe a korábban meghiúsult kérdések egész sorát, elsősorban a jobbágyviszonyok rendezését, az államnyelv ügyét, sőt a bíráskodás reformját is, elsősorban a Deák Ferenc által kidolgozott büntetőjog tervezet révén. Törvénybe iktatása azonban nem sikerült.[7] Jelentős eredménynek számít viszont az 1844. évi 2. tc., amely a törvényhozásban, a közigazgatásban, az igazságszolgáltatásban és az oktatásban a magyar nyelvet hivatalossá tette.[8] Az 1840-es években aztán megjelennek az általános és kötelező örökváltság, a közteherviselés, a modern polgári, igazságügyi és közigazgatási tervek, sőt a népképviselet és a felelős kormány kivívásának követelései is. Mindez a konzervatív erők, továbbá a nagyhatalmú Metternich kancellár ellenállása, a nemesi és nem-nemesi konfliktusok, valamint a magyar és nem magyar népek nemzeti feszültségei közepette zajlott. Ám a liberális reformmozgalom sem volt egységes az említett nagy horderejű kérdések megítélésében. Közülük természetesen a jobbágykérdés és a hozzákapcsolódó ügyek reformjának módja, továbbá a nemzeti kérdések körüli viták, és nem utolsósorban az új állami berendezkedés jellege, formái kerültek a viták homlokterébe. Mindez nehezítette a hatalommegosztás elvének kikristályosodását. A már megkezdődött radikális folyamatot azonban nem lehetett hosszú ideig feltartóztatni. Ebbe az irányba mutatott a gazdasági fejlődés jelentős fellendülése, amelyben a céhes ipar mellett a manufaktúrák térnyerése is számottevőnek bizonyult. Kiszélesedett a belső piac, növekedett a fogyasztás, megélénkült a kereskedelem, megkezdődtek a vasútépítések. De az újonnan alakult számos egyesület, klub, kör, tehát a civil társadalom is a gyökeres átalakulást sürgette, ám ez a küzdelem több hivatalos fórumon is zajlott. Így a megyegyűléseken, a városok tanácsülésein, a diétákon, 1841-től pedig a sajtóban is.[9] Ide sorolhatjuk az Országos Választmányokat, amelyeket a diéták meghatározott feladat elvégzésével, általában valamely törvény előkészítésével bíztak meg. A választmányok szakértő tagjait a diéta két táblája alkalmanként delegálta, ezt azonban az uralkodó szentesítette.[10] Ezen az úton született meg például az 1840-es évek elején a büntetőrendszer tervezete. 1839-ben ugyanis több megye adta utasításként követeinek, hogy alkossák meg a modern büntetőkódexet. Az 1840. évi 5. tc. elrendelte ebben az ügyben az Országos Választmány kiküldését azzal a céllal, hogy a következő diéta számára a külföldi tapasztalatokra is építve dolgozzon ki valamiféle tervezetet. Ez a feladat a polgári átalakulás kérdéseinek hosszú sorát tartalmazta. Mindenekelőtt választ igényelt az a kérdés, hogy a tervezet a feudális igazságszolgáltatási rendszeren alapuljon-e, vagy a polgári jogegyenlőség elvén. Miután a Választmányban a konzervatívok és a liberálisok különböző irányzatainak kiemelkedő személyiségei vettek részt, a vita rendkívül heves, színvonalas volt, és a polgári átalakulás alapvető feltételeit is kikristályosította. A liberálisok, Kossuth, Szemere Bertalan, Szalay László és mások, főleg a Pesti Hírlapban elavultnak, használhatatlannak nevezték a magyar igazságszolgáltatást és gyökeresen újat, írottat követeltek. Ebben a bűnösség megállapítását az esküdtszékekre kívánták ruházni, követelték az eljárás, a perorvoslat precíz szabályozását, a személyi biztonságot és az emberi szabadságjogokat, a törvény előtti egyenlőséget.[11] Ebből következik, hogy szembefordultak a születési és általában a feudális privilégiumok rendszerével, sőt éppen a nyugati alkotmányosság érvényesítésének igénye szerint megfogalmazták az igazságszolgáltatás és a végrehajtó hatalom szétválasztásának szükségességét, valamint a bírói függetlenséget is.

A magyar liberálisok tehát a bírói hatalom síkján dolgozták ki először és mélyrehatóan programjukat. S ha javaslataikat nem is sikerült törvényi szintre emelniük, ösztönzően hatottak a polgári átalakulás további menetére, előkészítésére, s benne a népfelség elvén nyugvó törvényhozó hatalom és a felelős magyar minisztérium, és természetesen a polgári jogállamiság alapvető követelményének, az emberi, személyi szabadságjogok európai szintű kidolgozására is. A polgári igazságszolgáltatás rendszerére vonatkozó tervezet jelentősen gyengítette a feudalizmus tartóoszlopait, elsősorban a jobbágykérdés megoldása útján. Paradox módon az 1848. évi "áprilisi" törvények közül éppen a bírói hatalmi ág korszerűsítését, reformját tartalmazó önálló, külön jogszabály hiányzik.[12] Igaz, másutt, például a közigazgatás újjászervezését rendező törvények tételesen is kiterjednek erre a fontos kérdéskörre. Ám a valamennyi törvényt átható szellemisége az egész törvényalkotásban fellelhető. A végrehajtó hatalom és az igazságszolgáltatás törvényi szétválasztására azonban csak 1869-ben került sor.[13]

