· KÖZTÁRSASÁG · A KÖZTÁRSASÁGI ESZME TÖRTÉNETE MAGYARORSZÁGON




Untitled Document

Pölöskei Ferenc

VI. A polgári demokratikus kormányzat (1918-1919)

Az Osztrák-Magyar Monarchia 1914. július 28-i hadba lépése után a magyar parlamenti irányzatok képviselői, sőt a politikával nemigen foglalkozó állampolgárok sokasága is a háborúban a nemzet élet-halálharcát látta. Ezért a korábban antantbarátként ismert Károlyi, a kormányzat ellen tömeggyűlést szervező szociáldemokraták több vezetője, vagy a már jelentős írónak számító Móricz Zsigmond önként jelentkezett a frontra. Ilyen körülmények között joggal állíthatjuk: ha a királyság védelméről szóló 1913. évi törvény gátat emelt a köztársasági mozgalom tovaterjedése elé, a világháború már a köztársasági eszme társadalmi befogadását is lehetetlenné tette. Akkor úgy tűnt, hosszú időre. Az állóháborúk kialakulása a keleti, déli, szerbiai fronton, majd 1915-ben az addig semleges Olaszország, 1916-ban pedig Románia csatlakozása az antanthatalmakhoz már előrevetítették a központi hatalmak vereségének elkerülhetetlenségét. Ferenc József halála után, 1916 végén Ausztriában I. Károly császárként, Magyarországon IV. Károly királyként trónralépő új uralkodó kísérleteket is tett a különbékére, ezek azonban az erősebb Németország ellenállásán meghiúsultak.[1] 1918-ban azután felgyorsultak a hadiesemények és nyomukban a végső vereség felé sodródó központi hatalmakban - Ausztria-Magyarországon is - felgyülemlettek a belső politikai, társadalmi feszültségek.

Az Oroszországgal 1917 őszén aláírt fegyverszünet hiába szüntette meg a keleti frontot, 1918 nyarán a monarchia hadseregét megsemmisítő csapás érte az olasz fronton. A Piavénál mintegy 300 ezer katona elesett vagy fogságba került.[2] A nyugati fronton pedig Németország hadseregére is megsemmisítő csapást mért a francia, angol és a hadbalépő amerikai hadsereg. Wilson amerikai elnök 1918 januári 14 pontja még felcsillantotta ugyan az annexiómentes béke, vagyis a háború előtti állapotok visszaállításának lehetőségét, az év nyarán azonban már a népek, nemzetek önrendelkezési jogának érvényesítését a béke egyik nélkülözhetetlen feltételének tekintette. Az Osztrák-Magyar Monarchia nemzetinek, nemzetiségeinek - a csehek, szlovákok, románok, délszlávok, lengyelek - politikai vezérkara már vagy önálló államuk megteremtését, vagy az anyaországaikhoz való csatlakozást tekintette céljának. Ezt egyfelől a háború alatti titkos szerződések, másfelől emigrációs antantbarát politikájuk is biztosította számukra. Ezzel összefüggésben szükségszerűen újra és újra napirendre került a kérdés: vajon milyen legyen az új államok belső berendezkedése, államisága és hogyan alakul a fél évszázados múltra visszatekintő Osztrák-Magyar Monarchia további sorsa. 1918 októberében gyorsan peregtek már az események. I. Károly császár 1918. október 16-án kiadott manifesztuma szerint Ausztria szövetségi állammá alakul.[3] Ez azonban akkor már elkésett lépésnek bizonyult, túlhaladt rajta az idő. Mindenesetre az uralkodó abban reménykedett, hogy ezáltal megtarthatja trónját Ausztriában. S miután a császári manifesztummal megbillent az Osztrák-Magyar Monarchia egész rendszere is, Wekerle Sándor miniszterelnök ugyancsak október 16-án bejelentette a magyar parlamentben, hogy Magyarország megszűntnek tekinti a közös ügyeket és a perszonális unió alapjára lép.

