· KÖZTÁRSASÁG · A KÖZTÁRSASÁGI ESZME TÖRTÉNETE MAGYARORSZÁGON




Untitled Document

Pölöskei Ferenc

V. A köztársasági eszme az 1910-es évek első felében

Miként az előző fejezetben már jeleztük, az 1867. évi kiegyezés nyomán kialakított Osztrák-Magyar Monarchián belüli Magyarország - ellentmondásaival együtt is - alkotmányos monarchiának, tehát polgári jogállamnak tekinthető. Igaz, kezdettől számos veszély fenyegette ezt az államrendszert, köztük mindenek előtt a túlságosan is széles uralkodói jogkört említhetjük meg, amely különösen a közös ügyek síkján vált szembetűnővé, hiszen azok Magyarország létfeltételeinek is fontos pilléreit alkották.

A századforduló után, amikor felgyülemlenek a külpolitikai feszültségek, kialakulnak az egymással szemben álló nagyhatalmi tömbök, és felszínre törnek a dualista rendszer belső feszültségei, az oly törékeny alkotmányos monarchia épületén is nőnek a kezdettől meglevő rések, sőt fel-feltűnnek az alapzat gyengeségei is. Amikor pedig az alkotmányos monarchia betegségei már gyógyíthatatlannak látszanak, szükségszerűen újraéled az államforma megváltoztatásának gondolata, megjelenik és teret hódít a köztársasági államforma igénye a politikai gondolkodás világában és a társadalmi mozgalmak terén is.

Először tehát azt kell megvizsgálnunk, hogy a XX. század elején milyen sebek borították el az alkotmányos monarchia testét, az államhatalmi rendszer és működési mechanizmusa miként csorbította az 1867-es belpolitikai rendszer által még biztosított politikai szabadságjogokat, hogyan korlátozta az államhatalmi ágak önállóságát és az új jogszabályok milyen, az államélet egészére kiterjedő retrográd tartalmat tükröznek. Vegyük tehát sorra a tényeket. Az alkotmányos monarchia klasszikus rendszerében nincs, nem is igen lehet helye a köztársasági eszme térhódításának. Nem lehetett bázisa sem 1848-ban, sem 1867-ben. (Más a helyzet azonban 1849 tavaszán, a korábban említett körülmények miatt.) Sőt, a kiegyezést követő nagyarányú gazdasági fejlődés közepette sem találjuk nyomát az eszmekörnek.

Az Osztrák-Magyar Monarchia életfeltételeinek megváltozása és az alkotmányos monarchia látványos sérelmei később új helyzetet teremtettek. Ilyen körülmények között indulhatott útjára a Nagy György által vezetett köztársasági mozgalom, de történeti előzményekre, hagyományokra kevéssé támaszkodhatott. Ezért nem is beszélhetünk a köztársasági eszme valamiféle újjáéledéséről, Nagy György kezdeményezésével inkább egy önálló, új politikai irányzat született.

Az 1910-es években Nagy György és közvetlen híveinek tevékenysége szorosan összefügg a külpolitikai élet feszültségeinek felgyülemlésével, a háborús konfliktusok megjelenésével és állandósulásával, a belpolitikában pedig a háborús felkészülés felgyorsulásával, és ennek függvényében a merevebb kormányzati módszerek alkalmazásával, a demokratikus jogintézmények működési terének szűkítésével. A jelenség a politikai élet mezején szemmel láthatóvá vált, az arra adott válaszok azonban különbözőek, egymástól eltérőek. A nemzetközi és külpolitikai események Bosznia-Hercegovina 1908. évi annektálásától kezdve feltűnően szaporodtak, az 1910-es évek elején pedig már a nagyhatalmi konfliktusok jelzik a jelenség kiszélesedését.[1]

Nagy György 1879. november 5-én Szászsebesen, székely nemesi családban született. Középfokú tanulmányait a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban végezte, ahol életre szólóan kialakult benne hűsége, ragaszkodása az erdélyi magyarság iránt és egyben mély aggodalma is további sorsának alakulását illetően.[2]

Az érettségi után a budapesti egyetemen, korabeli hivatalos nevén a Budapesti Királyi Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karán szerzett diplomát. Itt elsősorban a francia forradalom eszméi és azoknak Magyarországra, a magyar politikai gondolkodásra gyakorolt hatása ragadta meg. Ám az 1848-49. évi polgári forradalom és szabadságharc után a hozzá közelálló függetlenségi párt eredeti közjogi és liberális programja is nagy hatással volt rá. Ebből a három szellemi forrásból, tudatosan vállalt életfelfogásából formálódott véleménye a századforduló Magyarországáról, ami egyben tettekre serkentő erőforrássá is vált benne.

Nagy György az 1905-06. évi politikai válság időszaka alatt különösen tevékennyé vált, ostorozta az udvar politikáját, támadta a parlamenten kívüli darabont-kormányt. Az 1906-os képviselőválasztásokon függetlenségi párti programmal szerzett képviselői mandátumot.[3] Politikai pályája tehát - miként Just Gyuláé vagy Károlyi Mihályé - a hagyományos függetlenségi politika nyomvonalán indult. Ettől csak képviselővé választása után tért el, amikor önálló útra lépett, s rövidesen már a köztársaság követelésével lépett elő. 1907 elején írta: "Magas filozófiai szempontból nem kétséges az, hogy a királyság intézménye az emberek, mint a teremtés koronájának méltóságával hadilábon áll. Az Isten által a maga képére teremtett szabad ember méltóságával nem egyezik meg az, hogy milliók alattvalói legyenek egynek, hogy egy milliók felett uralkodjék."[4]

Nagy Györgyöt kétségtelenül az uralkodónak az 1905-06-os feszültségek idején tanúsított magatartása, illetve a koalíciónak az uralkodóval kötött egyezsége, az úgynevezett áprilisi paktum késztette erre az útra. A megváltozott új helyzetben ugyanis a koalíció lemondott korábbi követeléseiről. Belenyugodott a közös hadsereg létébe, ígéretet tett az Ausztria és Magyarország közötti közös vámterület meghosszabbítására is. A koalíció kormányzata tehát nem kedvezett a radikális nemzeti követeléseknek.

Miután azonban nyilvánvalóvá vált a koalíciós kormány programfeladása és ragaszkodása az 1867-es kiegyezés változatlan fenntartásához, megnyílt az új típusú nemzeti és demokratikus eszmék, mozgalmak térhódításának lehetősége.

A koalíció válsága döntően a dualizmus elmélyülő válságából következett, de gyors kibontakozását bázisának ellentmondásossága és hirdetett programja, valamint az áprilisi paktum s ennek megfelelő tevékenysége közötti ellentét is elősegítette. A nemzeti függetlenségért és a polgári demokratikus reformokért valóban harcoló paraszti tömegek, a közép- és kispolgárság, az értelmiség egy része komolyan vette a Függetlenségi Párt korábbi nemzeti és demokratikus jelszavait, ezért felsorakozott mögé. 1906 után azonban - amikor a koalíciós kormány az általános, egyenlő, titkos választójogi törvény helyett a plurális választójogi törvénytervezetet készítette el, a nemzeti függetlenség kivívása helyett meghosszabbította a vámközösséget Ausztriával és felemelte a közös kiadások összegét - egyre világosabbá vált e társadalmi rétegek előtt, hogy a párt korábbi programpontjainak jelentős részét csak hatalomra kerülése érdekében hangoztatta. Az említett társadalmi rétegek ezután már az önállóság útját keresték.

A koalíció s azon belül a Függetlenségi Párt bomlását elsősorban a polgárság elégedetlenségének növekedése és szervezkedése, valamint a parasztpártok, paraszti szervezetek megalakulása és megerősödése jelzi. A bomlás folyamata a közép- és kispolgárság, értelmiség egy részét tömörítő - Just Gyula vezetésével újjáalakuló - Függetlenségi Párt létrejöttével zárult. Ezzel csökkent a közjogi harc súlya és fokozatosan a társadalmi kérdések kerültek előtérbe, ami segítette a frontok tisztázódását. A koalíció bázisának csökkenésével lehullott az a közös "48-as" lepel, amely idáig a különböző, gyakran egymással homlokegyenest ellentétes érdekű társadalmi rétegeket és a különböző szemléletű politikai irányzatokat maga alá rejtette.