Az 1848. évi európai forradalmi hullám Párizsból indult, de gyorsan átterjedt a szomszédos kisebb német államokra, majd március 13-án Bécsben is kitört a forradalom. Metternich elmenekült, a szentszövetség rendszere végérvényesen összeomlott. A pozsonyi magyar országgyűlésen is egyszeriben az átfogó, nagyjelentőségű, a polgári átalakulást tartalmazó javaslatok kerültek előtérbe: a polgári alkotmányosság és a jobbágyfelszabadítás. S az 1848. évi március 15-i pesti forradalom nyomán megszülettek Pozsonyban a magyar polgári átalakulást tartalmazó sarkalatos törvények, amelyeket az uralkodó, V. Ferdinánd 1848. április 11-én szentesített.

1848 tavasza kiemelkedő helyet foglal el történelmünkben. A márciusban elfogadott, majd április 11-én szentesített törvények ugyanis széttörték a feudalizmus épületét és megalkották a polgári átalakulás alappilléreit, így a népképviseleti országgyűlést és az annak felelős magyar minisztériumot, továbbá a legfontosabb politikai szabadságjogokat.[14] Bőven maradt persze még tennivaló az új gazdasági, társadalmi, politikai rend teljes körű megteremtése és működése terén, erre persze az adott viszonyok közepette nem kerülhetett sor.[15] Ez a körülmény azonban nem csökkenti a szóban forgó törvények jelentőségét, hiszen éppen általános és országos, demokratikus jellegük miatt a megoldatlanul hagyott vagy felemásan szabályozott kérdések széles körére is hatottak. Ide sorolható a közigazgatás egyik legfontosabb ága, a megyerendszer is. A megyei hatóság ideiglenes gyakorlatáról szóló 1848. évi 16. tc. 1. paragrafusa kimondta: "A minisztérium a megyei szerkezetnek népképviselet alapján rendezéséről a legközelebbi országgyűlésnek törvényjavaslatot fog előterjeszteni."[16] Elodázta tehát a megye polgári átalakítását, ugyanakkor mégsem hagyta változatlanul annak feudális, nemesi összetételét, a rendi megyét sem. Ennek jegyében átmeneti intézkedésekkel bővítette, illetve választások útján a társadalom különböző részeiből kiegészítette a megye vezető testületét. Ennek érdekében kötelezővé tette olyan közgyűlések tartását, amelyen a nemesség mellett "a megyei honpolgárok minden osztályainak választott tagjai" is részt vesznek.[17] A születési hovatartozástól függetlenül pedig egy nagyobb számú állandó bizottmány alakítását írta elő, amely a régi megyei közgyűlés hatáskörével rendelkezett. A tervezett gyökeres átalakítás azonban jócskán elhúzódott, belenyúlt az 1867-es kiegyezés korszakába.

1848-ban a polgári átalakulás eredményeként azonban nőtt a városok önállósága a feudális-rendi jegyek formáját még tovább őrző megyerendszerrel szemben. Az 1848. évi 22. tc. a szabad királyi városokat önálló köztörvényhatósággá nyilvánította, s hangsúlyozta függetlenségüket minden más törvényhatóságtól.[18] A mintegy félszázra tehető szabad királyi városok persze sem gazdaságuk, sem hagyományai, sem terület-, illetve népességarányukat tekintve nem voltak azonosak. Kiváltságaik szerint is ugyancsak sokszínűek voltak. Közöttük kevés lélekszámú és elmaradott településeket is találunk, főleg a peremvidéken, Székelyföldön, a Partiumban, a Felvidéken és Nyugat-Magyarországon. A törvény, kizárólag lakosságuk száma szerint, három kategóriába sorolta őket. A 12 ezernél kisebb lélekszámú településeket kisvárosnak, a 12 ezertől 30 ezer lakosú városokat közép-, és végül a 30 ezernél több lakost magába foglaló szabad királyi városokat nagyvárosnak minősítette.[19] Meghatározta a tisztújítás általános szabályait, kimondotta a három várostípusban az azonos és az eltérő szavazati jog feltételeit, és előírta a képviselőtestületek tagjainak a létszámát. A kisvárosokban ezt legalább 30, a középvárosokban 82, a nagyvárosokban 157 tagban határozta meg. Utalt a közgyűlés és a tanács működésének irányaira és tartalmára, belső szervezeti rendjükre. Eszerint a tisztújítás a titkosan választott "kijelölő bizottság" irányítása és felügyelete alatt történik, így választják meg a polgármestert, a főbírót, a főkapitányt, a jegyzőket, a tanácsbelieket és a tiszti ügyészeket, a levéltárnokot, a számvevőt, a főmérnököt, a főorvost. A képviselőtestület tagjait azonban kijelölés nélkül, titkosan választják. A közgyűlést a városi tisztviselők és a választott képviselők együttese alkotja.[20]

1848-ban a több százra tehető mezővárosokról nem alkottak ugyan törvényt, de a feudalizmus abroncsainak széttörése nyomán a polgári átalakulás fénysugarainak hatókörébe kerültek. Lehetőség nyílt tartalmi-szervezeti átalakításukra, polgárosodásukra. Igaz, a mezővárások között is lényeges eltéréseket figyelhetünk meg, például keletkezésük, kiváltságaik eredete, jellege, lakosságuk nagysága, foglalkozás szerinti megoszlása szerint. A szabad királyi városokhoz hasonlóan egymástól is eltérő módon és mértékben bizonyos önkormányzattal rendelkeztek - többek között - anyagi eszközeik, vagyonuk kezelése, igazgatása terén. Választhatták tanácsuk tagjait, a bírót - később a polgármestert -, a jegyzőt és egyéb tisztviselőket, a pénztárnokot, az ügyészt, a gyámot, az adószedőt, a városi orvost, a mérnököt stb.[21] Egységes szervezetük, tevékenységi körük azonban a polgári kor hajnaláig, sőt még a kiegyezést követő években sem forrott ki. Az erre irányuló jogszabályok is hiányoztak.

