· KÖZTÁRSASÁG · A KÖZTÁRSASÁGI ESZME TÖRTÉNETE MAGYARORSZÁGON




Untitled Document

Pölöskei Ferenc

VII. Az államforma és a köztársasági eszme (1919-1944)

Az ellenforradalom hatalomra kerülését követő hónapokban a polgári alkotmányosság leglényegesebb faktorai - a törvényhozó hatalom és az államfő - hiányoztak az államéletből.[1] Horthy a Dunántúl nagy részén 1919 augusztusában kiépítette katonai, politikai hatalmát, a román csapatok pedig már augusztus 3-4-én, a tanácskormány bukása után három nappal bevonultak Budapestre, sőt rövidesen a Dunántúl északnyugati részét is megszállták. Ennek következtében, valamint az antanthatalmak támogatásának hiánya miatt az egymást váltó központi kormányok alig-alig rendelkeztek tényleges hatalommal.

A Tanácsköztársaság leverését követően a kormánypolitika terén külön periódusként tarthatjuk számon a Peidl-kormány hat napját.[2] Böhm Vilmos, a tanácskormány bécsi követe még 1919. július 23-án megállapodott az olasz és az angol misszió vezetőjével, Borghese herceggel, illetve Cuninghame ezredessel egy szociáldemokrata kormány megalakításáról.[3]

A párizsi békekonferencia résztvevőinek a magyar "szakszervezeti kormányhoz" 1919. augusztus 5-én szikratávíró útján eljuttatott jegyzéke szerint a békekonferencia Legfelsőbb Tanácsa elhatározta, hogy amerikai, francia, angol és olasz tábornokokból álló bizottságot küld Magyarországra, feladatait két pontban rögzítette: "a) lépjenek érintkezésbe a magyar kormánnyal ,biztosítsák a fegyverszüneti szerződés végrehajtását azokkal a közös megegyezéseken alapuló módosításokkal, amelyeket szükségesnek találnak; b) lépjenek érintkezésbe a román és a szerb-horvát-szlovén hadseregek parancsnokaival és akadályozzák meg a túlkapásokat a megszállt területeken".[4] A Bizottságban Bandholtz az Egyesült Államokat, Gorton Angliát, Graziani Franciaországot, Monbelli Olaszországot képviselte. Clemenceau, a békekonferencia elnöke azonban az Ötös Tanács nevében közölte a misszióval, hogy Böhm július végi bécsi megállapodását és az ennek nyomán létrehozott Peidl-kormányt nem ismeri el.

1919. augusztus 6-án a tisztek egy csoportja - a román királyi csapatok egyetértésével és segítségével - elkergette a Peidl-kormányt.[5] Vezérüket, a Habsburgok, pontosabban IV. Károly visszahívását követelő, nyíltan legitimista Friedrich Istvánt miniszterelnökké kiáltották ki. Helyzete azonban kül- és belpolitikailag mindvégig labilis maradt, hiszen a román királyi csapatok már korábban semmibe vették az antantjegyzék által megszabott demarkációs vonalakat az új, háború utáni országhatárok kijelölése pedig a békeszerződésre várt. A békefeltételeket diktáló antanthatalmak azonban már csak a környező államok - a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, Csehszlovákia és Románia - Habsburg-ellenessége miatt sem tekintették tárgyalópartnerüknek a legitimista Friedrich-kormányt. Belső helyzete is ingatag, alkotmányjogi státusa pedig szinte egyedülállóan zűrzavaros volt, tényleges hatalmi eszközökkel az országban sehol sem rendelkezett. Magát az 1918-as polgári demokratikus forradalom előtti jogrendszer folytatójának, letéteményesének tekintette, de az 1918. előtti jogviszonyok - mindenekelőtt a dualizmushoz kapcsolódó alkotmányjogi szálak - már az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásakor megszakadtak. Emiatt nem lehetett szó a korábbi államfő, az osztrák császár és magyar király, IV. Károly visszatéréséről, valamint a dualizmuskori kétkamarás parlament összehívásáról. Tiltották mindezt az antanthatalmak, de a hatalomban nagyobb szerepre vágyó tiszti, hivatalnoki, közép- és kispolgári rétegek is jellegében és összetételében új törvényhozó hatalom kialakítását kívánták.[6] Friedrich kormányát tehát az ellenforradalmi zűrzavar szülte, élete kül- és belpolitikai támasz híján nem lehetett tartós, pedig több kísérletet tett elszigeteltségének felszámolása érdekébe. Kormányzásának igyekezett alkotmányos színezetet adni, s több ízben átalakította kormányát. Már a puccs idején alkut kötött Habsburg József főherceggel. Elismerte a főherceget ideiglenes államfőnek (kormányzónak), aki viszont - ugyancsak ideiglenes jelleggel - bejelentette a Friedrich-kormány kinevezését. Ez az "alkotmányjogi" sakkhúzás azonban nem szilárdíthatta meg sem az ideiglenes "államfő", sem a kormány pozícióit. A szomszédos államok - mivel ebben a Habsburg-ház restaurálásának lehetőségét látták - nyomban tiltakoztak miatta. Erre a későbbiekben is több ízben sor került.[7]