Az ellenzék vezéregyéniségének tekinthető Károlyi Mihály azonban Magyarország teljes körű függetlenségét vallotta. Ugyancsak október 16-i felirati javaslatában a "politikailag, katonailag, gazdaságilag önálló és minden más államtól független demokratikus Magyarország" megteremtésének elvét vallotta. Indítványában olvashatjuk: "Az 1867. évi XII. tc. hatályát veszti és az 1848. III. tc. alapján kell kormányozni".[4] Vagyis az ország államformájának az alkotmányos monarchiát tekintette. Az 1918. október 24-én Károlyi vezetésével alakult Nemzeti Tanács sem hirdetett mást. A Nemzeti Tanácsot alkotó pártok - Függetlenségi Párt, Szociáldemokrata Párt és a polgári radikálisok - célkitűzéseiben sem olvashatjuk a köztársaság követelését. Programja többek között a politikai szabadságjogok biztosítását, földreformot, progresszív adózást tartalmazta.[5]

A köztársasági államformát csupán Nagy György október közepén újjáalakult pártja követelte. S bár a párt csatlakozott a Nemzeti Tanácshoz, sőt Nagy Györgyöt annak titkárává választották, szándékukat akkor még nem méltányolták.[6]

A köztársaság eszméje gyorsabban terjedt Ausztriában, ahol a Reichsratban, a birodalmi gyűlésben jelentős képviselettel rendelkező szociáldemokrata párt programjába került, miközben a lengyel és a cseh képviselők fokozatosan kivonultak az 1911-ben választott parlamentből. A megmaradt pártok - a szociáldemokraták, a keresztényszocialisták, a nagynémet irányzathoz tartozó pártok, a szudéta vidék képviselői és a liberálisok - 1918. október 21-én magukat az "önálló Német-Osztrák Állam Ideiglenes Nemzetgyűlésévé" nyilvánították és hozzákezdtek az új államiság kérdéstömegeinek - benne az államforma kérdésének -, valamint a békeszerződés előkészítésének tárgyalásához.[7] Az ideiglenes nemzetgyűlés 20 tagú intézőbizottságot és ennek élére egy három tagú elnökséget választott. (Tagjai voltak: a keresztényszocialista Jodor Fink, a szociáldemokrata Karl Seitz és a nagynémet Franz Dinkhafer.) Eközben az uralkodó 1918. október 22-én még kinevezte utolsó kormányát. Elnöke Heinrich Lammasch, a neves jogász és keresztényszocialista párti politikus lett.[8]

Az október végi, még az összmonarchiát érintő események sorából kiemeljük a Cseh és Szlovák Nemzeti Tanácsok 28-i határozatát, amelyben proklamálták a Csehszlovák Köztársaság megalakítását. A régenstanács kimondta Lengyelország megalakulását, s ezzel az ausztriai lengyelek kiválását a monarchiából, míg végül október 29-én a horvát tartománygyűlés elhatározása is megszületett, ez pedig a délszláv államhoz való csatlakozást tartalmazta.[9]

Eközben Magyarország nagyobb városaiban hirtelen megerősödött az új demokratikus kormányzati berendezkedést követelők tábora. Nemzeti, katona, paraszt és munkástanácsokat alakítva egyre hevesebb hangulatú gyűléseket, tüntetéseket tartottak és követelték az uralkodótól a Nemzeti Tanács hatalomra kerülését, Károlyi miniszterelnöki kinevezését. S miután ez késett, a Nemzeti Tanács többségének akarata ellenére felerősödött az akadályok legyűrését vállaló köztársasági mozgalom.

1918. október 30-án benépesültek Budapest utcái. Katonák és civilek tarka tömege nyári, tavaszi és téli öltözékben hullámzott e lombhullató, csípős, esős őszi szélben, s elszántan, reménykedve várta a végkifejletet. Hozzájuk csatlakoztak a halottaikra emlékezők, akik virágot vittek a temetői sírokra, vagy a háborúban elesett hozzátartozóikat siratták. Időnként a nagyobb terek is benépesültek, sokan hallgatták az alkalmi szónokok forradalmi hangvételű rögtönzött beszédeit, amelyek a kormányválságot, a katonaság széthullását, pontosabban többségének a Nemzeti- és Katonatanácshoz való csatlakozását hangsúlyozták. A fegyverek egyébként némák maradtak, viselőik ügyet sem vetettek rájuk, legfeljebb háborús szenvedéseik jelképeként szorították magukhoz, vagy időnként magasba emelve örömüknek adtak nyomatékot. Összecsapásokra sem került sor. A régi rend exponensei jobbára tudomásul vették a megváltozott körülményeket.

A forradalom gyökerei természetesen messzebbre és mélyebbre nyúltak. Közvetlen kiváltó okát abban lelhetjük fel, hogy a konzervatív magyar politikai vezetőkörök és immár az udvar is figyelmen kívül hagyta a gyorsan szaporodó és egyre nagyobb befolyással rendelkező új hatalmi szervek rendszerváltozást követelő erőit. Nem látták a háború okozta elkeseredettséget sem, amely már az adott viszonyok megváltoztatását sürgette.