A Függetlenségi Párt képviselőinek egy része - részben a tömegnyomás hatására, részben a nagybirtok érdekeinek túlzott védelme miatt - a vezetést bíráló politikai jellegű csoporttá vált. Ez a csoport 1908. március 10-én megalakította a Függetlenségi és 48-as Balpártot. Vezetői Szappanos István, Nagy György és Bozóky Árpád voltak.[5] A Függetlenségi és 48-as Balpárt összetétele elég vegyes volt, sajátos képét mutatta a koalícióval gazdasági érdekei miatt szakító, egyre erősödő kis- és középburzsoázia, valamint a tönkremenő, a koalíció nagybirtokos vezetésével elégedetlenkedő birtokosok és a két csoportból kinövő értelmiségi rétegek összefogásának. A párt összetételéből, sajátos helyzetéből következett, hogy ebben az időszakban, amikor a közjogi harc helyett a valóságos társadalmi kérdések kerültek előtérbe, programja középpontjában továbbra is a közjogi kérdést tartotta. Szappanos mondotta 1909. január elsejei ünnepi beszédében: "A kő, amelyet a 48-asok 40 esztendőn át gördítettek fel a meredekre, újból lezuhant. A balpártnak jutott az a keserves feladat, hogy elölről kezdje a verejtékes munkát."[6] A párt képviselőinek parlamenti szereplése, valamint a párt lapjában, a Vásárhelyi Reggeli Újságban megjelent cikkek is azt bizonyítják, hogy a balpártban levő társadalmi rétegek jelentőségük, súlyuk növelése érdekében a dualizmus kötelékeit igyekeztek lazítani. Szembefordultak a gazdasági, pénzügyi megegyezésről szóló 1907:44. tc-el, a quota felemelésével, Andrássy plurális választójogi tervezetével, s a katonai létszámemelés tervével. Nagy György a katonai javaslatok tárgyalásánál követelte, hogy a közös hadseregben a hadiiskolára való felvételnél, a törzstiszti kinevezéseknél ne legyenek hátrányban a magyarok. A balpártiak azonban nemcsak az osztrák uralkodókörökkel szemben küzdöttek bizonyos nemzeti vívmányok megvalósításáért, hanem célul tűzték ki maguk elé azt is, hogy növeljék a magyarság szerepét a monarchia keleti felében.

A párt programjában azonban a közjogi kérdések mellett egyre jobban előtérbe kerültek a demokratikus követelések - általános választójog, progresszív adózás, telepítés, parcellázás -, és fel-felbukkant a köztársaság jelszava is.[7]

A köztársasági program megfogalmazására viszont csak az új pártpolitikai struktúrában, az 1910-es évek elején került sor.

Az 1910-es években Lukács László és Tisza István kormánya revízió alá vont a kiegyezés után elfogadott számos, a gazdasági, társadalmi, politikai életet szabályozó törvényt, kormányzati rendelkezést.

A közös hadügyi vezetés sürgetésére Tisza István házelnök, a kormányzó Nemzeti Munkapárt tényleges vezetője 1912. június 4-én elfogadtatta a véderőjavaslatot, amely nagymértékben emelte a hadikiadásokat és az újonclétszámot. Az obstruáló és ellenszegülő ellenzéki parlamenti képviselőket ugyanezen a napon - az érvényben levő 1848. évi parlamenti szabályok megsértésével - fegyveres erővel vezettette ki a parlamentből.[8]

A Nemzeti Munkapárt a júniusi parlamenti csíny után mindenekelőtt a dualizmust fenyegető belső veszélyeken kívánt úrrá lenni. Sikeres csodaeszközét elsősorban a minisztertanács és a törvényhozó parlamenti gépezet működtetésében látta, erős egypárturalmi rendszer kialakítására törekedett. Nem is gondolt azonban arra, hogy a parlamenti élet megrekedése csupán jelezte a dualizmus gazdasági, társadalmi, politikai válságának elmélyülését. A tüneti kezelés emiatt maga is siettette a betegség további elhatalmasodását.

A munkapárti kormány 1912. november 30-án beterjesztette a "csonka" parlamentbe a háború esetére szóló kivételes intézkedésekről és a hadiszolgáltatásokról szóló törvényjavaslatokat. A kivételes intézkedésekről 1912. december 9-én elfogadott törvény felhatalmazta a kormányt, hogy már a háború fenyegető veszélyeinek időszakában is alkalmazza a rendkívüli eszközöket. E törvény 9. §-a alapján a kormány megtilthatta új egyesületek alakítását és betilthatta a különböző jellegű gyűléseket is. Előírta, hogy a kiadók még a megjelenés előtt kötelesek az ügyészséghez és rendőrhatóságokhoz benyújtani a sajtótermékeket.[9]

A hadiszolgáltatásokról szóló törvény célja pedig a gazdasági élet militarizálása volt, s a háború esetére a katonailag fontos üzemek katonai felügyelet alá helyezését rendelte el.[10]

A Balkán-háború idején, 1912 decemberére elkészült a kormány választójogi tervezete. A választójogi kérdés egy évtizede a belpolitikai érdeklődés homlokterében állt már, hiszen a századforduló után a szociáldemokrata párt mellett az ellenzéki pártok programjaiban is egyre jelentősebb szerepet kapott. Tisza a választójogi reform kapcsán nemcsak a magyarországi demográfiai, kulturális, szociális és nemzetiségi viszonyokat tanulmányozta, hanem cikkeket is írt az osztrák képviselőházról. Elsősorban az általános választójognak az osztrák pártviszonyokra gyakorolt hatása foglalkoztatta. Az osztrák példa követését a magyar uralkodó osztályok szempontjából végzetes bűnnek tekintette. A magyarországi törvényalkotásban korábban jelentős osztrák, belga, francia hatás a választójogi törvénytervezet 1912. évi előkészítésének időszakában nemcsak háttérbe szorult, hanem a magyar vezető körök számára veszedelmes, követésre alkalmatlan mintává változott. A speciálisan magyar jelleg kidomborításáról beszéltek. Ez azonban egyenlő volt a nyugati polgári demokratikus vívmányok megtagadásával csakúgy, mint a hazai demokratikus célkitűzések elvetésével.[11]

A Lukács- és Tisza-kormányok a belpolitikai rendszer átalakításában már 1914-ig megszigorították a sajtóra vonatkozó korábbi rendelkezéseket, az ellenzéki sajtótermékek terjesztését, átalakították az esküdtszék hatáskörét, tovább korlátozták az egyesülési és gyülekezési jogot.[12]

Rövidesen napirendre tűzték az esküdtszéki intézmény reformját is. Az 1913:34. tc. már korlátozta az esküdtbíróságok hatáskörét azáltal, hogy a királyság államformája elleni bűncselekményeket kivonta hatáskörükből.[13] Az 1914:13. tc. továbbment ezen az úton. Módosította az esküdtbíróság előtti eljárást, növelte a kúria hatáskörét. Az esküdtszéki reform - bár formailag továbbra is fenntartotta a bírói intézményt - új működési szabályzattal új alapokra fektette azt, s ezzel lényegétől fosztotta meg. Az esküdteket ugyanis a hivatásos bíró elnöklete alá helyezte, sőt módot adott arra is, hogy a törvényszék új esküdtek részvételével megismételtethesse az esküdtszéki döntéseket.[14]

A Nemzeti Munkapárt azonban nem elégedett meg az esküdtszék hatáskörének lényeges szűkítésével, az új sajtótörvény elfogadtatásával: csorbította az egyesülési és gyülekezési jogot. Tervbe vette az anyagi büntetőjog, az 1878. évi BTK liberális vonásainak felszámolását is.[15] A minisztertanács 1913. március 10-én erre a célra bizottságot küldött ki. A büntető törvényhozás modern szükségleteire hivatkozva az uralkodókörök érdekeit jobban szolgáló, hatékonyabb büntetőjog bevezetését tervezték. Az 1878. évi BTK átdolgozására azonban kevésnek bizonyult a világháború kitöréséig hátralevő egy esztendő, 1914 júliusában pedig amúgy is életbe léptették a kivételes hatalomról szóló, 1912-ben elfogadott törvényt, amely mind az igazságszolgáltatásban, mind a közigazgatásban sok liberális jogszabályt és jogszokást felszámolt.