Friedrich azonban görcsösen ragaszkodott miniszterelnökségéhez. Cseppet sem zavarta az antant tiltakozása és belső ellenzéke sem. Sőt, miután József főherceg 1919. augusztus 23-án lemondásra kényszerült, magát államfőnek is tekintette.[8]

Horthy az ellenforradalmi erők elképzelései szerint már 1919 augusztusában, siófoki fővezérsége idején kialakította az új kormányzati rendszer több lényeges pillérét. Hatalmának további készélesedését azonban a kül- és belpolitikai tényezők egész sora segítette. Horthy ugyanis fokozatosan kilépett a szűk katonai szolgálati szabályok köréből és politikussá vált. Ezzel lehetőséget teremtett ahhoz, hogy a számottevő kül- és belpolitikai erők benne lássák az új Magyarország hivatott vezéralakját.[9]

Az antanthatalmak magyarországi politikája az alapvető egyezések mellett lényeges különbözőségeket is tartalmazott. Az említett hatalmak politikájának azonosságai háborús győzelmükből, vállalt kötelezettségeikből fakadtak. Az új közép-kelet-európai elrendeződésben azonban mindegyikük a maga súlyának növelésére törekedett.[10] Csak 1919. október közepe táján sikerült egyezségre jutniuk abban, hogy a belpolitikai viszonyok konszolidálása, a békeszerződés feltételeinek előkészítése érdekében teljhatalmú antantmissziót küldenek Magyarországra, Sir George Clerk vezetésével.[11]

Előzőleg azonban Clerket, az angol külügyminisztérium közép-kelet-európai ügyekkel foglalkozó magas beosztású diplomatáját Bukarestbe küldték. Bratianu román miniszterelnök ugyanis figyelmen kívül hagyta a Párizsból hozzá érkező antantjegyzékeket, amelyek a román csapatok megállítását, illetve visszavonását, a magyar karhatalom megszervezését és a román rekvirálások megszüntetését tartalmazták. Clerk tehát 1919. szeptember 12-én a magyar békeszerződés útjába - a román kormány által - emelt akadályok elhárításának utasításával érkezett a román fővárosba. Furcsa fogadtatásban részesült. Bratianu miniszterelnök ugyanis lemondott, de megbízást kapott az ügyek továbbvitelére, s ez csaknem egybeesett Clerk bukaresti tartózkodásával.[12] Az antanthatalmak megbízottjával így a lemondott miniszterelnök folytatta a tárgyalásokat, s ez a körülmény eleve csökkentette megállapodásaik értékét. A csűrés-csavarás valamennyi fortélyát felvonultató román politika reprezentánsának szavahihetőségét különben is többször megkérdőjelezték már az angol diplomaták a békekonferencián. Miután most már nem térhetett ki a tárgyalások és az engedmények elől, utódjának kívánt kiskaput nyitni az utóbbiak feloldása érdekében. Kiderült azonban, hogy részben az antanthatalmak ellentétei, részben a magyarországi belpolitikai problémák megoldatlansága miatt a jegyzékekben megfogalmazott, Romániával szembeni antanterély nélkülözi a valóságos alapot. A békekonferencia négy kérdésre kért választ: Kész-e Románia a békekonferencia által megjelölt napon csapatait Magyarországról kivonni? (Az angol diplomaták a csapatkivonást feltétel nélkül, azonnal és ultimátumszerűen kívánták érvényesíteni.) Hajlandó-e azonnal megszüntetni a magyar javak elrablását? Hajlandó-e átengedni a Jóvátételi Bizottságnak a már elhurcolt javakat? Kész-e együttműködni a szövetségesekkel a magyar belpolitika rendezésében?[13]