Október utolsó napjaiban, a forradalom győzelmének napjáig a különböző szervezetek gyűlésein a háborús vereségért, veszteségekért, szenvedésekért, az ország katasztrofálissá váló gazdasági helyzetéért, a hadi felkészülésért a háborút - átmeneti töprengés után végül mégis - vállaló, majd a politikai, társadalmi reformokat elhárító Tisza Istvánt tették felelőssé. Az 1914-ben uralkodó Ferenc József már meghalt, IV. Károly pedig parlamenti többsége ellenére menesztette Tiszát és hajlott olyan, a választójogi és egyéb reformra, amely elődjétől mindvégig idegen maradt. IV. Károly, illetve a monarchiával szembe akkor fordult a közhangulat, amikor a Nemzeti Tanács várakozása és kívánsága ellenére a bukott Wekerle helyett nem Károlyit, hanem az Andrássy Gyula köréhez tartozó Hadik Jánost bízta meg kormányalakítással. A győztes forradalom hangulatában már ez tükröződött, amikor az Astoriához sereglő tömeg a köztársaság mellett tett hitet. Az uralkodó ekkor határozta csak el Károlyi kinevezését, aki az esküt a homo regius József főherceg kezébe másnap reggel - 31-én - tette le a várban. Ezzel azonban már elkésett, sőt kényszerűségből cselekedett és az ilyen lépéseket a forradalmak nem szoktál méltányolni.[10]

Ezek alapján aligha kétséges, hogy 1918 október utolsó két napján Magyarországon forradalom zajlott, hiszen egy megmerevedett konzervatív, de a maga hatalmához mindvégig ragaszkodó rendszer omlott össze. Természetesen a forradalmak jellegük, feltételeik, sajátosságaik, jelképeik, színeik szerint egyaránt különböznek egymástól. Az őszirózsás forradalom sajátos vonásai között megemlíthetjük a frontokról hazaözönlő katonák nagy arányát. Közöttük az osztrák-magyar közös hadsereg jellege miatt sok szerb, horvát, szlovén nemzetiségű is Budapesten tartózkodott, míg a szétesés viszonyai közepette a magyarok közül például a honvédséghez tartozó 32-es gyalogezred sok magyar katonája családjához indult. Különös vonása volt ennek a forradalomnak a súlyos háborús vereség, az ország gazdasági mélypontra zuhanása, továbbá külpolitikai elszigetelődése, amit a győztes nyugati hatalmak akarata diktált. Eközben a győztes forradalom nyomán kialakított polgári demokratikus államot körbefonták a minél nagyobb területszerzésre törekvő államok. Ilyen körülmények közepette valójában nem is állhatott igazán talpra a magyar vezetés, és Károlyi Mihályt szinte megoldhatatlan feladat elé állította a történelem. Ebben az összefüggésben másodlagosnak számít már az ő halvány politikusi karaktere, naivitása, gyengének tekinthető szervezőképessége, határozatlansága.

Ám céljainak tisztaságát, demokratikus elkötelezettségét nem kérdőjelezheti meg az idő. Mert a polgári radikálisokkal, a szociáldemokratákkal, a köztársaságiakkal - Jászi Oszkárral, Kunfi Zsigmonddal, Nagy Györggyel vagy a pártonkívüli Berinkey Dénessel - éppen 1848 félbemaradt művének folytatására vállalkozott. Ennek jegyében hirdették meg a polgári jogállamiság alappillérei kiépítésének programját. A hatalmi ágak megosztására törekedtek, amikor az általános, egyenlő, titkos választójog alapján alkotmányozó országgyűlés, majd a nemzetgyűlési választások megtartását tervezték. Bevezették a teljes körű, a sajtóra, az egyesülési és gyülekezési jogra és az állampolgári jogegyenlőségre vonatkozó politikai, polgári szabadságjogokat, határozottan törekedtek a földosztás végrehajtására, a nemzeti egyenjogúság alkotmányos garanciáinak megvalósítására, az államszövetség svájci mintája szerint.[11]

Károlyi - miként Jászi és Kunfi is - bár hosszú és kínos lelki gyötrődés után, de vállalta a köztársasági államformát. Ez az időszak november közepéig tartott, amikor a forradalmi jellegű népmozgalmak döntésre kényszerítették s Ausztriában is proklamálták a köztársaságot.[12]