A rendi alkotmányt, országgyűlést 1848-ban felváltó új törvényhozó hatalom, a népképviseleti országgyűlés már nem a nemesi vármegye követeit tömörítette, hanem az új választójog és a választási rendszer szerint megválasztott képviselőket. Az 1848. évi 5. tc. meghatározta az országos képviselői választói jogosultságot és a választhatóságot. Első paragrafusa többek között kimondta, hogy a korábbi "politikai jogélvezetet" senkitől sem veszi el. Ezen túlmenően azonban szavazati jogot adott azoknak a férfiaknak, akik tudtak írni és olvasni, 10 éves korukat elérték, s nem álltak atyai, gyámsági vagy gazdai felügyelet, "hűségtelenség, csempészkedés, rablás, gyilkolás és gyújtogatás miatt fenyítés alatt..."[22] A városokban a választói jogosultsághoz 300 ezer pengő forint értékű ház vagy föld, a községekben pedig úrbéri értelemben ¼ telek vagy ennek megfelelő értékű más ingatlan kellett. Választójoggal rendelkeztek azok a kézművesek, kereskedők, gyárosok, akik legalább egy segéddel dolgoztak. Az orvosok, jogászok, tanárok valamennyien választójogot kaptak.[23]

A törvény a képviselőház létszámát - Erdély nélkül - 377-ben határozta meg, s kialakította a képviselőket küldő kerületeket, a népesség, a területnagyság és a közgazdaság szempontjainak figyelembevételével. A képviselő választókerületeket két csoportra osztotta.[24] Az elsőbe azokat a városokat sorolták, amely egy, kettő vagy három képviselőt választhatott. (Pécs, Kassa, Fejérvár, Újvidék, Eger, Gyöngyös, Makó, Békéscsaba, Nyíregyháza, Szarvas, Pápa, Szentes, Hódmezővásárhely, Gyula, Cegléd, Esztergom, Győr stb.) A választókerületi beosztás tehát már nem követte a szabad királyi városok privilégiumait, hiszen a városok valóságos funkcionális szerepkörét vette figyelembe.

A választókerületek második nagyobb csoportjába a megyék, és velük együtt egyes kisebb lélekszámú városok kerültek. A szabad kerületek jórészt önállóan választhatták képviselőiket, ezeket a törvény felsorolta. Erdély 69 képviselőt küldhetett az országgyűlésbe.[25] A törvény a továbbiakban előírta a választások lebonyolításának módját, a központi választmány, az összeíró küldöttségek, a szavazatszedő bizottságok stb. megalakításának mikéntjét. A választási ciklusokat 3 évben állapították meg, kizárólag az egyéni - kerületi - választás alapján.[26]

Az 1848. évi törvények biztosították, garantálták például a Jász-Kun és Hajdú kerületek, továbbá a szepesi városok kiváltságait is. Ilyen módon legalábbis a jogalkotás szintjén kialakulhattak a közigazgatás polgárosultabb szigetei.[27] A megosztottság a megye, illetőleg a kiváltságos városok, kerületek között természetesen nem lehetett tartós. Az 1848-as népképviseleti országgyűlés a városok jogainak biztosítása és kiszélesítése, illetve a megyei szervezet radikális polgári átalakítása útján kívánta oldani az ellentmondást. A szabadságharc leverése azonban megszakította ezt a kívánatos fejlődési tendenciát. Megszűnt a szabad királyi városok és a kiváltságos kerületek 1848-as jogállása is.