A román kormány még Clerk megérkezése előtt mindezen kérdésekről jegyzékben küldte el állásfoglalását Párizsba, s lényegében ezt ismételgette a tárgyalások során Bratianu is. Az antant-megbízottat ezáltal a román kormány és a békekonferencia közvetítőjének tekintette. A rekvirálások esetében Románia súlyos háborús veszteségeire hivatkozott. Bratianu sérelmezte, hogy a békekonferencia a határrendezésnél a június 13-i - Clemenceau - jegyzéket tekintette irányadónak és figyelmen kívül hagyta az 1916. évi bukaresti titkos szerződést. Az új határvonal - szerinte - sem a gazdasági, sem a katonai, sem a közlekedési tényezőket nem veszi figyelembe. Bratianu különben a Clerkkal folytatott megbeszélései során készségét fejezte ki az együttműködésre, kilátásba helyezte a román csapatok visszavonását, sőt a Magyarországról elhurcolt javak értékének felülvizsgálatát is.[14]

Szeptember 28-án megalakult az új román kormány, a Bratianuhoz közelálló politikus, Vaitoianu vezetésével, s 29-én Clerk kevés eredményt tudhatva küldetésének, visszaindult Párizsba. Október elsején azonban megszakította útját Budapesten, de a békeszerződés előfeltételeit tekintve itt sem talált kedvezőbb körülményeket. Alig létezett magyar karhatalom, ami pedig a békekonferencia egyöntetű állásfoglalása értelmében a román csapatok kivonásának feltétele, a forradalom visszatérésének és a szélsőjobboldali kilengések megakadályozásának biztosítéka volt. Nem került sor a Friedrich-kormány lényeges kibővítésére sem. A fő kérdéssé így 1919 októberében a magyar belpolitika alakulása vált, ennek rendelődött alá a román királyi kormány magyarországi politikája is. Október közepén megszületett a döntés: Clerk a szövetséges hatalmak képviselőjeként tárgyaljon a magyar pártokkal egy koalíciós kormány megalakításáról.[15]

A Clerk-misszió Magyarországra küldése az antanthatalmak magyarországi politikájának bizonyos kompromisszumát jelentette. Egyrészt meghiúsította Románia újabb területi aspirációit Magyarországgal szemben, másrészt azonban Anglia tudomásul vette a magyarországi viszonyok lényegét, és számításba vette az újonnan születő szélsőséges erőket is. Más szóval: feladta korábbi célkitűzését, a polgári demokratikus berendezkedésű Magyarország létrehozásának tervét, csak az agresszív legitimizmus és a szélsőjobboldali kilengések visszaszorítására törekedett. Ezt a konzervatívokkal, a liberálisokkal és a szociáldemokratákkal kibővített kormánnyal vélte biztosítottnak.[16]

A nagyhatalmak kompromisszuma ugyanakkor Horthy számára is feladta a leckét. Szerepét képes-e az antanthatalmak kívánságai szerint megváltoztatni? Hajlik-e egyáltalán valamiféle politikai alkura?

Clerk 1919. október végén tárgyalásokat kezdett a pártok vezetőivel egy, az antant és az utódállamok számára is elfogadható, a Habsburg-kérdést kikapcsoló koalíciós kormány létrehozásáról. Az események azt bizonyították, hogy a misszió Magyarországra küldését és ezen keresztül az antanthatalmak magyarországi politikáját mind a liberálisok és a szociáldemokraták, mind Friedrichék jócskán félreértették. Az előbbiek egy polgári liberális rendszer kiépítésének lehetőségében bíztak, Friedrich ugyanakkor "a nemzeti, keresztény közakarat" megszerzésével és megszólaltatásával hatalmon maradását remélte.