A rendszerváltoztatást követelő tömegmozgalom a forradalom győztes napjának estéjén, éjszakáján kezdte magáévá tenni az új államforma gondolatát. Ebben jelentős szerepe volt Nagy Györgynek, aki az Astoria erélyéről beszélt az inkább növekvő, mint gyérülő sokasához. Felszólítására a tisztek kirántott kardjukat az ég felé emelték és a katonákkal, civilekkel együtt esküdtek a köztársaságra. Az eskü tehát a jakobinus mozgalomtól kezdve szerves részévé vált a köztársasági mozgalmaknak. A Károlyiékhoz közelálló Hock János, a magyar nép monarchiahűségére hivatkozva, kísérletet tett Nagy Györgyék visszatartására. Az egymást követő események logikáját azonban már nem lehetett megakadályozni.[13] Ehhez hozzájárult az a körülmény is, hogy Ausztria és az északi utódállam Csehszlovákia is köztársaságnak nyilvánította magát.

Ausztriában - miként láttuk - 1918 októberében két "kormány" is működött. Az egyik az Ideiglenes Nemzetgyűlés által választott intézőbizottság, a másik pedig még az uralkodó által kinevezett Lammasch-kormány volt, amely azonban semmiféle hatalommal nem rendelkezett. I. Károly osztrák császár ezért a nagytekintélyű Ignaz Seipel prelátus tanácsára 11-én a nép "választott képviselőire" bízta a legfőbb hatalmat: "... előre elismerem azokat a döntéseket, amelyeket az osztrák nép a jövendő államformájáról hozni fog. Választott képviselői útján a nép vette át a kormányzást. Az államügyekben való minden további részvételről ezennel lemondok."[14] Másnap, november 12-én az Ideiglenes Nemzetgyűlés három ellenszavazattal kimondta, hogy Német-Ausztria demokratikus köztársasággá alakult. A törvény tervezete Karl Renner fogalmazásában került a nemzetgyűlés elé. Elfogadása után pedig Franz Dinghofer hirdette ki a bécsi parlament épületének lépcsőjéről, százezres tömeg éljenzése közepette. Ezzel kezdetét vette az I. osztrák köztársaság korszaka, s ennek révén rendkívül különös közjogi-alkotmányjogi helyzet állott elő. Kétségtelenül megszűnt ugyan az Osztrák-Magyar Monarchia, a kettős államiság 67-es rendszere, mégpedig úgy, hogy az osztrák-német Habsburgok magyarországi monarchiája papíron még néhány hétig létezett. Ezrét 1918 november elejétől kezdve immár a Magyar Nemzeti Tanács többsége is sürgette a döntést az államforma ügyében. Wlasics Gyula báró vezetésével - aki a Főrendiház utolsó elnöke volt - 1918. november 13-án küldöttség kereste fel Eckartsaui kastélyában IV. Károlyt, aki aláírta az előre megfogalmazott nyilatkozatot. Eszerint felfüggeszti magyarországi jogainak gyakorlását. (Ez a fogalmazás a későbbiekben, 1919 után többféle magyarázatra adott lehetőséget.)[15]

Károlyi, Jászi és Kunfi többször is megfogalmazták véleményüket, amely szerint az államforma ügyében csak az alkotmányozó nemzetgyűlés dönthet. 1918 november közepén azonban rádöbbentek arra, hogy a további halogatásra nincs lehetőség. 1918. november 16-án ugyanis a parlament kupolacsarnokában összeült a Nemzeti Tanács és a törvényhozó hatalom kompetenciájába tarozó döntéseket hozott. Így a nemzetgyűlés összehívásáig az állami főhatalmat a kormány kezébe adta. Ugyanakkor kötelezte a kormányt arra, hogy "néptörvényeket" és rendeleteket alkosson például a politikai szabadságjogokról, a sajtó-, az egyesülési és a gyülekezési szabadságról, a demokratikus földreformról, az általános, egyenlő, titkos választójogról. A kupolacsarnok zsúfolásig megtelt, megjelent a már nagyon beteg Ady Endre is, a parlament előtti téren pedig mintegy 200 ezer ember követelte és várta a köztársaság kikiáltását. Ennek megkerülésére tehát nem maradt lehetőség. A minden más államtól független "népköztársaságra" vonatkozó javaslatot Nagy György olvasta fel és a Nagy Nemzeti Tanács egyhangúlag elfogadta. A téren összegyűlt tömeg örömmámoráról a lapok és a visszaemlékezések egész sorából hű képet kaphatunk.[16] Felmerül azonban a kérdés, vajon miért népköztársaságnak nevezték az államformát, hiszen ennek a fogalomnak és szóhasználatnak semmiféle előzményét nem találjuk a régebbi magyar közjogi irodalomban?