Az új helyzetre adott válaszok különösen 1912 júniusa után széles skálát mutattak. A konzervatívok az alkotmányosság védőbástyája mögé vonulva szálltak szembe a parlamentarizmus hazai több évtizedes gyakorlatát megtörő kormányzattal. Valójában persze ekkor döbbentek rá korábbi pozícióik elvesztésére és visszaszerzésének nehézségeire. Ezért a parlamentből kitiltott tagjai - Andrássy, Apponyi hívei - ellenparlamentnek nevezve magukat, a képviselőházhoz hasonló témakörökben önálló tanácskozásokba kezdtek és határozatokat hoztak.[16] Mindezzel azonban a társadalomban számottevő visszhangra nem találtak. Just Gyula hívei és 1912 júniusa után Károlyi Mihály a demokratizálás igényével, vagyis elsősorban az általános, titkos és egyenlő választói jog megalkotását követelve válaszoltak az új kormányzati politikára.[17] Ennek jegyében keresték a parlamenten kívüli erők, a szociáldemokraták és a polgári radikálisok szövetségét, és ennek szellemében tartották már 1911-től választójogi gyűléseiket országszerte. A harmadik választ - ha nem is teljesen kiforrottan - azok fogalmazták meg, akik a köztársasági államforma bevezetésének szükségességét hirdették. Ebben pedig az a felismerés tükröződött, hogy ez a demokratikus intézmények működésének kormányzati visszaszorításából fakad, s ennek maga az agg uralkodó, Ferenc József is részese a fegyverkezés gyorsításának sürgetésével is.[18] S ha Ferenc Józsefben a demokratikus változtatások elhárítása a dualizmus változatlan megőrzésének illúzióját táplálta, addig a trónörökös más okok miatt utasította el a reformokat. Ő ugyanis a monarchia megmentése érdekében éppen a dualizmus felszámolására törekedett és a centralizált, a magyarországi demokratikus jogintézmények felszámolását is magába foglaló abszolutista trializmus megteremtésének programját vallotta.[19] Jól tudjuk persze, hogy ennek hiányoztak az alapfeltételei, hiszen nemcsak Magyarországon fordultak szembe vele. A délszláv népek ugyanis ekkor már inkább az önálló, nagy délszláv állam megteremtésének eszméje mögé sorakoztak fel és elvetették a Habsburg-monarchia további fenntartásának valamennyi válfaját. A Ferenc Ferdinánd-féle abszolút monarchiával szemben ezért különösen határozottan fordultak szembe. A trónörökös ezután feladta a délszlávok számára mézesmadzagnak szánt trializmust és az eszközökben sem válogatva, a monarchia hadseregének erejét is számba véve tört célja megvalósítására. Nem véletlen, hogy Magyarországon a monarchia felszámolását zászlajára tűző köztársasági eszme és mozgalom terjedését tekintette a legveszélyesebbnek. Tiszát sem kedvelte persze, aki a dualizmus fenntartását tekintette legfőbb politikai feladatának, s a meglevő egyes jogintézmények csorbítására is vállalkozott, az abszolutizmustól azonban távol állt és az erre irányuló kísérletekkel szembeszállt. S ha korábban, nevezetesen az 1905-06. évi politikai válság idején említett céljai megvalósításához elfogadhatónak vélte a parlamenten kívüli álló irányzatok törekvéseit, addig az 1910-es években ezeket már veszélyesnek ítélte éppen a monarchia általa óhajtott megszilárdítása szempontjából.[20]

A köztársasági eszme ebben a megváltozott hatalmi erőtérben jelent meg a magyarországi politikai életben a monarchiával szemben. S mivel ez a kettős államiság a dualizmus formájában élt, a köztársaság követelése összekapcsolódott az ország függetlenségének igényével. Nagy György és társai azonban a modern köztársasági eszmekörnek csupán néhány előképéhez nyúltak vissza és talán nem is ismerték igazán és teljes egészében a XVII. századtól jelenvaló, egyre bővülő, gazdagodó irodalmát, összefüggéseit az alkotmányossággal, a hatalomgyakorlás módjával, az emberi szabadságjogokkal. Ugyanakkor előtérbe került náluk az államforma törvényes megváltoztatásának szándéka. Vagyis békés úton, az adott törvények parlamenti megváltoztatása útján. Csakhogy a törvényhozás, a kormányzó többség és az ellenzéki kisebbség egyaránt monarchista maradt, sőt a parlamenten kívüli ellenzék döntő többsége sem lépett a köztársasági államformát követelők sorába. Alkalmasint a demokratikus reformokért küzdő társadalmi, politikai erők törekvései nem is váltak oly hevessé és az államrend egészét felölelően átfogó erejűvé, amely miatt a monarchia fő pillérével, az adott államrenddel radikálisan ütköztek volna. Ez ad alapokat annak, hogy a köztársasági mozgalom hőfoka és ereje nem érte el irányítóinak szándékát, miközben viszont az ellene irányuló megtorlás felerősödött. Pedig Nagy Györgyék terve logikusnak tűnt. Első feladatnak a köztársasági eszme népszerűsítését tartották, azután az ebből táplálkozó mozgalom kiszélesítését, majd ennek országos méretű kibontakozása után a köztársasági államforma megteremtését. E terv három eleme szervesen kapcsolódott egymáshoz, logikusnak tűnt, csak éppen olyan növekvő feszültséggel terhes, ám viszonylag még békésnek tekinthető társadalmi viszonyok közepette, mint amilyen az első világháború előtti évek voltak, hosszabb időt igényeltek volna és nem nélkülözhették a robbanásszerű összeütközéseket sem a hatalom és a gyökeres változásokat követelő erők között. Ilyenek azonban ekkor még nincsenek, csak a sok tragédiával járó világháború végén jelentkeznek. Akkor azonban már meghatározóvá válnak.

A Nagy György képviselte köztársasági eszme a francia forradalom korszakához, a magyar jakobinusok nézeteihez, az 1849-es trónfosztáshoz és Kossuth későbbi alkotmányterveihez nyúlt vissza, ezekből táplálkozott. Felcsillantotta a múlt emlékeit, hagyományait és számba vette korának számos meghatározó vonását is. Ezzel a magyar politikai gondolkodásba vonta és népszerűsítette a köztársaság eszméjét anélkül azonban, hogy alkotmányjogi és jogfilozófiai értelemben teljes körű programmá alakította volna. (Ez egyébként a későbbiek során 1918-ban és 1944-46 között is elmaradt.) Az ilyen értelmű igényes célkitűzésnek csak egyes elemeit találhatjuk a későbbiekben ismertetésre kerülő pártprogramban. Hiányzik például az államhatalmi ágak egymáshoz való viszonyának kifejtése, a köztársasági elnök helye, szerepe, jogköre az új államrendszerben és ebben az összefüggésben nem találjuk a nemzetiségek jogi státuszának körvonalazását sem, holott ezt az említett nagy gondolkodók is fontosnak tartották.

Mindennek - miként említettem - csupán egyes elemei lelhetők fel a párt vezetőinek nyilatkozataiban vagy a programokban. Ilyen a népfelség elve, mert minden hatalom forrása a nemzet, vagy a bírói függetlenség biztosítása, olvashatjuk több helyütt. Az emberi, politikai szabadságjogok teljes körű biztosítása, illetve az új kormányzati rendszer bírálata a párt egész politikájának homlokterébe került. Ezáltal pedig önmagában véve is a hatalmát kiterjesztő kormányzattal szemben új alternatívát kínált akkor, amikor a régebbi, a döntően közjogi alapra helyezkedő Függetlenségi Párt ennek esélyét, lehetőségét éppen rosszul sikerült kormányzati szerepvállalása eredményeképpen - 1906 és 1910 között - elveszítette.

Múltbeli eszményképeiket idézve többször hivatkoztak a magyar jakobinusokra, elsősorban Martinovics Ignácra, a többieket azonban, így a nagy alkotmányjogi-közjogi, történeti felkészültségű Hajnóczy József, vagy Ősz Pál alakját, műveiket már ritkábban idézik, miként Montesquieu, Rousseau vagy Lamartine műveire is inkább csak esetlegesen, alkalomszerűen utalnak.[21]

A nagy eszménykép azonban kezdettől az 1849-es trónfosztásig eljutó Kossuth Lajos volt és persze a republikánus Petőfi. Összejöveteleiken, estélyeiken gyakran szavalták a Respublica című versét, hivatkoztak árpilis 14-ére, Kossuth és Szemere beszédeire. Számos alkalommal rendeztek Kossuth ünnepélyt, gondozták és koszorúzták sírját.