A helyzet megoldásának kulcsa most már valóban Clerk kezében összpontosult. Annál is inkább, mert a román kormány konkrét ígéretet tett csapatai kivonására a Tisza vonaláig. Ezzel ugyanakkor szükségszerűen előtérbe került Horthy és a "nemzeti hadsereg" hatalmának kiszélesítése.

Bethlen István gróffal együtt ment a Clerk által összehívott pártközi megbeszélésre, amelyen Lovászy Márton az országos Nemzeti Párt, Nagyatádi Szabó István és Mayer János a Kisgazdapárt, Vázsonyi Vilmos a Nemzeti Demokrata Párt és Garami Ernő a szociáldemokrata Párt képviseletében vett részt.[17] Miután Clerk kilátásba helyezte a "nemzeti hadsereg" budapesti bevonulásának közeli lehetőségét, Horthy a feltett kérdésekre válaszolva mondotta: atrocitások csak akkor fordultak elő, amikor kisebb önálló karhatalmi osztagok alakultak a Dunántúlon, s amikor a hadsereg még nem az ő kezében volt. A tárgyalás megállapodással zárult. Eszerint Horthy és hadserege alárendeli magát az antantmegbízott közreműködésével alakuló kormánynak, kérlelhetetlenül elfojtja a bolsevizmusnak még a csíráit is, "de nem fogja eltűrni azt sem, hogy a hadsereg bármely tagja a polgári jogegyenlőség ellen izgasson". A megállapodás ezekkel a kitételekkel már a budapesti bevonulást is tartalmazta: "Magyar hadseregnek Budapestre való bevonulása nem fog maga után vonni katonai diktatúrát. A hadsereg alárendeli magát az antant teljhatalmú megbízottjának közreműködésével létrejövő kormánynak."[18]

Horthy budapesti bevonulása a korábbi tárgyalások, illetve az 1919. november 5-i pártközi megegyezés realizálását jelentette, de egyben kiindulópontját is képezte a belpolitika további alakulásának. A hatalomhoz görcsösen ragaszkodó, szűk látókörű Friedrich november 16-án még aligha gondolt arra, hogy pár nappal később elveszíti pozícióját. Magát pedig nemcsak kormány-, hanem József főherceg lemondása után államfőnek is hitte.

November 17-én azonban újabb politikai megbeszéléssorozat vette kezdetét. A pártközi megbeszélés lefolyásáról, vitájáról Magyarországon nem maradt fent hiteles jegyzőkönyv, de jó támpontul szolgálnak a már idézett tanulmányokban felhasznált dokumentumok, a hazai lapok tudósításai. Az értekezlet összehívását Clerk sürgette, de miután a román csapatok elhagyták a fővárost, Friedrich is hozzájárult ahhoz. Clerk átadta az értekezlet résztvevőinek a párizsi Ötös Tanács ellentmondást, további halogatást nem tűrő jegyzékét, amely mindenekelőtt az új kormány sürgős megalakítását tartalmazta. "A szövetséges és társult hatalmak felfogása szerint az az irányzat - írta többek között a jegyzék -, amelyet a jelenlegi magyar kormány politikai és társadalmi téren követ, nem alkalmas arra, hogy Magyarországon a belső nyugalmat és társadalmi békét tartósan biztosítsa. Ha Magyarország békét akar kötni, akkor a legrövidebb időn belül változásnak kell beállnia a kormányban. A békekonferencia az összes számottevő pártoknak a kormányzatban való részvételét kívánja, és egy ilyen koncentrációs kormány vezetésére nem tartja alkalmasnak Friedrich István miniszterelnököt. A nemzetgyűlési választásokat is csak olyan kormány írhatja ki, amelynek összetétele garanciája a választások pártatlan lefolyásának."[19] Az új koncentrációs kormánynak - a jegyzék szerint - egy héten belül meg kell alakulnia. Amennyiben erre nem kerül sor, a békekonferencia megszakítja az összeköttetést Magyarországgal. A jegyzék ismertetése után Clerk beszélt. "Amire egész idő alatt törekedtem, az volt - mondotta többek között -, hogy egy elbukott, de tiszteletre méltó ellenségnek segítsek talpra állni. Ha azonban kinyújtott kezemet nem ragadják meg, ha fáradozásaimat a gyöngeség jelének és alkudozási lehetőségnek tekintik, akkor Budapestet nyugodt lelkiismerettel hagyom el, de azzal a szomorú tudattal, hogy Magyarország maga rohan a vesztébe."[20] Hangsúlyozta azonban, hogy egyáltalán nem áll ellenségesen szemben az uralkodó keresztény irányzattal, nem akar semmiféle más kormányt ráerőszakolni az országra. Az antantmegbízott ezután eltávozott az értekezletről.

