· KÖZTÁRSASÁG · A KÖZTÁRSASÁGI ESZME TÖRTÉNETE MAGYARORSZÁGON




Untitled Document

Pölöskei Ferenc

IV. A jogállamiság a XIX. század második felében

A forradalom és szabadságharc leverése után a megtorlás hónapjai, évei köszöntöttek az országra. A vészbíróságok sorra hirdették ki a halálos ítéleteket, szabták ki a várfogságokat, börtönbüntetéseket, sokan bujdosásra kényszerültek vagy külföldre menekültek. A megtorlást a forradalom és a szabadságharc vezetőin kívül kiterjesztették az első népképviseleti országgyűlés tagjaira, s egyáltalán mindazokra, akik a kormány, a megyék és a városok tisztségviselői voltak, s azonosultak vagy rokonszenveztek a szabadságharccal. A győztes osztrák abszolutizmus megszüntette Magyarország önállóságát és 5 kerületre osztva koronatartományként illesztette a monarchia rendszerébe. Felszámolta a megyei, városi önkormányzatokat és irányításukat a kerületi főispánok hatáskörébe vonta.[1]

Az abszolutista centralizmus szorítása csak az 1850-es évek második felében enyhült, kiváltképpen annak 1859-től kibontakozó válsága idején. Az emigráció több tagja hazatérhetett, közülük került ki az új vezető-politikus garnitúra. Az egymást követő nemzeti megemlékezések, az 1861. évi országgyűlés összehívásához kapcsolódó események, köztük a képviselők választása, az országgyűlés hangulata, alkotókedve, a 48-as törvényhozás kiszélesítését vállaló Országbírói Értekezlet, a nemzet élni akarását, erejét bizonyította.[2] A Schmerling-provizórium által ismert újabb centralizációs kísérlet emiatt sem lehetett hosszú életű. Éppen kényszerű és átmeneti fenntartása idején értek meg a kiegyezés feltételei az udvarban és az 1861. évi országgyűlés bázisát adó Deák-párti köznemesség soraiban. Miként erre már utaltunk, az erre irányuló tárgyalások megkezdését nem Deák, hanem az uralkodó és szűkebb környezete kezdeményezte. Ennek jegyében 1865-ben is az 1848. évi választási törvény alapján írták ki az országgyűlési választásokat, amelyeken a Deák-párt 180, a Ghyczy-Tisza Kálmán vezette balközép 94, Apponyi konzervatív pártja 21, Böszörményi László szélsőbal pártja pedig 20 mandátumot szerzett. A többi képviselő pártokon kívülinek tekintette magát.[3] Az országgyűlés a "kiegyezés" előkészítésére kiküldte a 67 tagból álló ún. 67-es bizottságot, elnökéül Andrássy Gyulát választották meg. A tárgyalásokat és a 67-es bizottság munkáját a porosz-osztrák háború, majd ebben Ausztria 1866. évi königgratzi veresége sem akadályozta. Kirajzolódtak az egyezség körvonalai, a közös ügyek - külügy, hadügy, pénzügy - területei, de ezzel együtt Magyarország belső, alkotmányos kormányzatának biztosítása és teljesebb kiépítésének távlatai is.[4] A legtöbb vita a közös miniszterek és a közös minisztérium státusa, illetve a delegáció intézménye körül bontakozott ki. Amíg ugyanis az osztrák vezető politikai körök a közös Minisztertanács és a delegáció hatáskörének bővítésére törekedtek, addig Deákék - különösen Andrássy -, működési terrénumuk korlátozását kívánták rögzíteni, s a két ország parlamentje által kiküldött delegáció szétválasztását is követelték. Sikerrel. Az uralkodó ugyanakkor elnyerte a magyar tárgyaló fél támogatását felségjogainak kiszélesítéséhez. Megegyezés jött létre az 1848. évi szentesített törvények bizonyos módosításában, újraszabályozásában is. Mindezt később, miként a közös ügyek esetében is, törvényekbe foglalták.