A párt lapja, a Magyar Köztársaság 1911 októberétől minden hónap 14-én jelent meg. Első száma közölte a Kossuth Lajos országa című cikket. Eszerint Kossuth 1849 áprilisától haláláig a köztársaság híve maradt és halála előtt fél évvel írott mondata a párt zászlajára került: "A 49 zászló, azt leejteni sohasem szabad."[22] A nemzeti hagyományok között elsősorban a Habsburg-ellenes szabadságharcokat tartották számon, Bocskait, Bethlent, Rákóczi emlékét pedig különös gonddal, figyelemmel őrizték. A kormányzattal szembeni létharcukban 1914-ben Dózsát is bevonják méltánylandó hagyományaik körébe, sőt tervként felmerült köztük a parasztháború 400. évfordulójának megünneplése is. Ezáltal pedig - ha csak átmenetileg is - megjelenik a mozgalomban a forradalmi megoldás, illetve az ezzel való fenyegetés mozzanata. Az alkotmányosság uralkodói elvetésére pedig radikális ellenlépéseket helyeztek kilátásba: "Egy új Olmützre egy új Debrecennel felelünk."[23] Nagy György a gonoszsággal, a zsarnoksággal szemben a gondolkodni tanult puskagolyókra, lámpavasakra, XVI. Lajos levett koronájára célzott.

A köztársaság törzsének a három ágát tehát elsősorban pragmatikus szempontból közelíti meg, a maga céljainak megfelelő mozgalmakat idézi követendő példaként. Úgy látja ugyanis, hogy kora, az 1910-es évek Magyarországa már az új jogfilozófiai, történeti elemzést nélkülözheti, mert megértek az államforma megváltoztatásának feltételei, a monarchia kimerítette belső tartalékait, feladta a jogállamiság formális elemeit is, így elérkezett a köztársaság létrehozásának az ideje. "Csupán" a kormányzattal szembeforduló irányzatok megnyerésére van már szükség, ez pedig felvilágosítással, a köztársasági lobogó kibontásával már könnyűszerrel elérhető. Mindenesetre Nagy György már 1911-re végérvényesen a köztársaság létrehozásáért szállt síkra. Ám nem önmagában a köztársasági államformáért, hanem a demokratikus szabadságjogokkal körülbástyázott, más szóval a demokratikus alkotmányos államberendezkedésért is egyben. 1912 augusztusában írta: "A köztársasági államforma kérdése Magyarországon nem pusztán közjogi kérdés, hanem az új társadalmi, gazdasági, szociális berendezkedésnek is gyűjtőneve."[24] Az eredeti függetlenségi közjogi ellenzékiségtől tehát gazdasági-társadalmi, politikai felfogásának radikalizálódásával együtt jut el a köztársaság tudatos vállalásáig. A politikai szabadságjogok terén már 1910-ben az általános, egyenlő, titkos választójog, az egyesülési, gyülekezési és sajtószabadság következetes híve. 1913-ban pedig társadalmi reformtervei között találhatjuk a progresszív adórendszer bevezetésének, a biztosítás kiterjesztésének, a virilizmus eltörlésének, az ipar erdélyi fejlesztésének, a bukovinai székelyek, a moldvai csángók hazatelepítésének, a latifundiumok felszámolásának, majd az ezer holdon felüli birtoktestek felosztásának követelését. Megfogalmazta a magyar köztársaság új külpolitikai orientációjának szükségességét is. Már a Balkán-háborúk idején támogatta a balkáni kis népek önállósodási törekvéseit, 1914-ben pedig a szakítást a hármas szövetséggel. Definiálta a progresszió egyéb erőivel is viszonyát: "Pártunkat a függetlenségi és 48-as pártoktól az különbözteti meg, hogy mi ízig-vérig radikálisak vagyunk. Viszont a szociáldemokrata párttól az különbözteti meg, hogy nemzetiek vagyunk."[25]

Történeti távlatból ma már jól tudjuk, a kormányzattal szemben álló erők jelentősek voltak ugyan, de nem a monarchia felszámolására álltak csatasorba, sőt jórészük, így például az 1912 nyarán összeülő említett "ellenparlament" éppoly monarchista érzelmeket dédelgetett, mint a kormánypárt. A Just Gyula által vezetett demokratikus "függetlenségi" parlamenti szárny is igen távol állt ekkor még az egykori radikális küzdők álmától, az új államforma eszméjétől. Nagy Györgyék kezdetben tűrt, majd tiltott mozgalma hordozta a köztársaság legfőbb eszmei elemeit, bírálta az adott kormányzat szociális érzéketlenségét, a sajtó, egyesülési és gyülekezési jog, sőt ezen túlmenően az emberi szabadságjogok megsértésének gyakorlatát is, a szükséges átfogó társadalmi, politikai elemzéssel azonban adósak maradtak. Ráadásul az évtizedeken át kiépített hatalom erősebb volt, mint amilyennek feltűnhetett és ehhez az ország kétségtelenül jelentős gazdasági, civilizációs fejlődése is hozzájárult. Mindez még akkor is igaz, ha az államépület már az első világháború előtti években is súlyos sérüléseket, sőt repedéseket szenvedett. Ezeket azonban akkor még sikerült átmenetileg betapasztani és ezzel a köztársasági párt esélyei is eleve csökkentek.

A köztársasági eszmére épülő mozgalom a Magyar Köztársaság című, Hódmezővásárhelyen szerkesztett és nyomtatott lap megjelentetésével indult. Szerkesztője Nagy György volt.

Bár igaz, a korabeli polgári pártok nem jegyezték tagságukat, vagyis választási pártok voltak, a képviselőház, a törvényhozó hatalom meghódítására törekvő új párt számára elkerülhetetlenné vált a napi propaganda és szervező tevékenység, ezért helyi, vidéki szervezeteinek kialakítását és tagságának bővítését fontos feladatának tekintette. A szervezés szálai Nagy György kezében futottak össze. Kivételes energiával, az ország szinte egész területére kiterjedően kezdte és folytatta páratlan mennyiségű levelezését. Elsősorban a széthulló Függetlenségi Párt radikális, demokratikus, közjogi szárnyának összefogására törekedett. Itt kezdte ugyanis politikai szereplését, hiszen 1906-ban a Függetlenségi Párt programjával választották országgyűlési képviselővé. Itt volt tehát a legjobb terep- és emberismerete, jól érzékelte a párt táborában bekövetkezett zűrzavart és csalódottságot a koalíciós kormány bukása, 1910 után. Kezdetben úgy tűnt, sikerrel veheti a kezdeti akadályokat, hiszen az ország számos pontján, Erdélytől a Dunántúl nyugati részéig, Bácskától a Felvidékig sok hívet szerzett magának, helyi szervezetei is gyorsan szaporodtak. A levéltári és egyéb források - mindenekelőtt Nagy György személyes iratanyaga, amelyet a hódmezővásárhelyi Szabó József tanító őrzött meg - szerint a legerősebb köztársasági szervezetek 1912 és 1913 folyamán természetesen Hódmezővásárhelyen, Makón, Kolozsvárott, Debrecenben, Gyomán, Gyulán, Sepsiszentgyörgyön, Budapesten pedig a Ferencvárosban jöttek létre. Több választókerületben - például a Ferencvárosban, Gyomán - még az általános képviselőválasztások előtt, az időközi választásokon indulni kívánt. Az említett városok mellett - miként a megyei főispánoknak a belügyminiszterhez küldött jelentéseiből is kitűnik - a Köztársasági Párt szervezeteit létrehozták Szeghalmon, Csáktornyán, Szabadkán, Sátoraljaújhelyen, Nagyenyeden, Újvidéken, Tordán, Győrben, Szolnokon, Túrkevén, Gödöllőn. Még a kivándorolt külföldi magyarok körében is visszhangot keltett. Párizsban, New Brunswickban, Bostonban szervezeti is megalakultak. A helyi pártszervezetekben ügyvédek, protestáns lelkészek, állami és városi tisztviselők, iparosok, kereskedők vettek részt.