November elejétől kezdve elsősorban a szociáldemokraták és Szabó Ervin körében felbukkan a "szocialista köztársaság" elnevezés, Nagy György ezzel szemben a "nemzeti köztársaság" megfogalmazást ajánlotta.[17] De az osztrák példa nyomán megjelent a "demokratikus köztársaság" fogalma is. Általánosnak tekinthető tehát a szándék: a köztársaság szó kapjon valamiféle olyan jelzőt, ami a tartalomra, az államhatalom jellegére is utal. Az angol orientációt valló Jászi többek között arról ír emlékirataiban, hogy Károlyival, Kunfival együtt nem tartották égetően fontosnak a köztársaság proklamálását. "Többen különben sem tulajdonítottunk nagyobb jelentőséget az államfő kérdésének - írta -, s igen szkeptikusok voltunk a tekintetben, hogy vajon mi ér többet, a Poincare-féle köztársaság vagy az angol monarchia?"[18] Miután azonban tovább már nem halaszthatták a döntést, kompromisszumos megoldás született. Juhász Nagy Sándor írta: "A köztársaság helyett azért használták a népköztársaság kitételt, hogy ezzel is jelezzék az új Magyarország népi jellegét. Köztársaság ugyanis van arisztokratikus és sok másféle is."[19] A köztársaság iránt elkötelezettek elsősorban Nagy Györgyről írtak, Zilahi Lajos is méltatta. Krúdy Gyula pedig így emlékezett meg róla:

"1918 karácsonyán megkérdezték Nagy Györgytől: milyen lesz a magyar népköztársaság? ... A szó Kossuth Lajos-i értelmében vett demokratikus köztársaságnak kell itt megalakulni. A magyar népköztársaság ne legyen arisztokratikus köztársaság, de ne legyen bolseviki sem. A magántulajdont eltörölni nem szabad. Polgárháborút idéz fel az, aki Magyarországon a kommunizmust hirdeti. Az a földnélküli testvérünk, aki joggal követel földet magának abból az országból, amelyért küzdött, s aki kap is majd földet, az is örömestebb veszi ha tulajdonul kapja azt, mintha állami bérletként jutna hozzá. - Nem szabad, nem is lehet egy nép gondolatvilágát, lélektanát számításon kívül hagyni ... Az új Magyarországban a munka lesz az emberi érték fokmérője..."[20] "Ha valamikor festményen örökítik meg 1918. november 16-át, mint egykor a királyok megkoronázását, a központi figura a képen Nagy György alakja lesz. Az ő figurája számos őssel rendelkezik abban a történelmi arcképcsarnokban, ahogyan a magyar történelmet elképzeljük. Lobogó hajával, pásztortűz tekintetével, lelkes homlokával ott látható Dózsa György máglyája körül. De nem esik messzire a rajongó kurucok arcképeitől sem, akik külsejükben is nagy jó urunkat, a fejedelmet utánozták. Rokona 1848 március ifjúságának is: lobogása, rohanása, magyaros ruházkodása, fanatikus szónoklása, s a néppel való titokzatos érintkezése és újságszerkesztése érthetetlen volt azok előtt a modern magyarok előtt, akik messze eltávolodtak történelmi őseiktől. Nagy György alakja kitűnő óramutató ebben a fantasztikus világfelfordulásban. Odaértünk, emberek, Nagy Györgyhöz. Ott vagyunk az elérhetetlenség, a csodák világában, amiről Nagy György prédikált, amiért kinevettük és elfelejtettük. Nagy elégtétellel tartozunk ennek a kigúnyolt prófétának, aki egy székely-jogász alakjában tévedt át a Királyhágón."[21]