1867. február 17-én került sor Andrássy Gyula gróf, az új felelős magyar kormány miniszterelnökének kinevezésére, majd a közös ügyeket is tartalmazó és a dualista rendszer kereteit meghatározó törvényjavaslatok további tárgyalására. A kiegyezési megállapodások szerint Ferenc Józsefet 1867. június 8-án látványos külsőségek, különös ceremóniák közepette magyar királlyá koronázták. A Mátyás templomban Liszt Koronázási miséjének kíséretében Simor János hercegprímás és Andrássy Gyula gróf miniszterelnök az uralkodó fejére tette a koronát, majd felesége, Erzsébet megkoronázása következett.[5] A nagy pompával lezajlott koronázás azonban Ferenc József számára több volt egyszerű formalitásnál. A magyar alkotmányra tett esküje azt jelezte, hogy ifjúkori felfogásától, az abszolutista centralizációtól eljutott a polgári parlamentarizmus, az alkotmányosság gondolatáig és annak elfogadásáig. Ehhez azután az események több évtizedes sodrása, sűrűsödése idején is ragaszkodott. A dualizmustól, s a kiegyezésben körülírt alkotmányosságtól semmi sem tántoríthatta el. Élete végéig ennek a bűvkörében élt.[6] A kiegyezés nyomán a közös ügyekkel együtt 1867 végén közös minisztériumok is alakultak, létrejött a közös minisztertanács intézménye, ezen az osztrák és a magyar miniszterelnökök is részt vettek. Ha az uralkodó, az osztrák császár és magyar király is jelen volt a közös miniszteri értekezleten, azt koronatanácsnak nevezték. A közös minisztertanácson különben a külügyminiszter elnökölt, az ő kezébe futottak össze a monarchia követségeitől, külképviseleteitől a diplomácia szálai. A közös külügyminiszterek természetesen az uralkodó legbizalmasabb köréből kerültek ki, közöttük szép számmal magyarok is akadtak, ami a magyar és osztrák külügyi politika azonosságait bizonyítja. A közös pénzügyminiszter a költségvetést készítette el, de - különös módon - az ő hatáskörébe utalták Bosznia-Hercegovina katonai, majd polgári igazgatásának irányítását is az 1878. évi okkupáció, illetve az 1908. évi annektálás után. A közös miniszterek azonban csak az uralkodónak tartoztak felelősséggel, hiszen közös törvényhozó hatalom a dualizmus folyamán nem jött létre.[7] Az osztrák és a magyar parlament által évente választott két 60-60 tagú delegáció sajátos intézménye volt a monarchiának, hiszen felváltva Budapesten, illetve Bécsben külön-külön ülésezett, szinte kizárólag a közös költségvetés tárgyalásával és elfogadásával foglalkozott. A későbbiekben sem szerezte meg a közös törvényhozói rangot.[8]

Ha a kiegyezés előkészítésének és elfogadásának vázlatos ismertetése után az általánosítható államjogi következtetések levonására vállalkozunk, akkor a következőket állapíthatjuk meg. A dualista rendszeren belüli Magyarország a belkormányzat terén jóval szélesebb lehetőségekkel rendelkezett, mint a közös eredetű ügyek eseteiben. Hiszen 1867 után is érvényben maradtak a feudalizmus felszámolását, a politikai, emberi és egyéni szabadságjogokat biztosító 1848. évi szentesített törvények. A belső hatalmi ágak pedig kiépültek, mégpedig a klasszikus jogállamok mintái, vagyis a hatalommegosztás elve szerint. Így alakult újjá a parlament képviselőháza és a neki felelős magyar kormány, a végrehajtó hatalom. Kiépült az igazságszolgáltatás modern polgári rendszere is, hiszen a bírói szervezetet az 1869. évi 4. tc. egyértelműen különválasztotta a végrehajtó hatalomtól, biztosította önállóságát. Igaz több, a bíróságok működését meghatározó alaptörvény - az 1878. évi büntetőkódex, a Csemegi-törvény, vagy a büntetőeljárást részletesen szabályozó törvény csak később, 1897-ben született meg.