Az új koncentrációs kormány megalakítását célzó pártközi értekezletek napokon át tovább folytak. Miután Apponyi miniszterelnöki kinevezését nem támogatta valamennyi politikus, visszalépett a jelöléstől és Huszár Károly neve került előtérbe. Clerk kijelentette, hogy az antant nem ellenzi Huszár miniszterelnöki kinevezését, s ez perdöntőnek bizonyult. A pártközi megbeszélések, viták ezután a kormány összetétele és a választások kiírása körül zajlottak. Végül megegyeztek abban, hogy a választásokat egy hónappal elhalasztják, 1920. január 25-én tartják meg, az ellenzék azonban eltekint a nemzetgyűlés tárgysorozatának korlátozásától. Korábban ugyanis ahhoz ragaszkodott, hogy a nemzetgyűlés csak a békeszerződéssel és a választójogi törvénnyel foglalkozzék. Az államforma kérdésében Clerk népszavazást javasolt.[21] Ilyen értelmű megállapodás született.

Az alkotmányjogi dilemma azonban az "alkotmányosság" helyreállítását célzó koncentrációs kormány megalakításánál is fölmerült. Ki nevezze ki az új kormányt? S kinek a kezébe tegye le a hivatali esküt? Kinek tartozik felelősséggel? A polgári jogrendszerek szerinti alkotmányosságról természetesen az ellenforradalom viszonyai között szó sem lehetett. Hiszen a polgári alkotmányosság legfontosabb tényezője, a törvényhozó hatalom nem is létezett. A pártok vagy a Clerk által összehívott pártközi értekezletek természetesen nem szolgálhattak jogforrásul a kormány kinevezésénél. Friedrich megkísérelte ezt az alkotmányjogi vákuumot államfői pozíciójának kiépítésére felhasználni. Folyvást hangoztatta ezért, hogy az új koncentrációs kormányt csak ő, az alkotmányosság legfontosabb tényezője nevezheti ki. (József főherceg ugyanis neki adta át az államfői jogkört.) "A jogforrás szót használjuk - mondta -, ez lehet furcsa és kellemetlen, a lényeg azonban az, hogy a hatalom az én kezemben van, amit úgy lehet megszerezni tőlem, hogy elkergetnek és félrelöknek, vagy pedig úgy, hogy én adom át »tálcán« és szívesen és készséggel."[22] A párizsi Ötös Tanács határozataival, továbbá Clerk és a pártközi értekezletek megállapodásaival azonban mindez szöges ellentétben állt. Lemondatásából szükségszerűen következett a magának tulajdonított államfői jogkör tarthatatlansága is. Az új koncentrációs kormány megalakulásának formáira azonban Clerk és a vele tárgyaló politikusok korábban nem gondoltak. Amennyiben hozzájárulnak Friedrich kívánságához, akkor bizonyos formát kap ugyan a kormány kinevezése, de ezzel az exminiszterelnöknek valóban államfői jogokat prejudikálnak. E dilemmát végül rendkívül ellentmondásos formában oldották fel. Az új kormány beiktatásánál szerepet kapott a lemondott kabinet, arra azonban gondosan ügyeltek, hogy maga Friedrich államfőként ne bábáskodjék az új kormány megalakulásánál. E furcsa kompromisszumnak megfelelően Huszár Károly november 24-én a Friedrich-kormány előtt, a kormány tagjai azonban csak másnap és már Huszár Károly kezébe tették le a hivatali esküt.[23]

Az új kormányt - amelyben a keresztény blokk megtartotta vezető szerepét - Clerk még eskütétele előtt elfogadta, s a párizsi Ötös Tanács is, mint provizórikus kormányt, elismerte. Az 1919. november 24-én átadott antantjegyzék szerint: "Ez az elismerés természetesen függővé van téve attól, hogy a kormány a választásokat halasztás nélkül megtartja, hogy a törvényes rendet az országban fenntartja, hogy támadóan nem lép fel, hogy respektálja Magyarország provizórikus határait, míg a békeszerződés ezeket véglegesen meghatározza, és hogy minden magyar részére biztosítja a teljes polgári jogokat, beleértve a szabad sajtójogot, a szabad gyülekezés jogát, a politikai véleménynyilvánítás alapján nyugvó általános választójogot."[24] A nemzeti hadsereg kinyilatkoztatta: a rend és a törvényesség biztosításában a kormány mögött áll.