Az ország gazdasági, katonai, politikai helyzete azonban egyre aggasztóbbá vált. A nyersanyaglelőhelyek jórészét elfoglalták az antanthatalmak, illetve szövetségeseik, a szomszédos országok. A külkereskedelem szinte teljesen megbénult. Az egységes monarchiabeli piac egy csapásra megszűnt, emiatt is számos gyár termelése leállt. A munkanélküliség és az infláció nagy méreteket öltött. A kormányzat nem tudott kitörni külpolitikai elszigeteltségéből, a belpolitikában pedig két tűz közé szorult, a kormányban és a Nemzeti Tanácsban kezdettől lappangó nézetkülönbségek egyre inkább ellentétekké feszültek, és merev formákat öltöttek. Egyfelől ugyanis megjelentek és nyíltan támadták a kormányt a restaurációs erők, másfelől viszont a nehéz gazdasági helyzetet felhasználva a "forradalom továbbfejlesztését", elsősorban a gyárak, üzemek államosítását, a szocializálást követelték. Az ellentétek a pártokon, elsősorban a különben is rendkívül vegyes összetételű, inkább gyűjtőpártnak tekinthető Függetlenségi Párton és a Szociáldemokrata Párton belül is felszínre törtek.

A Függetlenségi párt konzervatív tagjai közül - Batthyány Tivadar belügy- és Bartha Albert hadügyminiszter - 1918 decemberében kiváltak a kormányból, mert soknak, túlságosan szélesnek tartották a szabadságjogokat, radikálisnak a földreformjavaslatot. Az 1918 végén megalakult kommunista párt pedig, amelynek befolyására a megmaradó különféle tanácsok zöme is nyíltan alkalmatlannak nyilvánította a kormányt, a régi renddel való összekacsintással vádolta. Károlyi mindkét irányzattal szembeszállva, a katasztrófa elhárításának jegyében kísérletet tett pártja és a koalíció megerősítésére. Nagyatádi Szabó István támogatásáról biztosította, Nagy György pártja pedig 1918. december 2-án fuzionált a Függetlenségi Párttal. Az egyesült párt Köztársasági Függetlenségi Pártnak nevezte magát, alelnöke Nagy György lett. Amikor azonban 1919 januárjában Batthyányt és Barthát követve Lovászy Márton is kilépett a pártból, a szakadás elkerülhetetlenné vált. Károlyiék Országos Függetlenségi és Károlyi Párt néven 1919. január 25-én új pártot alapítottak. A kormányválság elhárítása immár szükségessé tette a köztársasági elnöki tisztség betöltését. A döntést a Nemzeti Tanács Végrehajtó Bizottsága hozta: "A Nemzeti Tanács Végrehajtó Bizottsága megállapítja, hogy a néphatározat 3. cikke arról rendelkezik, hogy amíg az alkotmányozó nemzetgyűlés másként nem határoz, az állami főhatalmat a Károlyi Mihály elnöklete alatti népkormány gyakorolja, vagyis Magyarország Nemzeti Tanácsa őt e cikkben ideiglenes államfői hatáskörrel ruházta fel."[22]

Felhívja ennélfogva Károlyi Mihályt, hogy addig is, amíg Magyarország vagy Nemzeti Tanácsa, vagy nemzetgyűlése másként nem határoz, nem mint miniszterelnök, hanem mint a köztársaság ideiglenes elnöke oldja meg a mai és netán felmerülő politikai válságot minden tényezők bevonásával, kiknek részvételét szükségesnek tartja.

Kijelentette továbbá a Nemzeti Tanács Végrehajtó Bizottsága, hogy a Károlyi Mihály, mint ideiglenes köztársasági elnök által kinevezett kormány néptörvényeket csakis Károlyi Mihály hozzájárulása mellett hozhat.