A XIX. század utolsó harmadának nyugalmi periódusa Európa-szerte kedvező feltételeket biztosított a gyors gazdasági növekedés számára. Megélénkült a külföldi tőke beáramlása, a belső tőkeképzés és fejlődött az országot átszövő vasúthálózat.[9] Igaz, a gazdasági fejlődés nem volt egyenletes, hiszen a peremvidékeken és a községi jellegű településeken mindvégig mérsékelt maradt. Az államháztartás egyensúlyát immár folyamatosan a parlament által elfogadott évi költségvetések biztosították. Meghatározó elemét a bevételi és kiadási tételek egyensúlya jelentette. Megélénkültek a külkereskedelmi kapcsolatok, megkötötték a kereskedelmi szerződést Angliával, Japánnal, Spanyolországgal, Argentínával, Észak-Amerikával pedig konzuli egyezmény elfogadására került sor.[10] A vasutak építését is a törvényhozás hagyta jóvá. S ez természetes is, hiszen az ezzel összefüggő számos kérdés a polgári jogviszonyok széles körével került kapcsolatba. Ide tartozik a kisajátítás, a kártalanítás, a fennálló általános építkezési szabályok betartása, az állami kölcsönök és kamatait, a vasutak emelkedési és kanyarodási vonalainak meghatározása stb. Törvények írták elő a megépítendő hidak számát, az állomások helyét is.[11]

Az ország modernizálását szintén elősegítették az újonnan alkotott polgári jogintézmények. Így például az állampolgári jogok szabatos meghatározása, a modern telekkönyvezés folytatása. 1870-ben törvény született az állami számvevőszék felállításáról és hatásköréről. Ennek első paragrafusa így szól: "Az állam bevételeinek és kiadásinak, az államvagyonnak és az államadósság kezelésének, s általában az állam számvitelének ellenőrzése végett ’állami számvevőszék’ állíttatik fel."[12] A továbbiakban a törvény kimondta, hogy a számvevőszék a minisztériumtól független, önálló hatáskörrel bír. Elnökét az országgyűlés által jelölt 3 személy közül - bizonyos megkötésekkel - életreszólóan az uralkodó nevezi ki.

Már 1869-ben elfogadta a parlament a polgári perrendtartást. Az 1868. évi 14. tc. részletezte a bíróság szervezetét, a bírói hatáskört, az illetékességet és az eljárás szabályait. Magába foglalta az örökösödé módozatait, a perújítás eseteit, a felperes és alperes jogait, a bizonyítás formáit, a tanúk szerepét stb. Külön törvény, az 1871: 33. tc. alapján szervezték meg az ügyészi szervezetet. Eszerint az ügyész nem nyomozhat, nem foganatosíthat előzetes letartóztatást, feladatköre a vád képviseletére korlátozódott.

Andrássy Gyula a Belügyminisztérium vezetőjeként megkezdte a közigazgatás polgári átalakítását. A köztörvényhatóságok rendezéséről szóló 1870:42. tc. meghatározta önkormányzatukat és az állami közigazgatás közvetítésében betöltött szerepüket. A törvényhatósági bizottság felét a legtöbb adót fizetők alkották, a másik felét pedig választották. A "virilizmus" kétségtelenül konzervatív intézmény volt, de a nemesi vármegyével szemben nem tekinthető feudálisnak, inkább a centralizmus jegyeit viselte magán. A kiváltságos kerületek és a szabad királyi városok korábbi törvényhatósági jellegű, a megyéktől független jogállását csak később, Tisza Kálmán kormánya idején, 1876-ban szüntették meg. Az 1871. évi községi törvény azonban a mezővárásokat beolvasztotta a közigazgatás egészébe és előírta a nagy és kis községek szervezeti rendjét is.[13]

Az 1870-es éveket végigkísérték a balkáni konfliktusok. Az alapvető kérdés az volt, hogy Törökország, Európa beteg embere, hogyan és meddig bírja az ellene irányuló külső és belső rohamokat. S vajon összeroppanása esetén önálló államok alakulnak-e a Balkánon vagy Oroszország veszi birtokba, illetve protektorátusa alá a török birodalom európai területeit. Az Osztrák-Magyar Monarchiának korábban nem volt világos Balkán-politikája, a felgyülemlő feszültségek azonban nem tűrték az ügy további halogatását. A feladat megoldása Andrássyra várt, hiszen 1870-ben őt bízták meg a közös külügyminisztérium vezetésével, s ezzel lényegében a monarchia második emberévé vált. Andrássy gyorsan feloldotta a feszültséget Németországgal, Olaszországgal, Oroszországgal pedig megkezdte hosszú ideig tartó tárgyalásainak sorozatát: Bécsben, Berlinben, Velencében és Pétervárott egymást követték a császár- és királytalálkozók.[14]