Az antant által óhajtott koncentrációs kormánytervből tehát végül is a Huszár-kormány alakult meg. A vajúdó hegyek egereket szültek. A miniszterek egy része már az előző kormányban is részt vett. A legfontosabb tárcákat most is Friedrich és Huszár hívei kapták.[25] A koncentrációt, illetve annak látszatát legfeljebb csak két szociáldemokrata - Miákits és Peyer -, valamint a nemzeti demokrata párti Bárczy István részvétele jelentette a kabinetben. A valóságos koncentráció tehát már az új kormány megalakulásánál elsikkadt. A kormány ugyanakkor ideiglenesnek, átmenetinek nevezte magát, és kevés hatalmát is Horthy biztosította. Legfontosabb kormányzati teendőjének a békedelegáció kiválasztását és útba indítását, a törvényhozó hatalom életre hívását, valamint az államfő megválasztását és jogkörének meghatározását tekintette. A "koncentrációs kormány" a belpolitikai kormányzati módszereket tekintve elődje útját járta, s a hatalmi fölénnyel rendelkező Horthy közvetlen közelségébe kerülve érvényesítette is elképzeléseit. Beniczky Ödön belügyminiszter 1919. november 26-án ilyenképpen adta a kormánybiztosok tudtára a Huszár-kormány megalakulását: "A kormányváltozás nem jelent politikai változást."[26]

A koncentráció így formális maradt, s felbomlása csak idő kérdése volt. Ezzel összefüggésben súlyos ellentmondás mutatkozott az új törvényhozó hatalom létrehozását célzó választások feltételeiben és lebonyolításának formájában. A választásokat ugyanis a Friedrich-kormány által 1919. szeptember 17-én kiadott rendelet, az általános, egyenlő és titkos szavazati jog alapján írták ki.[27] Lefolytatására azonban a politikai szabadságjogok nagyfokú csorbítása idején került sor.[28]

A Friedrich-féle választójogi rendelet alapján kiírt választásokon győzelmi esélyekkel a kormány mögött álló és a fegyveres testületek támogatását is élvező két nagy párt, a KNEP és a Kisgazdapárt lépett fel.

A Szociáldemokrata Párt, valamint a Nemzeti Demokrata Párt és más kisebb ellenzéki pártok az ellenük irányuló, állandósuló terrorakciók miatt, a általános, egyenlő, titkos választójog alapján kiírt választások ellenére sem jelenthettek konkurenciát a két kormánypárt számára. A január 25-i választásokon és a pótválasztásokon a 151 mandátumból 79-et a Kisgazdapárt, 72-t a KENP szerzett meg.[29]

A Huszár-kormány november végi megalakítása után a békekonferencia felszólította az új miniszterelnököt: küldje követeit Neuillybe. 1919 végén, 1920 elején így kül- és belpolitikai szempontból egyaránt szükségszerűen előtérbe kerültek a sarkalatos államjogi kérdések. Közülük - sürgősségénél és jelentőségénél fogva - kiemelkedett az államforma ügye.