Kijelentette azt is, hogy semmi akadálya sincs, hogy a külpolitika irányítását és vezetését Károlyi Mihály, mint ideiglenes államfő továbbra is végezze."[23] Mindebből több következtetés is levonható. A régi kormányzati hatalom megdöntésében ugyanis - miként láttuk - jelentős szerepet játszottak a különböző nemzeti, munkás, katona, paraszt tanácsok. Károlyiék, amikor a polgári államiság jegyében a hatalom megosztására és egyensúlyára törekedtek, és teljessé tették a politikai szabadságjogokat, és a súlyos kormányzati nehézségek során az 1918 októberében megalakult forradalmi szervek további fennmaradása terhessé vált, inkább fokozták a kormányzati zavarokat, hiszen hatalmi súlyuk miatt éppen az alkotmányosság teljes körű megteremtését, illetve annak megszilárdítását gátolták. Amíg a Hock János vezette országos Nemzeti Tanács Károlyi mögött állt, a helyi paraszt- és munkástanácsok a gazdasági nehézségek szaporodásával fokozatosan inkább ellene fordultak. Miután pedig Károlyi a Nemzeti Tanács határozata nyomán vált köztársasági elnökké, jogköre - bér részletesen ezt nem szabályozták - rendkívül széles volt, hiszen a kormányhatározatokkal, a néptörvényekkel, illetve rendeletekkel szemben vétójogot is kapott és megtarthatta a külügyek közvetlen irányítását is. Miniszterelnökké ekkor a pártonkívüli Berinkey Dénes eddigi igazságügy minisztert, belügyminiszterré Búza Barnát, vallásügyi miniszterré Vass Jánost nevezte ki. A közoktatási tárcát a szociáldemokrata Kunfi Zsigmond, a kereskedelemügyit Garami Ernő, a hadügyit Böhm Vilmos kapta. Jászi Oszkár kimaradt a kormányból, a polgári radikálisokat a pénzügyminiszter, Szende Pál képviselte. Nagyatádi Szabó István tárca nélküli miniszterként, Juhász Nagy Sándor - Károlyi híve - az igazságügyi tárca vezetőjeként került be az új kormányba. Károlyi köztársasági elnökként a budai várba költözött. Kormánya üléseit jobbára változatlanul ő vezette. A válságon azonban nem tudott tartósan úrrá lenni, a külső és belső problémák egyre sokasodtak, a kormány célkitűzéseinek jó részét így nem válthatták valóra. A keleti Svájc eszméjét ugyanis túlhaladta az idő, hiszen a szlovák nemzeti tanács és a horvát tartománygyűlés még 1918 október utolsó napjaiban kimondotta elszakadását Magyarországtól, ezt tette később, december 1-jén a román Nemzeti Párt gyulafehérvári gyűlése is. A valóságos elszakadási folyamat azonban már korábban megkezdődött, sőt kiteljesedett olyannyira, hogy az említett deklarációk már inkább a folyamat befejező mozzanatait jelzik. Nem járt sikerrel a földosztás végrehajtása sem. Igaz, a Búza Barna földművelésügyi miniszter által végső formába öntött javaslat törvénnyé vált, de csupán Károlyi osztotta fel kápolnai birtokát, nagybirtokos társai nem követték. A kormányzatnak viszont nem maradt ereje a törvény valóra váltására. Illúziónak bizonyultak Károlyiék külpolitikai elképzelései is. Hiába reménykedtek ugyanis a győztes antant hatalmak jóindulatában, mert azok ragaszkodtak még a háború során Romániával és Szerbiával kötött titkos szerződéseikhez a határkérdések vonatkozásában, és a cseh és szlovák emigráció vezetőinek kívánságára segítették a nagy Csehszlovák állam létrehozását is. Mindez Magyarország szétdarabolását jelentette. Az antantbarátság, a demokratikus államberendezkedés programja süket fülekre talált nemcsak Franciaországban, hanem Anglia vezető politikai köreiben is. Az Amerikai Egyesült Államokban pedig 1918 végén a korábban még demokratikus elveket valló Wilson elveszítette a választásokat, és az európai viszonyokat kevésbé ismerő, semmiféle elkötelezettséggel nem bíró republikánusok győztek. A belpolitikai élet síkján pedig - miként láttuk - a kormány a támadások kereszttüzébe került. Hiszen a régi hagyományos vezető politika körök kilátástalannak tűnő kényszerhelyzetükben szavakban támogatásukról biztosították ugyan, valójában azonban nem nyugodtak bele politikai vereségükbe. A demokrácia térhódításával pedig kezdettől szemben álltak. 1918 őszétől kezdve megalakultak azok a szélsőjobboldali szervezetek is - Magyar Országos Véderő Egyesület, Ébredő Magyarok Egyesülete -, amelyek az 1918 előtti államrendszernél is merevebb, diktatórikusabb hatalmi rendszer kialakítására törtek. Ám megjelent a politikai élet színterén a kommunista vezetésű baloldal is, amely a bolsevik típusú hatalomátvételt írta zászlajára.