A Magyar Köztársaság című lap, Nagy György beszédei, írásai és a szervezéssel együttjáró agitáció, propaganda tükrözte a mozgalom meghatározó eszmei vonásait, történeti példaképeit és bepillantást nyújt a meghirdetett köztársaság belső rendjének jellegére, tartalmára is. A párt vezetői vállalták a francia forradalom, a magyar jakobinus mozgalom, Petőfi és Kossuth eszmei, politikai örökségét. Az 1910-es évek hivatalos, állami, kormányzati működését pedig olyan zsarnoki, despotikus uralomnak tekintették, amely mögött az uralkodó és a vele szövetséges Nemzeti Munkapárt áll, ezért ennek a kormányzati rendszernek a megszüntetését összekötötték az államforma megváltoztatásával. Ez azonban szerintük csak békés úton valósulhat meg, vagy az országos képviselőválasztásokon szerzett parlamenti többség által vagy pedig népszavazás útján. Határozottan elutasították a forradalmi eszközök alkalmazását. S hogy felfogásukat nyilvánvalóvá is tegyék, a párt szervezése során mindvégig elkerülték az összeütközést a hatóságokkal és a karhatalommal. Tudomásul vették a rendőrkapitányok, járási főszolgabírók, vagy a főispánok, esetleg a belügyminiszter közvetlen utasításait. Ennek megfelelően a gyűléseiket tiltó hatósági rendelkezéseket tudomásul vették. Nyilvánvalóan arra számítottak, hogy ezek a rendelkezések csupán átmeneti jellegűek lehetnek, hiszen a megújulásra, teljes bukásának elkerülésére képtelen már az erőszakos eszközöket egyre gyakrabban igénybe vevő hatalmi rendszer. Ezért a párt megvárhatja összeomlását és a romokon megkezdheti az új állam felépítését. Addig tehát a propagandáé a főszerep, s ezt lapja, röpiratai útján megteheti. Ebben a megfontolásban rejlik a párt programjainak, politikai elképzeléseinek megfogalmazása és közzététele, a párt nevének megváltoztatása, miután a parlament törvényt hozott a királyság büntetőjogi védelméről.[26] A Magyar Köztársasági Párt egész működése ebben a keretben zajlott. Így sem múlt el persze zajtalanul és nyomtalanul, sőt a belpolitikai életet felkavaró események kísérték. Közülük sajátos körülményei, tanulságai miatt négyet emelek ki, a makói, a debreceni, a gyomai és a Maros megyei példát.

Az alakuló gyűlésen megválasztották a párt vezetőségét. Elnöke Dr. Nagy György, tiszteletbeli elnök Dr. Szappanos István ügyvéd, az országgyűlési függetlenségi és balpárt egykori kecskeméti elnöke lett. Az alelnökök: Dr. Espersit János ügyvéd, a makói szervezet elnöke, Jánossy Zoltán debreceni ref. Lelkész, Dr. Szacsvay Gyula kézdivásárhelyi ügyvéd. Pénztárossá Szabó Imre tanítót, a hódmezővásárhelyi "48-as Munkáskör" elnökét választották. A 49 tagú választmányi tagok között találjuk Dr. Ács Jenőt, a szabadkai Függetlenség című lap szerkesztőjét, Dr. Dienes Jenőt (Kézdivásárhely), a székely Újság szerkesztőjét, Enyedi Barnabás budapesti újságírót, a szilágysomlyói Farkas István gazdálkodót, Gábor Antal brassói postafelügyelőt, Dr. Gaszner Imrét, a Vasmegyei Hírlap szombathelyi szerkesztőjét, Kalmár Antal budapesti újságírót, Dr. Kőréh Lajost, a sepsiszentgyörgyi Független Székelység főszerkesztőjét.[27]

A párt működése, sorsa, jövője szempontjából különös jelentőségűvé váltak az 1913. április 14-ére, Makóra tervezett országos kongresszus körülményei. A kongresszus összehívását a párt 1912. szeptember 7-i megalakulásakor határozták el. Időközben azonban a belügyminiszter több rendeletében, bizalmas levelében első helyen már 1911 júliusában utasította a főispánokat: ne engedélyezzék a köztársasági eszme és mozgalom továbbterjedését, akadályozzák meg a párt gyűléseinek megtartását és vonják felelősségre mindazokat, akik a hazaárulást és a felségsértést kimerítő, az államforma megváltoztatását célzó nézeteket hirdetnek.

A makói kongresszusra eredetileg több száz résztvevőt vártak, közben azonban a küldöttek tudomására jutott a hír, miszerint a gyűlés megtartását a belügyminiszter és a Csanád megyei főispán betiltotta. Ennek hatására a meghívottak közül sokan nem is indultak Makóra. Mintegy harmincan azonban 13-án megérkeztek és szigorú rendben a pályaudvarról Espersit János, a helyi elnök lakására mentek. Este az Érdeki-féle vendéglő tánctermében vacsorát rendeltek, hivatalosan ismerkedési estre készültek, de a karhatalom, a rendőrség, illetve a 16 tagú csendőrség az összegyűlteket "incidens nélkül" szétoszlatta. Megakadályozták az Espersit János Kazinczy utcai lakásán 14-én délelőttre tervezett választmányi ülés megtartását is.[28] Több résztvevők a II. számú csendőrkerületi parancsnokság a felségsértés bűntettének elkövetése címén őrizetbe vett. A nagy erőpróba tehát elmaradt, a hatalom eddig szokatlanul durva beavatkozása lehetetlenné tette a csonka kongresszus megtartását is és az itt alkalmazott eszközeit országossá szélesítette. A karhatalom közbelépésében új elemként jelentkezett a csendőrség igénybevétele, hiszen a fennálló jogszabályok, mindenekelőtt az 1880-81. évi rendőrségi és csendőrségi törvények szerint a városok rendjének megtartásáért a polgármester, a városi tanács, valamint a képviselőtestület felügyelete alá tartozó rendőrség a felelős. A csendőrséget viszont a belügy- és a honvédelmi miniszter irányította és vidékre, a nagy- és kisközségekre terjedt ki az ellenőrzési joga.[29] A csendőrség Makóra vezénylése tehát törvénytelennek tekinthető, miután a település az 1871. évi községi törvény értelmében a rendezett tanácsú városok kategóriájába került. Különös módon a Köztársasági Párttal szemben indított akciókban éppen a makói ügy kapcsán az igazságügy miniszter is részt vállalt. 1913. március 29-én a belügyminiszterhez intézett levelében a szegedi kir. Ügyészség kérését közvetítette, amelyben az 1913. április 13-i és 14-i makói összejövetelek, gyűlések megakadályozásának elrendelését kérte. Indokai között többek között ezt olvashatjuk: "... maga a köztársasági párthoz való tartozás nem más, mint ellenszegülés a fennálló államrend ellen, ezen pártnak sajtóorgánuma, jelvénye van, párttagjaitól tagsági díjat szed, azokkal fogadalmat tétet, maga az eszme pedig kifejezetten az alkotmányos államforma erőszakos megváltoztatását tűzte ki célul..."[30]

Nem ez volt egyébként az első eset, amikor a főispán a csendőrséget vette igénybe a makói köztársaságiakkal szemben. Ezt tette már az év elején, 1913. január 26-án is, amikor a párt helyi szervezete megalakult. Mintegy ezer-ezerötszáz, főleg a hagymakertészekből és iparosokból álló sokadalom a szervezők tervei szerint a kocsmahelyiségben tartotta volna az alakuló gyűlést, előzőleg azonban a termet a főispán utasítása szerint elfoglalta a csendőrség és a jelenlevő Nagy György kérésére a tömeg "rendben szétoszlott".[31] Ám a résztvevők egy része Espersit János lakásán megalapította a szervezetet.

Kísérleteket tettek a Magyar Köztársaság folyóirat terjesztésének megakadályozására is. A folyóiratot Nagy György 1911 októberében alapította és a hódmezővásárhelyi Müncz Rudolf és társa cég nyomdájában készítették. A szegedi királyi ügyészség már az első számban 1911. október 14-én megjelent cikk miatt - "Kossuth Lajos országa" - bűnvádi eljárást indított a szerkesztő-szerző ellen a Btk. 173. paragrafusa alapján, az alkotmányos államforma nyomtatvány útján elkövetett megsértésére hivatkozva. A szegedi kir. Törvényszék - akkor mint esküdtbíróság - azonban február 19-én még felmentő ítéletet hozott. Hasonló eljárást indított a lap 1912. július 14-i számában megjelent Feltámadunk feliratú cikk miatt is a szerző, Nagy György ellen. Udvarhely vármegye főispánja 1913. március 4-én ehhez kérte a belügyminiszter támogatását:"... a Dr. Nagy György által szerkesztett ’Magyar Köztársaság’ című havi folyóiratot vármegyém egyes községeibe - könyvenkint 2-3 példányban - múlt hó közepe óta díjtalanul küldözhetik s a különben is szertelenségekre hajlandó s kalandos természetű székely népre gyakorolt káros behatolásának itt-ott már is észlelhetők a jelei."[32]