A jakobinus mozgalom megsemmisítése után a köztársasági eszme nem nyert teret a politikai gondolkodásban. A reformmozgalom eleve megrettent tőle, hiszen a francia forradalom képét és következményeit látta benne. Jószerivel csak 1849 áprilisában, a Függetlenségi Nyilatkozat országgyűlési vitája során bukkant fel Debrecenben. Előzményének tudhatjuk a Ferenc József császár által 1849. március 4-én kiadott "Olmützi alkotmányt", amely Magyarországot önállóságától megfosztva koronatartományként sorolta az egységes osztrák birodalomba. Kossuth - válaszul a császár deklarációjára -, április 12-én ismertette trónfosztási tervét a Honvédelmi Bizottmány, majd a képviselőház zárt ülése előtt.[28] Sokan azonban a döntés elhalasztását kérték. Néhányan ugyanakkor - Újházy László, Halász Boldizsár és Irányi Dániel - kevésnek tartották a trónfosztást és vele egyidejűleg a köztársaság elfogadtatását is szorgalmazták.[29] Kossuth csitította őket és az európai kedvezőtlen politikai légkörre, elsősorban Párizsra és Londonra hivatkozott. A képviselőház plénuma április 14-én egyhangúlag elfogadta Kossuth indítványát, a Függetlenségi Nyilatkozatot. Ugyanezt tette a Felsőtábla is. A magyar országgyűlés így deklarálta az ország függetlenségét és a Habsburg-ház trónfosztását. Megkerülte azonban az államforma kérdését, de az államfői tisztségre kormányzó-elnöki megbízatással egyhangúlag Kossuth Lajost választották meg.[30] A kormányzó-elnök jogkörének szabatos megalkotására azonban már nem került sor. Valójában tehát a külpolitikai megfontolások és a belső viszályok miatt felemás, illetve félmegoldás született. Az országgyűlés kimondotta ugyan a Habsburg-ház trónfosztását, új államfői tisztséget is alkotott, de nem szüntette meg a királyság államformáját és nem deklarálta a köztársaságot. A nyilvánvaló ellentmondás radikális feloldására néha-néha még találkozunk egyes kísérletekkel, ezek azonban elszigeteltek és hatástalanok maradtak. 1849. május 4-én például Sillye Gábor képviselő Hajdúböszörmény város határozata szerint a köztársaság kikiáltására tett javaslatot, határozathozatalra azonban nem került sor.[31]

A trónfosztást deklaráló képviselőházi határozatot 1849. április 14-én a debreceni nagytemplomban nyilvános ülésen egyhangúlag fogadta el a Ház. Kossuth így indokolta a javaslatot:

"1-ször: Magyarország a vele törvényesen egyesült Erdéllyel és hozzá tartozó minden országokkal, részekkel és tartományokkal egyetemben szabad, önálló és független európai statusnak nyilváníttatik, és ezen egész status területi egység eloszthatatlannak s épsége sérthetetlennek kijelentetik.

2-szor: A Habsburg-Lotharingiai ház a magyar nemzet elleni árulása, hitszegése és fegyvert fogása által, nem különben azon merény által, miszerint az ország területi épségének eldarabolását, Erdélynek és Horvátországnak Magyarországtól elszakítását, és az ország önálló status életének eltörlését fegyveres erőszakkal megkísérteni, s e végett idegen hatalom fegyveres erejét is a nemzet legyilkolására használni nem iszonyodott, saját kezeivel szaggatván szét úgy a pragmatica sanctiót, mint általában azon kapcsolatot, melly kétoldalú kötések alapján közötte s Magyarország és tartományai között fennállott: ezen hitszegő Habsburg-Lotharingiai ház Magyarország, a vele egyesült Erdély, és hozzá tartozó minden országok, részek és tartományok feletti uralkodásból ezennel a nemzet nevében örökre kizáratik, kirekesztetik, és az ország területéről, s minden polgári jogok élvezetéből számkivettetik. Aminthogy ezennel trónvesztettnek, kirekesztettnek és száműzöttnek a nemzet nevében nyilváníttatik...

3-szor: Midőn a magyar nemzet elidegeníthetetlen természetes jogánál fogva az európai statuscsaládba önálló s független szabad statuskint belép, egyszersmind kinyilatkoztatja, hogy minden más statusok irányában, ha saját jogai nem sértetnek, békét és barátságot tartani, s különösen azon népekkel, melyek ezelőtt velünk egy fejedelem alatt állottak, valamint a szomszéd török birodalmi (ez a román és szerb fejedelemségekre vonatkozott, P.F.) és olasz tartományokkal jó szomszédságot alapítani s folytatni, s a kölcsönös érdekek alapján barátságos kötésekkel szövetkezni elhatározott akarata."

Majd kijelentette, hogy "kormányrendszereket kidolgozni minden részleteiben nem egy percznek, nem egy napnak feladata; és a nemzetnek kötelessége, midőn egy nemzet jövendő kormányzatformái felett határoz, magát kellőleg tájékozni nemcsak fent, hanem tájékozni egyszersmind az európai nemzetnek és conjucturák (itt: a viszonyok alakulása, P.F.) irányában, miszerint mindenek felett ollyat tegyen, ami szabadságát és függetlenségét az országnak megóvja és biztosítja; s egyszersmind ezzel kapcsolatban tegyen ollyat, tegyen annyi jót, amennyi jót csak tenni a körülmények gondos megfontolása enged. Én amondó vagyok, hogy e nemzetnek jövendő kormányformáit is senki más, mint csak a nemzet képviselői határozhatják meg. Amelly perczben Magyarországon akadna ember, aki urává akarna lenni e nemzetnek, aki bármely hatalmat mástól, mint e nemzet képviselői testület kezéből akarna venni, azon emberre uraim vigyázzanak Önök, az egész nép, és soha semmi esetben ne tűrjék, ne engedjék azt, hogy e nemzet felett más határozhasson valaki, mint e nemzet maga. Hanem addig, míg a nemzet képviselői a körülmények megfontolásával a jövendő kormányzati rendszert minden részleteiben kidolgozandják, az országban kormánynak lenni kell."[32] Ezután Kossuth javaslatát részletesebben is megokolva, a következőket indítványozta:

"4. Az ország jövendő kormányzati rendszerét minden részleteiben a nemzetgyűlés fogja megállapítani, addig pedig, míg ez a fentebbi alapelvek nyomán megállapíttatnék, az országot egyetemes kiterjedésében egy kormányzó elnök fogja a maga mellé veendő ministerekkel úgy saját magának, mint az általa kinevezendő ministereknek személyes felelőssége és számadási kötelezettsége mellett kormányozni.