Mindezek alapján végül levonhatjuk azt a következtetést, hogy 1867-ben Magyarországon ismét alkotmányos monarchia jött létre, annak ellenére, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia sajátos rendszeréből eredően a közös és a közös érdekű ügyek terén az uralkodói akarat érvényesítése számára nagyobb teret biztosított, sőt több vonatkozásban csorbát szenvedtek az 1848-as szentesített törvények is.

Az 1867. évi 8. tc. például a miniszterek kinevezését az uralkodó hatáskörébe utalta, szemben 1848. évi 3. tc. 12. paragrafusával, amely szerint a miniszterelnök által kiválasztott minisztereket az uralkodó csupán megerősíti tisztségükben. Az 1867. évi 11. tc. felfüggesztette a nemzetőrségről szóló 1818. évi 22. tc.-t. Az 1867. évi 7. tc. viszont elhalasztotta a nádorválasztást, holott a 48-as törvényhozás rendkívül nagy szerepet adott a nádornak az ország kormányzásában, az uralkodó távollétében elláthatta a végrehajtó hatalom irányításának tisztét. Ezzel párhuzamosan - amint erre utaltunk - feltűnően megnőtt a királyi jogkör, amit a közös ügyekről szóló 1867. évi úgynevezett kiegyezési törvény is tükrözött, ugyanakkor egyéb módon, például megegyezéssel, királyi leiratokkal is bővítették azt.[15]

Az uralkodói felségjogok széleskörű, kiterjedt rendszere egyedülállónak tekinthető a korabeli jogállamok sorában. Korlátozta az osztrák és a magyar törvényhozó hatalmat, hiszen az uralkodó elnapolhatta, feloszlathatta az országgyűlést, tetszése szerint nevezhette ki a minisztereket, a miniszterelnököket, megszerezte a törvények előszentesítésének jogát, legfőbb hadúrként pedig a hadsereg vezérlete és vezénylete, valamint a hadüzenet is a jogkörébe tartozott. Ő gyakorolhatta a főkegyúri jogokat, s a nemességadományozással is élhetett.[16] Mindezek figyelembevételével a korábbi megállapításokhoz hozzátehetjük: az Osztrák-Magyar Monarchia rendszerében Magyarország alkotmányos monarchiának tekinthető ugyan, de ezt az államformát rengeteg veszély fenyegette. S miként a későbbi események bizonyították, alapzata nem volt elég szilárd, a reá emelt épület különösen törékenynek bizonyult. A dualizmus válságjelenségeinek felszínre törése idején - a századfordulón - a legtöbb vitát a kiegyezési törvény, az 1867: XII. tc. hadügyi rendelkezései, továbbá a közös érdekű ügyek megfogalmazása fakasztotta. A közös - és benne a magyar - hadsereg jellegének megítélése 1867-től kezdve mindig érzékeny pontja volt a dualista rendszernek.

A kortársak egyike joggal írhatta, hogy a kiegyezés elsősorban a Magyarország és Bécs közötti évszázados harcokat, vitákat zárta le, de általánosságban mozgó megfogalmazásai bizonytalanságot szültek a jövő számára. Hiányzott a kiegyezésből a tartalom pontos körülírása, kiríttak kétértelmű tehertételei. Deák a két egyezkedő fél feltételezett megtisztulandó jogérzetére épített, de idealizmusa széttört a rideg valóság szikláin. Nem számolt a változó körülményekkel. 1866 elején még maga Deák is hangsúlyozta: a kiegyezés az adott viszonyok terméke, de a történelem sodrában keletkező új jelenségekkel szemben már nem alkothat védőfalat. "Lehetséges, sőt valószínű - mondotta Deák -, hogy az a nemzedék, amely a most élő után fog a politikára és a törvényhozásra döntő befolyást gyakorolni, e részben más szempontokból fog kiindulni: de ő a fennforgó körülmények közt csak annak a politikának lehet a védője, amely az eddigi törvényeken alapszik s ezek fogalmaival megegezik."[17] Jórészt ebből származnak a kiegyezés szerkezetében, szövegében megbúvó ellentmondások, amelyek aztán - a dualista rendszer válsága idején - a szenvedélyes viták homlokterébe kerültek. Az 1890-es évektől kezdve szinte egymást érték már a kormányválságok és a miniszterelnökök is gyorsan váltották egymást.