1913 elején heves köztársasági mozgalom bontakozott ki Debrecenben. A helyi rendőr-főkapitányság ugyanis első fokon nem engedélyezte Jánossy Zoltán és társainak az Országos Köztársasági Párt helyi szervezetének megalakítására irányuló gyűlés megtartását. A városi tanács azonban megváltoztatta a rendőri tilalmat és lehetővé tette a gyűlés megtartását a kért program szerint. Figyelmeztették azonban a szervezőket a szenvedélyektől mentes tárgyilagosságra, a gyűlés nyugodt lefolytatására. Indoklásuk szerint: "Az államhatalom által is elismert egyéni szabadság elvénél fogva az államhatalom által vont jogi korlátokon belül hazánkban véleményét, nézetét, minden polgár szabadon nyilváníthatja; az egyesülési és gyülekezési szabadság elvénél fogva pedig véleményének, nézetének a fentebb említett korlátokon belül s bizonyos rendszabályok megtartása mellett gyűléseken is kifejezést adhat, nézetének másokat érvekkel békés úton megnyerni törekedhetik s eszméinek pártot alakíthat. -

Fennálló joggyakorlatunk szerint szabad minden egyesülés, mely nem államellenes, vagy az állam létét, egységét és legfőbb alapjait nem támadja meg; továbbá törvényes eszközökkel igyekszik célját elérni, vagyis tagjaitól nem kíván a büntető jogba ütköző magatartást. - A köztársasági államforma mint alkotmányos államforma, csakis alkotmányos államban lehetséges; eszméinek terjesztése tehát nem lehet államellenes, az állam létét, egységét és legfőbb alapjait nem támadja meg. -

A köztársasági párt taktikája békés irányzatú; a jelenlegi alkotmányos államformát is, habár elvileg nem helyesli, úgy szintén a fennálló törvényeket elismeri, s tiszteletben tartja, s célját csakis törvényes eszközökkel igyekszik elérni, tagjaitól semmi törvénybe ütköző dolgot nem kíván. -

A törvény korlátain belül érvényesülni kívánó törekvés pedig a fennálló alkotmány szempontjából sem kifogásolható és ellenezhető, mert - hiszen maga az alkotmány is különösebb képen a történelmi alkotmányok, mint a milyennek a mienk is tekinthető - a nemzeti élet fejlődése során, azzal karöltve fejlődve alakultak ki s a nemzet életével szerves összefüggésben vannak; és éppen ez a körülmény, illetve viszonylat kölcsönzi nekik azt a benső erőt, melynél fogva minden polgár, aki előtt a haza boldogulása szent, szívósan ragaszkodik hozzá, és pedig nem csak a törvény kényszerítő hatása alatt, hanem azon belső meggyőződésből kifolyóan is, hogy annak fennállása a bárhonnan jövő támadtatások ellen való megvédelmezése a nemzet életszükségletét képezi. -

Az alkotmány azonban éppen ezen történelmi fejlődésénél s a nemzeti élettel való szerves összefüggésénél fogva nem zárkózhatik el mereven a nemzeti élet fejlődése, haladása elől, hanem szükséges, hogy a megállapított törvényes módozatok szerint a nemzeti élet fejlődő szükségleteihez alkalmazkodjon. -

Ami pedig most már a jogorvoslattal megtámadott határozatnak büntető jogi vonatkozásban való indokolását illeti, ez nyilván téves. -

A B.T.K. 173. paragrafusának az az ismérve ’megtámadja’, nem egyértelmű a diskussióval. Bírálat és vita tárgyává a B.T.K. hivatolt szakaszában foglalt jogtárgyak is tehetők, s a nyugodt, habár esetleg téves bírálat a fennálló intézményekkel ellentétes eredményekre is juthat anélkül, hogy e miatt büntetés alá esnék.

A megtámadás ellentéte a bírálatnak. Ez utóbbi a nyugodt meggyőződésre, az előbbi a szenvedély felkeltésére számít. A helytelen bírálat és vita csak lassan hathat és ezért ellensúlyozható a szellem fegyverével, a támadás ellenben rögtön hat, ingerültséget, szenvedélyt, gyűlöletet ébreszt, de azonkívül eszközénél és módszerénél fogva is vagy kizárja, vagy megnehezíti a helyesebb nézetek terjesztésére irányzott szellemi hatást.

A B.T.K. 173. paragrafusában foglalt jogszabály csak a támadás ellen oltalmazza az alkotmányos államformát, illetve a társadalmi rendet, a diskussió ellenében ellenben csak a diskussió tárgyává tett intézmények igazságos és szükséges voltában rejlő erő szolgálhat oltalmul.

Összegezve tehát a fentieket, minthogy a köztársasági eszme híveinek egyesülése, eszméinek hirdetése sem nem államellenes, sem a tételes törvényekbe bele nem ütközik; s minthogy a gyűlés nyugodt lefolyása úgy a bejelentett program tárgyilagos megállapításánál, mint a gyűlés szervezőinek komolyságánál fogva is biztosítottnak látszik, s így a gyűlés megtartásának törvényes akadálya nincs, sőt a gyűlés megtartása preventív rendészeti szempontból sem kifogásolható, ennélfogva az I-ső fokon hozott véghatározat megváltoztatásával fenti értelemben kellett határozni."

Ez a jogértelmezés s ennek bátor, egyedülálló megfogalmazása azonban fehér holló maradt, követőkre nem talált. Sőt, Hajdúvármegye és egyben a törvényhatósági joggal bíró Debrecen főispánja 1913. február 18-án panaszt tett a belügyminiszternél a városi tanács ellen a gyűlés engedélyezése miatt. "A városi tanácsnak ez a határozata annyival inkább meglepő - írta -, mert Nagyméltóságodnak hivatolt rendeletét, mintahogy a rendőr-főkapitánnyal úgy a város polgármesterével, tehát a városi tanács elnökével is bizalmasan közölte."[33]

Az események áttekintése során egyéb, ám az adott kor lényegét és természetesen a köztársasági eszme hatását mutató sajátosságot is találhatunk. Különös jelentőségűnek számít ebből a szempontból a párt és programjának budapesti fogadtatása, illetve a budapesti rendőr-főkapitányság vele szembeni magatartása.

Az utóbbiról annyit mindjárt megállapíthatunk, hogy itt természetesen finomabb, de hatásosabb módszereket alkalmaztak a főkapitányság nyomozói és ügyosztályainak tagjai. A köztársasági eszme ugyanakkor Budapestre nehezebben tört be, mint a vidéki városokba. Kimutatható és látható-hallható visszhangot az értelmiség egy részében és az egyetemi hallgatók, elsősorban a jogászok körében váltott ki. Az utóbbiak az 1912/13-as tanévnyitó alkalmával az egyetem központi épülete előtt, mialatt a rektor az Aulában beszélt, a köztársaságot éltették. Este pedig a Saskörben találkoztak a köztársaságiak budapesti vezetőivel. A párt budapesti szervezetének megalakítása a hatóságokkal folytatott huzavona, alkudozások miatt nehézkessé vált.[34]

Számos és szerteágazó oka van annak, hogy Budapesten a vártnál lassúbb maradt a köztársasági eszme térnyerése. Itt ugyanis a felduzzadt tisztviselői, hivatalnoki kar és az értelmiség jelentős részében a monarchikus eszmevilág, a királyhűség elevenen élt. Az új eszmékre fogékonyabb részük pedig állását féltve, pusztán óvatosságból is távoltartotta magát a bűnösnek, törvénytelennek minősített Köztársasági Párttól, és az sem mellékes, hogy a főkapitány a kormány embereként működött.

Nem véletlenül a fővárosban a kormánypártok képviselőjelöltjei mindig okkal számíthattak a választójoggal rendelkezők többségének a támogatására a választások idején. A választójogból kirekesztett társadalmi rétegek, a munkások, kisiparosok, kiskereskedők pedig a radikálisabb szociális reformokat valló Szociáldemokrata Párt mellett kötelezték el magukat. S a két párt között ekkor nemigen akadtak összekötő folyosók.