Méltóztassanak ezen indítványokat aként venni, hogy én itt elveket akartam csak kimondani, nem pedig az egész nyilatkozványt, mellyet a netán ma hozandó határozatok nyomán kell formulázni, s ezért még szükségesnek látnám, hogy

5. Ezen határozatokban foglalt elveknek nyilatkozványba foglalása és fogalmazása három tagbóli választmányra bízassék."[33]

Ha mindezek után az 1848-ban életrehívott magyar államhatalom jellegének meghatározására vállalkoznánk, akkor az alábbi következtetéseket summázhatjuk.

Az államrendszert az alkotmányos monarchiák körébe illeszthetjük, hiszen az 1848. évi szentesített törvények megszüntették az uralkodói abszolutizmust a törvényhozó és a végrehajtó hatalom felett, a jog terén pedig biztosították a politikai, ember és személyi szabadságot, egyenlőséget az állampolgárok között. Felvillantották a bírói hatalmi ágazat önállóságát, függetlenségét is a végrehajtó hatalomtól. S végül: szűkre szabták az uralkodói felségjogokat. Vagyis 1848 tavaszán olyan alkotmányos monarchia született, amely a polgári jogállamiság feltételeit és működését egyaránt tartalmazta. Ennél többet akkor a forradalom erői sem kívántak, mert bíztak a törvények erejében, hittek a bécsi udvar uralkodói aláírásával elkötelezett szándékában. Később azonban kiderült, hogy az uralkodói hozzájárulást az adott kényszer szülte, hiszen a fegyveres erőt is alkalmazták, felhasználták a magyar forradalom vívmányainak felszámolása érdekében. 1849 elején pedig már az osztrák közéletben is a birodalmi centralizációs felfogás került előtérbe, amely a magyar polgári átalakulás egészét elvetette. Ez a körülmény szükségszerűen vezetett a trónfosztásig. A forradalom sodrása tehát formálisan is megszüntette a Habsburgok hatalmát Magyarországon, s ezzel együtt szakított az alkotmányos monarchiával is, amikor Kossuthot államelnökké, elnök-kormányzóvá választották, s ezáltal valójában a köztársasági elnök jogköréhez jutott. Az adott viszonyok közepette azonban a köztársasági államforma proklamálása elmaradt.

A Függetlenségi Nyilatkozat végleges szövegét Kossuth, Szacsvay Imre, Gorove István, Horváth Mihály és Hunkár Antal fogalmazták meg.[34] Az országgyűlés még zárt üléseken vitatta és 1849. április 19-én lényegében eredeti formájában iktatta törvénybe. Új alkotmányozó nemzetgyűlés összehívását is tervezték, erre azonban már nem került sor. Kossuth azonban az új államberendezkedésre vonatkozó fontos elképzeléseit továbbcsiszolva, már törökországi emigrációja idején megfogalmazta Alkotmánytervében. Szerepel itt már a demokratikus köztársaság államformája is, és megtalálhatjuk ebben a nemzetiségi kérdés megoldására irányuló jelentős első javaslatát szintén. Különösképpen az utóbbit később tovább bővítette, alakította és 1862-ben "Duna szövetség" címen tette közzé. Az 1851-ben Kütahyában keltezett Alkotmánytervében a polgári Magyarország tervét vázolta fel. A honpolgárok egyetemét jelentő népet tekinti minden jog forrásának, a törvényhozó hatalmat pedig az általános választójog alapján választanák. A végrehajtó hatalom a törvényhozás irányítása mellett működne. A büntető bíráskodásban jelentős szerepet szánt az esküdtszékeknek, a törvényességet pedig az alkotmánybíróság garantálná. Az ország államformájául a köztársaságot ajánlotta, de nem zárta ki az alkotmányos monarchiát sem. Mivel Európában akkor még ritkaságnak számított a köztársaság, a nagyhatalmakkal folytatott tárgyalásai során inkább az utóbbit helyezte előtérbe.[35]

Kossuth említett tervezetei jelzik: a forradalom és szabadságharc leverése után ő látta a legvilágosabban, szinte váteszi erővel a térség soknemzetiségi jellegéből adódó problématömeget, a feszültségek potenciálisan meglevő, mély gyökereit.