A kiegyezés megítélése évtizedeken keresztül a viták kereszttüzében állt. Már a kortársak körében is erősek voltak a nézetkülönbségek és az eltérő felfogások lángjai. A dualizmus és a két világháború közötti korszak vezetői, valamint hivatalosnak tekinthető történetírása piedesztálra emelte. Ellenzéke azonban - Kossuth, a szélsőbal, majd a századforduló utáni függetlenségi pártiak egy része - természetesen politikai okok miatt is elvetette az Ausztriával megkötött, a közös, illetve a "közös érdekű" ügyeket magába foglaló 1867. évi kiegyezést. Lényegében ide torkollott az 1950-es évek első felének történetszemlélete is, a múltból kiemelte a nemzeti, függetlenségi tendenciákat. Később ez esetben is az ellenkező véglet tört felszínre, ami - ha indítóokait és tartalmát tekintve nem is - végkövetkeztetésében azonban a dualizmus hivatalos állásfoglalásához kanyarodott vissza. A gazdasági életet megpezsdítő és erős ellentmondásoktól mentes államalakulatnak tekintette a monarchiát.

Az utóbbi évtizedek nyílt, érdemi szaktudományi vitái végül - legalábbis manapság úgy tűnik - általában megnyugtatóan tisztázták a korábban oly heves vitakérdéseket. Hiszen háttérbe szorultak a kiegyezés szükségszerűségéről vagy elkerülhetőségéről, a függőség jellegéről folyó egykori viták, s a történeti elemzés során a nemzetközi és a hazai társadalmi-politikai viszonyok, illetőleg a közös és a "közös érdekű" ügyek konkrét vizsgálata került előtérbe. Vagyis a hadügy, külügy, pénzügy, továbbá a közös vámterület, a bank, a külföldi kereskedelmi szerződések jellege, mikéntje, valamint a belkormányzat, s ezzel együtt a dualizmus rendszerében a magyarországi kormányzati rendszer.[18]

 


[1] Magyarország története 1848-1890. Főszerkesztő: Kovács Endre. Szerkesztette: Kutas László. 1. k. második, javított kiadás. (A továbbiakban: Magyarország története 1848-1890.) Budapest, 1987. 435-475.

Továbbá Sashegyi Oszkár: A neoabszolutizmus rendszere 1848-1867. In: Polgári államrendszerek 81-139.

[2] Szabad György: A forradalom és a kiegyezés válaszútján. I. m. 319-423.

[3] Magyarország története 1848-1890. I. m. 748.

[4] A Deák Ferencnek tulajdonított "Húsvéti cikk", illetve májusi programja tartalmazza a kiegyezés kereteit. Pesti Napló, 1865. április 16., illetve Debatte, 1865. májusi cikksorozat.

[5] Pesti Napló, 1867. június 9-10.

[6] Somogyi Éva: Ferenc József. Budapest, 1989.

[7] Komjáthy Miklós: Az Osztrák-Magyar Monarchia közös minisztertanácsa. Budapest, 1966.

Továbbá Hanák Péter: Magyarország a Monarchiában. Tanulmányok. Budapest, 1975.

[8] Uő., továbbá Galántai József: Az 1867. évi kiegyezés. Budapest, 1967.

A gazdag külföldi irodalomból a következőket emeljük ki:

Charmatz, Richard: Österreichs innere Geschichte von 1848 bis 1907. 2 Bde. Leipzig, 1909.

De Österreichisch-ungarische ausgleich von 1867. Vorgeschichte und Wirkungen. Hrsg. Von Peter Berger. Wien, München, 1967.