Az Országos Köztársasági Párt megalakítását eredetileg 1912. május 27-re, pünkösdhétfő délután 4 órára tervezték. A budapesti főkapitánynak írt folyamodványukban megjelölték az alakuló gyűlés helyét, idejét, napirendjét. Eredeti szándékaik szerint a Ferenc körút 2. számú házban, a ferencvárosi függetlenségi és 48-as pártkör helyiségében szerették volna létrehozni budapesti szervezetüket, "amely békés úton, törvényes eszközökkel, alkotmányos fegyverekkel küzd a köztársasági eszme terjesztéséért, ... melytől reméljük nemzetünk újjászületését."[35]

Az 1912. április 20-án kelt levél aláírói között találjuk többek között Korniczky Dezsőt, Dr. Kalmár Antalt, a Kuruc Szövetség elnökét, Dr. Berzsenyi Zoltán orvost, Dr. Wágner Károlyt. A rendőrfőkapitány, Boda Dezső azonban nem engedélyezte a gyűlés megtartását. Indokai között többek között ezt olvashatjuk: "A bejelentett gyűlés a Köztársasági Párt, tehát egy olyan szervezet megalakítására irányul, melynek kitűzött és nyíltan vallott célja a köztársasági eszmék terjesztése. Ezen eszmék terjesztése pedig végeredményében az alkotmányos államformának, az alkotmány egyes intézményeinek megtámadására, tehát az 1878. évi V. tv. 173. paragrafus által tilalmazott bűncselekmények elkövetésére vezetne. Miután pedig a rendőrhatóságnak az a hivatása és kötelessége, hogy a bűncselekmények elkövetését a rendelkezésre álló törvényes eszközökkel megelőzze, megakadályozza, a bejelentett gyűlést tudomásul nem vehettem. Erről Korniczky Dezső urat és társait azzal értesítem, hogy ezen véghatározat 15 napon belül a Belügyminiszter Úrhoz fellebbezhető. Budapest, 1912. május hó 4-én. Dr. Boda Dezső s.k. főkapitány."[36]

Ilyen előzmények után 1912. szeptember 7-én a Rákóczi út 229. sz. alatt, Wurglitzer Vilmos vendéglőjében mintegy 60 ember vacsorával egybekötött ismerkedő esten alakult meg a párt. Boda Dezső főkapitány már csak ezt a tényt jelentette a belügyminiszternek. A résztvevők Kossuthot és Petőfit "dicsőítették", mint a republikánus eszme úttörőit. Másnap a Saskörben Kossuth ünnepélyt tartottak s elhatározták Petőfi szobrának, Kossuth Lajos sírjának és Martinovicsra emlékezve a Krisztina körút 99. számú ház megkoszorúzását.[37]

Különös körülmények között indult 1913 tavaszán a párt szervezése Háromszék megyében. A belügyminisztériumból Sándor János közvetlenül irányította annak letörését. A megye neves személyiségei, a közgyűlés tagjai határoztak ugyanis akként, hogy vagy engedélyezett népgyűlésen, vagy a közgyűlésen jelentik be a párt helyi szervezetének megalakulását. Közöttük találjuk Dienes Ödön és János, Dr. Szacsvay, Dr. Petrovszky Rezső, Dr. Balázs Elek, Kiss Lajos, Medgyaszay László református papok nevét. A belügyminiszter írta a megye főispánjának 1913. április 25-én a már ismert sorokat:

"Miután maga a köztársasági párthoz való tartozás nem más mint ellenszegülés a fennálló államrend ellen, ezen pártnak sajtó orgánuma, jelvénye van, párt tagjaitól tagsági díjat szed, azokkal fogadalmat tétet, maga az eszme pedig kifejezetten az alkotmányos államforma erőszakos megváltoztatását tűzte ki célul, ennélfogva a tervezett népgyűlés megtartását ezennel megtiltom és felkérem címet, hogy a tervezett gyűlés megtartását ne engedélyezze, megtartása esetén azt oszlassa fel, végül ne engedje meg a bárhol tervezett ismerkedési esélyt sem."[38]

Háromszék mellett Kis-Küküllő vármegyében is gyorsan terjedt a mozgalom. Dicsőszentmártonban, Szőkefalván és más településeken a rendőrség leszedte a köztársasági falragaszokat, amelyeket László János szőkefalvi lakos terjesztett, sőt országos képviselőjelöltnek tekintette magát. Vele szemben is eljárást indítottak az államforma elleni izgatás, illetve felségsértés bűntettének vétsége címén. A nyomtatványokon többek között ez olvasható: "Szent István - Isten kegyelméből uralkodó - örökösei által megviselt palást csak arra jó már, hogy annak néhai melegségében és idei árnyékában alkotmányunk gyilkosai meghúzódhassanak. Bontsunk zászlót mi is a még szeplőtlen tiszta lelkű magyarok! Bontsuk ki azt a zászlót, mely alatt harcolva a jogfosztottak és a jogba bilincselt társaink szabadságát kivívhassuk! ... Ne pihenjünk addig, folytatta, amíg a gyámkodás alól kiszabadulva meg nem teremtjük a független, boldog Magyar Köztársaságot... Erre egyesüljünk, ennek megvalósítására, ha kell, esküdjünk!!!"[39]

A főispán 1913. június 23-i levelében kérte a belügyminisztert: a marosvásárhelyi királyi ügyészség indítsa meg a büntetőeljárást.

Sajátos formát öltött a gyomai köztársasági szervezkedés is. A kalandorként ismert Kovács Gyula függetlenségi párti országgyűlési képviselő ugyanis 1913 első felében több alkalommal és különböző helyeken kijelentette: lemond képviselői mandátumáról, de köztársasági programmal újra indul az időközi választáson. Így a képviselőjelölés jegyében járta kerületének községeit és beszédeket tartott. Gyomán mintegy 50-en jelentek meg beszédének meghallgatására, s jelen volt Szabó István kisgazdapárti képviselő és a köztársasági Dr. Makai Márton szeghalmi ügyvéd, megyebizottsági tag is, aki több ízben is felszólalt. A gyomai járás főszolgabírója szerint szidalmazta a munkapártot, a jelölésnél pedig kijelentette: nehéz lesz a rossz közállapotok miatt alkalmas jelöltet találniok, a megye főszolgabírói pedig "a hatalom vak eszközei", ami a választást megnehezíti.[40] Berta Tibor kéziratában a Magyar Köztársasági Párt helyi szervezeteit ekként tünteti fel:

Arad, Budapest, Balmazújváros, Böszörmény, Beregszász, Debrecen, Dunaszerdahely, Gödöllő, Gyoma, Eger, Kézdivásárhely, Kolozsvár, Komárom, Hódmezővásárhely, Karcag, Makó, Mezőtúr, Mindszert, Nagyszalonta, Nagyvárad, Pécs, Pozsony, Szeghalom, Szeged, Szabadka, Szentes, Szent Márton, Székelyudvarhely, Sepsiszentgyörgy, Torda, Turkeve, Újvidék, Sátoraljaújhely.[41]

Nagy György tehát olyan történeti korszakokban követelte a köztársasági államformát, amikor ezt a fennálló hatalom tiltotta és a létező pártok, politikai irányzatok programjából hiányzott. Hiszen például az 1910-es évek első felében a baloldali függetlenségiek, köztük Just Gyula és Károlyi Mihály, vagy a polgári radikálisok és a szociáldemokraták politikai célkitűzései között sem találhatjuk. Ady is csak 1912-ben írta róla "Gyönyörűségem telik a Te bátorságodban. Bátor vagy, tarts ki, légy magyar kultúrás és székely. Ha ezer cinikusság ért is: ma már Veled vagyok! Lelkem szüksége, óhajtása s a mai megkergült elvtelen és tudatlan magyar élet üzenteti velem, hogy Te ember vagy a talpadon." Ady ugyanis korábban - itt utalok a "ma már" kitételére - főként nagyváradi éveiben inkább a mágnások és püspökök hatalmát megtestesítő agráriusokat támadta. A feudális intézmények továbbélésében, a nemzetiségi kérdés megoldatlanságában látta a bajok forrásait. A feudális maradványok ellen küzdve az 1905-06-os politikai válság idején a koalíció vezetésével kibontakozó "nemzeti ellenállást" egyszerűen "úri ribilliónak" tartotta, s még a darabont kormányt is hajlandó volt támogatni.

Ady a nemzeti törekvések értékeit főként a koalíciós kormány bomlása után ismerte fel. Ekkor oldódhatott meg számára a Tisza-rejtély is, amikor Tisza négyévi falusi magánya után újra győztesként tért vissza a politikai életbe és szakított korábbi liberális elveivel.