A forradalom és szabadságharc leverése után a császári önkény Magyarországot beolvasztotta az egységes osztrák birodalomba.[36] Ismét a puszta nemzeti lét került veszélybe. S amikor az abszolutizmus szorítása a kül- és belpolitikai, valamint a gazdasági okok, körülmények miatt gyengült, az újjáéledő vagy születő magyar politikai irányzatok - erejük és tartásuk szerint -, a birodalom keretein belül a régi, viszonylagos önállóság valamelyikének visszaállítására törekedtek. Az abszolutizmus évei alatt tovatűnt a köztársaság követelése, és az 1849 áprilisi függetlenségi-trónfosztási eszmét is csak az emigráció őrizte. Az abszolutizmus 1859-61-es válsága idején, majd az 1860-as évek közepén a Deák Ferenc által vezetett irányzat vált uralkodóvá a magyarországi politikai életben. Deák az 1848-as jogállapotok visszaállítására törekedett, tehát elhatárolta magát a konzervatívok 47-es platformjától, a rendi alkotmánytól, de nem vállalta a függetlenségi-trónfosztó 49-et sem. Az egyezkedést ebben a köztes mezőben folytatta. De ide szorultak a többi irányzatok is. Arculatuk az 1867. évi kiegyezés idejére kristályosodott ki. Közülük a legradikálisabbá a Madarász József vezetésével induló szélsőbal vált, és programjának középpontjába az 1848-as alkotmány "csorbítatlan" visszaállítása került. Bírálta a közös ügyek rendszerét, csupán a perszonáluniót, az uralkodó személyének közösségét fogadta el. Programjában fellelhetjük még az általános, egyenlő, titkos választójog, a progresszív adózás, a tagosítások és legelő-elkülönítések demokratikus végrehajtását. A szélsőbal irányításával, az említett célok jegyében bontakozott ki 1867-68-ban az országossá terebélyesedő demokrataköri mozgalom. Be-beszüremlett ugyan ide is Kossuth és az emigráció törekvése, az ország teljes függetlensége kivívásának gondolata, de sem a szélsőbal programjában, sem a demokrata köri mozgalomban nem fogalmazódott meg, a köztársaság követelésének pedig egyáltalán nem találjuk nyomát a hazai politikai mozgalmakban.[37]

Az 1860. évi Októberi Diploma kiadása után - amely kézzelfoghatóvá tette az abszolutizmus szorításának lazulását - kiírták az országgyűlési választásokat, s hozzákezdtek a megyei hatóság ideiglenes gyakorlatáról szóló felemás törvény végrehajtásához. Az "ősgyűlésre" meghívták az egykori rendi megyebizottsági tagokat, de a községek választott küldötteit is.[38] A megyei bizottmányok újjáalakulása megyénként is rendkívül tarka képet mutatott. Több helyen - távollétükben - az emigráció kiemelkedő képviselőit is beválasztották a bizottmányba, másutt nem hívták meg a régi tagokat, vagy éppen húzták-halasztották a választásokat. Megkezdődött a "kiváltságos kerületek" közigazgatásának újjászervezése is, miként erre a szabad királyi és a mezővárosokban is sor került.[39]

Az 1861. évi Országbírói Értekezlet által javaslatba hozott Ideiglenes Törvénykezési Szabályok a bíráskodás terén lehetővé tették a városok önállóságát. Ennek nyomán több helyütt megszervezték a megyéktől független városi törvényszékeket.[40]

A Schmerling-provizórium néven ismert újabb centralizációs kísérlet nem lehetett hosszú életű. Éppen kényszerű és átmeneti fenntartása idején értek meg a kiegyezés feltételei az udvarban és az 1861. évi országgyűlés többségét adó Deák-párti középnemesség soraiban egyaránt. A közhiedelemtől eltérően az erre irányuló tárgyalások megkezdését nem Deák, hanem az uralkodó és szűkebb környezete kezdeményezte.


[1]   Kölcsey Ferenc: Irodalmi tanulmányok. Budapest, 1950.; Szekfű Gyula: Iratok a magyar államnyelv kérdésének történetéhez. 1790-1848. Budapest, 1926.; Fontes Historiae Hungaricae Aevi Recentioris.; Borzsák István: Budai Ézsaiás és klasszika filológián kezdetei. Budapest, 1955.; Benkő Lóránd: A magyar írásbeliség a felvilágosodás korának első szakaszában. Budapest, 1960.; Niederhauser Emil: Les "sciences nationales" dans les monvcements de renissance nationale en Europe Orientale (Études Balkani-ques, Sofia) 1972. 41.; Kornis Gyula: A magyar művelődés eszményei, 1777-1848. Budapest, 1927.; Szegedy-Maszák Mihály: Világkép és stílus. Történeti-poetikai tanulmányok. Budapest, 1980.; Kosáry Domokos: Újjáépítés és polgárosodás 1711-1867. Budapest, 1990.; Trócsányi Zsolt: Wesselényi Miklós. Budapest, 1965.; Deák Ferenc beszédei. I-VI. Összegyűjtötte: Kónyi Manó. Budapest, 1882-1898. II. k. Budapest, 1903.; Kazinczy Ferenc levelezése. Szerk.: Váczy János. Budapest, 1893.

[2]  

[3]   Friedrich István: Gr. Széchenyi István élete. I-II. Budapest, 1915., Széchenyi tanulmányok (Halálának századik évfordulójára. Század, 1960. 1-3.), Gergely András: Széchenyi eszmerendszerének kialakulása. (Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat 62.) Budapest, 1972., Kardos Samu: Báró Wesselényi Miklós élete és munkái. I-II. Budapest, 1905., Orosz István: Széchenyi István és az örökváltság. (Acta Universitatis Debreceniensis. 6. Sectio Historica. Magyar történeti tanulmányok.)

[4]   Kosáry Domokos: Kossuth Lajos a reformkorban. Budapest, 1946., Szabad György: Kossuth politikai pályája ismert és ismeretlen megnyilatkozások tükrében. Budapest, 1977., Ferenczy Zoltán: Deák élete I-III. k. Budapest, 1904.

[5]   Gr. Széchenyi István munkái. I-IX. Budapest, 1884-1896.