Der österreichisch-ungarische Ausgleich von 1867. Seine Gundlagen und Auswirkungen. Hrsg. Von Theodor Mayer. München, 1968. (Buchreihe der Südostheutschen Historischen Kommission Bd. 20)

Die Große Politik der europaischen Kabinette 1871-1914. Sammlung der diplomatishcen Akten des Auswartigen Amtes. 40 Bde. Berlin, 1922-1927.

Die Habsburgermonarchie 1848-1918. Bd. 1.: Wirtscaftkiche Entwicklung. Wien, 1873; Bd. 2: Werwaltung und Rechtswesen. Wien, 1980; Bd. 3: Die Völker des Reiches. Wien, 1980; Bd. 4: Die Konfessionen. Wien, 1985.

Hantsch, Hugo: Die Nationalitatenfrage im alten Österreich, Wien, München, 1953.

Kann, Robert: Das Nationalitatenproblem der Habsburgermonarchie. Geschichte und Ideengehalt der nationalen Bestrebungen vom Vormarz bis zur Auflösung des Reiches im Jahre 1918. 2 Bd. Graz, Köln, 1964. (Veröffentlichungen der Arbeitsgemeinschaft Ost, Bd. 4. u. 5.).

Macartney, C. A.: The Habsburg Empire 1790-1918. London, 1971.

Mai, Arthur J.: The Habsburg Monarchy 1867-1914. Cambridge, 1951.

Seton-Watson, R. W.: The Southern Slav Yuestion and the Habsburg Monarchy. London, 1911.

Taylor, A. J. P.: The Habsburg Monarchy 1809-1918. London, 1967.

Zolger, Iván: Der staatsrechtliche Ausgleich zwischen Österreich un Ungarn. Leipzig, 1911.

[9] Hanák Péter: Magyarország a Monarchiában. Tanulmányok. Budapest, 1975.

Továbbá Gergely András-Szász Zoltán: A kiegyezés után. Budapest, 1978.

[10] Magyar Törvénytár. 1867-1871. Budapest, 1896. (A továbbiakban: MTT.)

[11] Uo.

[12] MTT 1870. 18. tc. 141-144.

[13] MTT 1871. 18. tc. 280-193.

[14] Diószegi István. In: A magyar külpolitikai útjai. Tanulmányok. Budapest, 1984. 11-153.

[15] MTT 1867. 11., 22. és 7. tc.

[16] Komjáthy Miklós: i. m. 18-19.

[17] Deák Ferenc: i. m. (Deák idézett szavait Kónyi Manó jegyezte fel.)

A kiegyezés szövegében meglevő ellentmondások az 1867 utáni évtizedekben még nem okoztak különösebb zavart a dualista rendszer működésében. Ha sok vita kíséretében is, de kezdetben 10 évenként meghosszabbították Ausztriával a vámszövetséget, és az önálló magyar hadsereg kialakítására irányuló követelések is csak az 1890-es években erősödtek fel. Mindennek eredményeként 1897-ig nem sikerült a magyar képviselőházzal elfogadtatni a vámszövetség meghosszabbítását, így bekövetkezett az első kiegyezési ex lex, nem sikerült törvénybe iktatni az évi költségvetést sem, azaz itt is törvénytelen állapot keletkezett. A magyar nemzeti követelések kiterjeszkedtek a hadseregre is. A Szabadelvű Párt vezető csoportjával szembefordulók csak abban az esetben szavazták volna meg a parlamentben a kormány véderő-fejlesztési javaslatát, ha a közös hadseregben magyar vezérletű és vezényletű magyar ezredeket hoznak létre. Erre a kiegyezési törvény lehetőséget adott ugyan, de az uralkodó legfőbb hadúri jogira hivatkozva elzárkózott az efféle javaslatok teljesítése elől. Tisza István sem tagadta az ellenzék jogi érvelését, de nem tartotta célszerűnek a hadsereg egységének megbontását, mert ebben ütőképességének gyengítését látta.

[18] Magyarország története 1890-1918. I-II. Főszerkesztő: Hanák Péter, szerkesztő: Mucsi Ferenc. Budapest, 1978. I. k.

Továbbá Magyarország miniszterelnökei 1848-1990. Budapest, 1993. 48-74.