Nagy György politikai tevékenységét, miként ügyvédi munkáját is Budapesten és Hódmezővásárhelyen végezte. Ügyvédi irodáját 1908 februárjában Sepsiszentgyörgyről Budapestre tette át. Itt folytatta ügyvédi gyakorlatát s közben képviselőként is a politikai élet sűrűjébe került. Parlamenti hozzászólásai mellett A Nap, a Székely Újság, a Vásárhelyi Reggeli Újság című lapokban rendszeresen jelentek meg cikkei. S miután az 1910. évi képviselőválasztásokon a kormány szokásos, ellene irányuló akciói közepette nem sikerült mandátumot szereznie, szeptemberben az "agrárszocialista" hagyományokat őrző Hódmezővásárhelyre helyezte át ügyvédi irodáját. A városban gyorsan növekedett a népszerűsége, amiben nagy szerepe volt itteni barátainak, Szabó Imre református tanítónak és Hun Bélának, a Vásárhelyi Reggeli Újság szerkesztőjének és laptulajdonosának. Rövidesen a vásárhelyi Függetlenségi és 48-as Kossuth Lajos Pártkör elnöke lett és szellemi irányítója sok olvasókörnek. 1911. február 7-én a hatvani Korniczky Ottiliát vette feleségül. Násznagyaik Szappanos István és Just Gyula voltak. 1911. október 4-én jelent meg a Magyar Köztársaság első száma. Voltaképpen ekkor vált határozottan és végérvényesen a köztársaság hívévé és úttörőjévé. Az Országos Köztársasági Párt megalakítására 1912. szeptember 7-én került sor Budapesten. Tevékenységét azonban kezdettől fogva bénította a csendőrségi, rendőrségi önkény, s ezen nem is igen csodálkozhatunk, ha programját vesszük szemügyre. Együtt találjuk ugyanis itt - amint láttuk - a közjogi és a demokratikus követeléseket. Így az "önálló néphadsereg", külképviselet, a magyar nemzeti bank, az önálló vámterület, a köztársaság, továbbá a progresszív adórendszer, az államosított közegészségügy, a hitbizományi és holtkézi birtokok felszámolásának programpontjait.

Nagy György az Országos Köztársasági Párt betiltása után, 1913 végén ismét Budapestre költött. Az Országos Kossuth Lajos Párt is a fővárosba tette át székhelyét. Itt jelent meg az új párt lapja, a Kossuth Zászló is.

A köztársasági pártnak rövid fennállása idején főként az alföldi városokban alakultak helyi szervezetei, vagyis ahol elevenen éltek a 48-as hagyományok, ahol a leghívebben őrizték Kossuth Lajos emlékét és politikai örökségét. Ezt a hagyományt és örökséget - amint tudjuk - vállalták a századforduló úgynevezett agrárszocialista mozgalmai, szervezkedései Békés, Csanád, Csongrád, Arad, Torontál megyékben, továbbá a Nyírségben a századforduló idején. Nem véletlen ezért, hogy az "agrárszocialista" mozgalmak telephelyén terjedt gyorsan a köztársasági eszme és mozgalom is az 1910-es évek első felében.

A korabeli polgári pártok azonban - közéjük tartozott természetesen az Országos Köztársasági Párt is - választási pártok voltak. Azaz elsősorban a képviselőválasztások idején gyorsították meg szervezkedésüket, ekkor mérhető taglétszámuk is, döntően a választási eredmények alapján. Mert különben nem vezettek tagnyilvántartást, a tagdíj hasonlóképpen ismeretlen volt számukra. S miután 1910-et követően, a dualizmus folyamán, a nemzeti egység megőrzésére hivatkozva a háború idején sem került sor választásokra, nem tudjuk, valójában milyen tömegerőt tudhatott a párt magáénak.

A világháborút minden magyarországi politikai irányzat a nemzet élet-halálharcának tekintette, ezért elcsitultak a belső pártharcok. A szociáldemokratákhoz, Károlyi Mihályhoz és Just Gyulához hasonlóan Nagy György sem folytatta oppozíciós politikáját a kormányzattal szemben, csak a végkifejletnél, 1918 októberében alakította újjá az 1913-ban betiltott Országos Köztársasági Pártot.


[1] Diószegi István: Klasszikus diplomácia - modern hatalmi politika. Budapest, 1967. 355-373.

Továbbá Pölöskei Ferenc: Kormányzati politika és parlamenti ellenzék. Budapest, 1970. 9-28. és 108-119.

[2] Nagy György életútját Horváth András dolgozta fel "A respublika álmodója" (Nagy György harca a független magyar köztársaságért) című, 1992-ben, Budapesten megjelent biográfiájában. Az által vezetett első világháború előtti köztársasági mozgalom történetének megírása pedig Bónis György nevéhez fűződik: Nagy György és az 1914 előtti magyar köztársasági mozgalom. Budapest, 1962.

[3] Bónis György és Horváth András könyvén kívül Nagy György politikai tevékenységéről számos cikket, visszaemlékezést írt hazai és külföldi lapokban, folyóiratokban fia, Kaáli Nagy György (Borszéky György) is. Közülük megemlítünk néhányat: Emlékezés Nagy Györgyre, a "köztársaság bolondjára". Irodalmi Újság, 1971 szeptember-október. Ahogy a köztársasági Nagy Györgyöt láttam. Szivárvány (Chicago) 1987 február. Küzdelem a Magyar Köztársaságért. Új Látóhatár, München, 1987 szeptember. Nagy György szerepe az Őszirózsás Forradalomban. Nyugati Magyarság. Montreal, 1988 április-május. Károlyi Mihály és Nagy György. Irodalmi Újság, 1988. 4. szám. Emlékezés Nagy Györgyre, a köztársaság úttörőjére. Tiszatáj, Szeged, 1987. 7. szám. Harc a köztársaságért. História, 1988. 5. szám. Arc-kép a múltból. Köznevelés, 1993. november 26.

[4] Nagy Györgyöt 1906-ban a csíkszentmártoni kerületben választották országgyűlési képviselővé. Nézeteit ezután a lapok mellett - A Nap, a Székely Újság, majd a Vásárhelyi Reggeli Újság, a Magyar Köztársaság, Kossuth Zászlója, a Világ - 1910-ig a képviselőházban fejtette ki.

[5] Pölöskei Ferenc: A koalíció felbomlása és a Nemzeti Munkapárt megalakulása. 1909-1910. Budapest, 1963. 43-76.

[6] Képviselőházi Napló, 1907. VIII-IX. k. 383-384., illetve 265-268.

[7] Uo.

[8] Képviselőházi Napló, 1912. június 4.

[9] MTT, 1912. 43. tc. 691-710.

[10] Uo. 1912. 47. tc. 821-882.

[11] Pölöskei Ferenc: Tisza István. Budapest, 1985. 160-172.

[12] MOL BM Res. Ir. 1912. 46. cs. 328., 344., 362.

[13] Ez a törvény természetesen a köztársasági mozgalom letörésének jogi alapját jelentette. Magas büntetési tételeket tartalmazott "a király tényei" megsértőivel szemben.

[14] Csizmadia Andor: Az esküdtbíróság Magyarországon a dualizmus korában. Jogtörténeti tanulmányok. I. k. Budapest, 1966. 133.

[15] MOL MT jkv. 1913. március 10. 28. sz.

[16] Több megyei és városi törvényhatóság, illetve képviselőtestület támogatásáról biztosította az "ellenparlamentet". MOL BM Res. Ir. 1912. 46. és 47. cs.

[17] Just Gyula visszaadta az uralkodónak a korábban neki adományozott belső titkos tanácsosi címet. Pesti Napló, 1912. október 15., december 19.

[18] Az Országos Köztársasági Párt 1912. szeptemberében alakult meg.

[19] Haus-, Hof- und Staatsarchiv (a továbbiakban: HHSA) PA Interna Ministerrat. 310.

[20] Ferenc Ferdinánd politikai törekvései hajótörést szenvedtek Bécsben és Budapesten egyaránt.

[21] Magyar Köztársaság (a továbbiakban: MK) 1911. március 14., december 14., 1912. február 14., március 14., április 14.

[22] MK 1911. október 14.

[23] MK 1912. április 14.

[24] MK 1912. augusztus 14.

[25] MOL BM Res. Ir. 2/184. Idézi: Bónis, 107.

[26] Az új párt neve: "Kossuth Lajos Párt", lapja a "Kossuth-zászló".

[27] MOL K. 149. 1913-6-217.

[28] Uo.

[29] MTT 1881. évi 21. tc.

[30] MOL BM Res. Ir.

[31] Uo.

[32] Uo.

[33] A főispán itt az 1912. július 11-i belügyminiszteri rendeletre utal.

[34] MOL K. 149. 1913-6-47.

[35] Uo.

[36] Uo.

[37] Uo.

[38] Uo.

[39] Uo.

[40] Uo.

[41] Uo.