[6]   Szauder József: Kölcsey Ferenc. Budapest, 1955.; Barta István: Felsőbüki Nagy Pál és a bécsi kormány. Század, 1963. 4., Kossuth Lajos: Országgyűlési Tudósítások. (Továbbá a már említett művek.)

[7]   Varga János: Deák Ferenc és az első magyar polgári büntetőrendszer tervezete. Zalaegerszeg, 1980. Zalai Gyűjtemény, 15. sz. Továbbá Az 1843-iki büntetőjogi javaslatok anyaggyűjteménye. I-IV. k. Budapest, 1896-1902.

[8]   Horváth Mihály i. m. Továbbá az 1843/44. évi magyar országgyűlési alsótábla kerületi üléseinek naplója. Kiad. Kovács Ferenc. I-IV. k. Budapest, 1894.

[9]   Sőtér István: Eötvös József. 2. kiadás. Budapest, 1967.

[10]   Fenyő István: Ház és tudomány. Budapest, 1969.

[11]   Varga János: i. m. 7-13.

[12]   Vö.: Magyar Törvénytár. 1848. évi szentesített törvények. Összesen 31 tc.

[13]   Magyar Törvénytár. 1869. 4. tc.
Továbbá Kosáry Domokos: Újjáépítés és polgárosodás. I.m. 365-371.

[14]   Magyar Törvénytár. 1848. évi 3., 5., 8., 13., 15., 18. tc-ek.

[15]   Ide sorolható többek között a nem úrbéres jellegű földek sorsa, a bíráskodás, a közigazgatás polgári reformja stb. Urbán Aladár: Batthyány Lajos miniszterelnöksége. Budapest, 1986. 240-482.

[16]   1848. évi 16. tc.

[17]   Uo.

[18]   1848. évi 23. tc.

[19]   Uo.

[20]   Uo.

[21]   A városok polgári szervezetét csak az 1867. évi kiegyezés utáni közigazgatási törvények alakították ki. (1870. évi 42. tc., továbbá az 1871. évi 18. községi törvény.)

[22]   1848. évi 5. tc.

[23]   Uo.

[24]   Uo.

[25]   Uo.

[26]   Uo.

[27]   Magyar Törvénytár. 25., 26. tc.-ek.

[28]   Az 1848/49. évi népképviseleti országgyűlés. Szerk.: Beér János. A bevezető tanulmányt írták: Beér János és Csizmadia Andor. Budapest, 1954. 840-843.

[29]   Uo.

[30]   Uo.

[31]   Uo. 419-420.

[32]   Kossuth Lajos beszédei. Sajtó alá rendezte: Kossuth Ferencz. I. k. 1832-1849. Budapest, 1905. 500-503. Az 1848/49. évi népképviseleti országgyűlés. I. m. 400-401. (Itt jegyzem meg, hogy az utóbbiban közölt jegyzőkönyvi rész 3. pontjába foglalt tartalom rövidebb az előzőnél.)

[33]   Kossuth Lajos beszédei. I. m. 503-504.