Az 1919. március 20-án átadott Vix-jegyzék végképpen megpecsételte a kormány sorsát. Károlyi államfőként azonban nem adta át a hatalmat a magyar történelem szerves folytatását megszakító szovjet mintájú tanácsköztársaságnak. Az állítás és szemlélet, miszerint Károlyi átadta a hatalmat a kommunistáknak, a későbbi Horthy-korszakban élte virágkorát, de egyes elemei ma is fel-felbukkannak. Ő maga így írt erről önéletírásában:

"A királyi palotában berontott a dolgozószobámba titkárom, aki épp akkor kapta meg a Munkástanácsban történtek riasztó hírét. Egy géppel írt szöveget hozott, kérve, hogy azonnal írjam alá. Egy proklamáció volt, amelyben kijelentem, lemondok és átadom a hatalmat a magyar munkásosztálynak. Barátaim úgy vélték, ez az egyetlen mód a vérontás elkerülésére. Természetesen nem voltam hajlandó aláírni ezt a képtelen dokumentumot, amely a hisztéria és a pánik terméke volt. Titkárom néhány perc múlva sápadtan és zavartan tért vissza. A kiáltvány, mondta, már a szocialista napilag, a Népszava szerkesztőségében van...

’Hívja fel őket - utasítottam -, és mondja meg nekik, szükség esetén dobják szét a szedést.’ De már késő volt - a lap már kikerült az utcára, és a város falain is megjelentek a plakátok kiáltványom szövegével. Ugyanezt felolvasták a Munkástanács ülésén is, ahol viharos lelkesedés fogadta. Közzététele előbb történt, mint hogy nekem megmutatták volna, és aláírásomat is ráhamisították. Az aláírás nem tőlem származik, ezt Berinkey Dénes miniszterelnök is megállapította esküvel megerősített vallomásában, amikor később Horthy bírósága tanúként hallgatta ki. Ezután el is ejtették azt az ellenem emelt vádat, hogy én adtam át a hatalmat a kommunistáknak."[24]

 


[1] 1916. november 21-én, 68 évi uralkodás után, 86 éves korában elhunyt Ferenc József. A trónörökös Károly Ferenc József 1887-ben született, tehát 29 éves korában elfoglalhatta a trónt. 1911 októberében vette feleségül a Bourbon-ház egyik ágának leszármazottját, Zita hercegnőt. (Esküvőjükön még az akkor trónörökös, Ferenc Ferdinánd és az uralkodó szárnysegédjeként Horthy Miklós, a későbbi magyar kormányzó is részt vett.) A koronázásra a régi szertartások szerint 1916. december 30-án, a budai várban, a Mátyás-templomban került sor. Károly különbéke kísérleteit Zita királynő bátyja, Sixtus pármai herceg karolta fel, ezek azonban nem vezettek eredményre és II. Vilmos német császár előtt magyarázkodásra kényszerült.

[2] Stier Miklós: A köztársaság kikiáltása Ausztriában. In: A köztársasági eszme és mozgalom. I. m. 53.

[3] Uő. A köztársaság kikiáltása Ausztriában. I. m. 51.

Továbbá Ludwig A. Windisch-Graetz: Ein Kaiser kampft für die Freihet. So begann Ungarns Leidensweg. Wien, 1957. 133.

[4] Galántai József: Magyarország az első világháborúban. 1914-1918. Budapest, 1974. 418-419.

[5] Erényi Tibor: A magyar köztársaság 1918-1919-ben. In: A köztársasági eszme... I. m. 27-43.

[6] Horváth András: i. m. 118-119.

[7] Stier Miklós: i. m. 51-52.

[8] Uo.

[9] Uo.

[10] Magyarország miniszterelnökei. 1848-1990. Budapest, 1993. 80-82.

[11] Néptörvények és rendeletek, 1918 október-1919 március.

[12] Kerekes Lajos: Ausztria hatvan éve 1918-1978. Budapest, 1984. 381.

Továbbá Helmut Konrad: Demokratieverstandnis, Parlamentarische Haltung und nationale Frage bei den österreichischen Sozialdemokraten. In: Das Parteienwesen. 107-125.

[13] Pesti Napló, 1918. november 1.

[14] Stier Miklós: i. m. 54.; Kerekes Lajos: i. m. 15.

[15] Erényi Tibor: i. m. 30.

[16] A Nagy Nemzeti Tanács az állami főhatalmat a Károlyi Mihály által vezetett kormányra ruházta, egyben kötelezte demokratikus jogszabályok megalkotására.

[17] Erényi Tibor, i. m. 27-43.

Továbbá Borszéki György idézett munkái.

[18] Erényi Tibor, i. m. 32.

[19] Juhász Nagy Sándor: A magyar októberi forradalom története. Budapest, 1945. 310.

[20] Krúdy Gyula: Magyarország, 1918. november 24.

[21] Uo.

[22] Erényi Tibor, i. m. 38.

[23] Juhász Nagy Sándor, i. m. 411-412.

[24] Károlyi Mihály: Hit, illúziók nélkül. Budapest, 1977. 201.