[34]   A trónfosztást tartalmazó Függetlenségi Nyilatkozat - miként erre már utaltunk - megkerülte a kormányzó-elnök jogkörét. Ilyen módon nem foglalkozott az országgyűléssel és a végrehajtó hatalommal való kapcsolatával, ennek jogi formáival - benne az államfő törvénykezdeményezési jogával - sem. A gyors sodrású forradalmi események és a szabadságharc közepette így hosszas tárgyalások után Kossuth maga tett javaslatot a kormányzó-elnök jogkörére, ebben igyekezett elhárítani az esetleges ellenvéleményeket és a viták elkerülése érdekében, az egyeztetés jegyében túlságosan is szűkre szabta az államfői jogkört. Elfogadása nem is ütközött akadályba sem a képviselőházban, sem a felsőtáblán. Mindezt a képviselőház 1849. május 2-án tartott CLXXIX. ülésének jegyzőkönyve az 1048. sz. alatt így rögzíti: "Felolvastatott az ország kormányzó-... lariumát, s egyszersmind a kormányzat egész működése felett a felelősségre és számadásra vonás folytonos gyakorlásának jogát is magának tartotta fenn.
Amiből természetesen következik, hogy a nemzetgyűlés hatóságára, működésére s működési körére, idejére s formáira nézve bármit is határozni, szóval a nemzetgyűlés iránt és felett rendelkezni az ideiglenes kormányzati organésatió köréhez nem tartozhatik, hanem mindez a dolog természeténél fogva magának a nemzetgyűlésnek van fenntartva.
Következőleg az álladalom ideiglenes kormányának a nemzetgyűlés irányában viszonya, a folytonos felelősségben, számadási kötelezettségben s törvényei és határozatai iránti engedelmességben határozódván csak arra van szükség, hogy a kormányzó is ministerek közti kölcsönös viszony, a szükséges egység s összhangzás végett fővonásaiban kijelöltessék. S erre nézve alapul, második vezérelv gyanánt az vétetett fel, hogy ezen viszonynak akként kell meghatároztatni, miszerint a nemzetgyűlés folytonos őrködésén kívül, a nemzet a maga szabadságának és függetlenségének biztosítékát ebben is feltalálja.
Ezen elvből indulva az alkotmányos élet kelléke szerint a ministerekkel abban állapodtam meg:
1-ör. Hogy a kormányzó bármely rendeletei, parancsai, határozatai, kinevezései csak úgy érvényesek, ha a ministerek egyike által is aláíratnak. Következőleg:
2-or. Hogy a kormányzó csak a ministerek által kormányozhat.
3-or. Hogy a kormányzónak, valamint felelőssége, úgy hatóságai s magasabb, úgy egyházi mint világi és katonai hivatalok kinevezésén kívül, különösebben az álladalom kormányzati politikájának meghatározására s a rendezést és szabályozást meghatározó rendeleteknek megállapítására szorítkozik. Mikre nézve tehát a ministerek sem összesen, sem egyenkint a kormányzó megegyezése nélkül nem határozhatnak. Míg ellenben
4-er. Az egyetértőleg megállapított kormányzati politika s rendező és szabályzó rendeletek végrehajtása körében, a közigazgatás minden ágaira nézve a ministerek saját hatóságukkal és a saját felelősségük mellett intézkednek. A ministerek választása, következőleg, ha felelőssége érzetében azt elkerülhetetlennek látná, részben vagy egészben változtatása is ezen ideiglenes kormány egész ideje alatt a nemzetgyűlés határozata értelmében természetesen a kormányzó hatóságához tartozván.
5-ör. Oly rendelkezések, melyek az álladalom sorsának s jövendőjének alakulására lényeges befolyással lehetnek, mint hadüzenet, béke és által nyerhetnek.
Ezek azon állapodások, miket a nemzetgyűlés helybenhagyása alá terjeszteni, valamint kötelességemnek úgy elegendőnek is tartottam, - minden egyebek az alkalmazási részletekhez s az eljárás formáihoz lévén számíthatók.
Annyit mindazonáltal a kormányzati ügyek tárcza szerinti felosztására nézve megemlíteni nem tartok fölöslegesnek, hogy azon ministerium, mely hitszegése s a nemzet függetlenségi nyilatkozata által magában elenyészvén, helyébe az álladalom külügyeinek igazgatása végett a külügyminister lép. Ellenben más egyéb azon megszüntetett ministerium köréhez számított ügyek, mint nevezetesen a katonai hivatalokra kinevezések az kettő minister ellenjegyzési köréhez tartozandnak.
A megkegyelmezési jognak gyakorlatára nézve pedig célszerűnek látszik egy kegyelmi széknek felállítása, mely négy tagból álla, kiket a kormányzó nevez ki. Ezen kegyelmi szék fogván az igazságügy-minister elnöksége alatt, minden megkegyelmezési ügyekben de csak bírói ítélet után határozni. A megkegyelmezési oklevél pedig az igazságügy-minister ellenjegyzése mellett, a kormányzó által a nemzet nevében fog aláíratni és kiadatni.
Ezen elvek alapján vélném úgy a kormányzó által a nemzetgyűlés előtt, mint a ministerek által a kormányzó előtt leteendő esküformát megállapítandónak, mely a jelen körülmények szerint alig volna többre terjeszthető, mint a nemzet függetlenségi nyilatkozatának minden következményeiben fenntartására s a nemzetgyűlés törvényei s határozatai iránti engedelmességre."
Az 1848/49. évi népképviseleti országgyűlés. I. m. 414-416.

[35]   Szabad György: i. m. 174. és 185-187.; Féja Géza: Kossuth Lajos. Budapest, 2002. 206. és 252.; Spira György: Kossuth és Alkotmányterve. Debrecen, 1989. 65-67.
Az alkotmányterv a végrehajtó hatalommal és a kormánnyal kapcsolatban az 1849 áprilisi Függetlenségi Nyilatkozattal összhangban vallja, hogy "az ország szerkezete megállapításában a nemzet kész legyen az európai viszonyok igényeit figyelembe venni". Eszerint Magyarország államformája alkotmányos monarchia vagy köztársaság lehet. Mindkét államforma szerkezetével, működésével kapcsolatba kifejti véleményét:
"Ha monarchikus lenne a kormányforma - írta -, a nádori méltóság megtartására fontosságot helyezek. Országgyűlés által választandó vegyes ülésben, minden tag egyenlő szavazattal bírandván. (Szeretem, ahol lehet megtartani a historiai alapot.) A nádor egész életére lenne választandó..."
"Ha ellenben (mit óhajtok, hogy a körülmények megengedjenek, az európai haladás különben is a democratiai kormányformát mutatván ki a jövendő postulatumaul), ha ellenben köztársasági országlat fogadtatik el, a végrehajtó hatalom főnöke közszavazat útján leszen az országpolgárok összes egyeteme által választandó..."
"Az ország főnökének címéül (ismét historiai alapon) a kormányzó (gubernator) címet ajánlom. Hivatal ideje hat vagy kilenc év."

[36]   Sashegyi Oszkár: A neoabszolutizmus rendszere 1849-1867. A magyarországi polgári államrendszerek. Szerk.: Pölöskei Ferenc és Ránki György. (A továbbiakban: Polgári államrendszerek), Budapest, 1981. 81-139.

[37]   A Nép Zászlója, valamint a Magyar Újság, 1867-1868. Továbbá Magyar Országos Levéltár, Újkori Gyűjtemény. Madarász József irathagyatéka, illetve az Igazságügyminiszterség és Belügyminiszterség elnöki iratai.

[38]   Szabad György: Forradalom és kiegyezés válaszútján. Budapest, 1967. 166-187.

[39]   Uo.

[40]   Uo.