A politikusok, államjogászok zöme politikai, társadalmi okok miatt vetette el a köztársaság eszméjét, mivel az a forradalmakkal azonosult. Érvrendszerükben azonban más elemeket is megfigyelhetünk. A királyságtól a jövőre vonatkozólag nagyobb stabilitást, biztonságosabb belső nyugalmat vártak.[30] A ciklikusan visszatérő köztársasági elnökválasztások - szerintük - újra és újra felkavarják a belpolitikai szenvedélyeket, állandósítják a pártviszályokat. Emellett az államfő személyét is bevonják a napi politikába, amivel veszélyeztetik a rendszer létét.[31]

A hosszú történeti múltra visszatekintő Szent Korona-tan is új erőre kapott azáltal, hogy az új keletű keresztény, nemzeti programot, sőt a revíziót is magába olvasztotta. A forradalmak betegségéből kigyógyul az ország - hirdették -, s csupán átmeneti állapotot jelent a békeszerződés háttérrendezése is. Timon Ákos írta: "A világháború és a bolsevizmus következtében szétdarabolt magyar nemzet a Szent Korona személyiségében, misztériumában látja azt a misztikus nagy erőt, azt a hatalmas történelmi tényezőt, mely a Szent Koronához tartozó népek és területek állami egységét - habár nagy küzdelmek árán is - újból létrehozni fogja."[32]

Miután a magyarországi politikai erők egységesen a királyság proklamálását követelték, az antanthatalmak pedig 1920. február 2-i határozatukban csak a Habsburg-restaurációt tiltották, az államforma említett alternatívájának eldöntését azonban Magyarország belügyének tekintették, nem férhetett kétség az iránt, hogy a királyság államformáját választják. Vitakérdés azonban ezen túlmenően bőven akadt. Szabad-e egyáltalán a trón? Hogyan értelmezzék IV. Károly 1918. november 13-i eckartsaui nyilatkozatát? Megnyílik-e az új "nemzeti királyválasztás" lehetősége? Kivel töltsék be a trónt, vagy milyen átmeneti megoldást válasszanak? Az utóbbi esetben ki legyen az ideiglenes államfő, s milyen legyen a jogköre? Milyen szerkezetű, milyen jellegű legyen az új törvényhozó hatalom, miféle házszabályok szerint működjék a nemzetgyűlés?

Az 1920. január 24-25-én megtartott választások eredményeként az első "nemzetgyűlés" két legnagyobb pártja, a Kisgazdapárt és a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja, a NEP lett. Köztük a polgári demokratikus forradalom elítélésében, gondolati hagyatékának elvetésében vajmi kevés különbség mutatkozott. A nemzetgyűlés két nagy pártja között mindamellett különbségek is voltak. A NEP tagjainak döntő többsége azt bizonygatta, hogy a Habsburgok magyarországi trónigénye, joga a trónhoz nem szűnt meg IV. Károly emlékezetes, 1918. november 13-i nyilatkozatával, hiszen erre forradalmi, vagyis külső kényszerítő körülmények között került sor. A lemondó nyilatkozat formailag sem érvényes, mert hiányzik miniszterelnöki ellenjegyzése és nem történt meg becikkelyezése sem. A forradalmak után - hirdették - e téren is visszaállnak az 1918. előtti állapotok, mert a forradalmakat valamennyi intézkedésükkel együtt ki kell vetni a nemzet testéből, csak így érvényesülhet sértetlenül a történeti jogfolytonosság, s ezen az úton nyílik meg a régi országhatárok visszaállításának lehetősége is.[33]

Molnár Kálmán államjogi tanulmányaiban a Szent Korona-tant egyenlősítette a legitimizmussal: "Minden jog forrása a nemzet. A nemzet a koronázás által ruházza át a főhatalmat a királyra, a király a Szent Korona feje, az országgyűlésileg egybegyűlt állampolgárok a szent Korona tagjai, s a törvényhozásban összeműködő országgyűlés és király együtt alkotják a Szent Korona egész testét." Az ily értelmű és tartalmú Szent Korona bármiféle csorbítása vagy csonkítása - folytatta eszmefuttatását Molnár Kálmán - rettenetes veszedelmeket rejt magában. Ez történt 1918. őszén, amikor a "legnagyobb nemzeti szerencsétlenségre spekuláló hazárdőrök koncentrált rohama a koronát félretolta." A legfontosabb tennivaló - követelte 1920. február elején - a koronás királyból, főrendiházból és képviselőházból álló Szent Korona testének visszaállítása.[34]

A szabad királyválasztó kisgazdák ugyanakkor elvetették a legitimizmust, nem ismerték el a Habsburgok jogát Magyarország trónjára. Okfejtéseiket arra alapozták, hogy a Monarchia felbomlásával a Pragmatica Sanctio szerinti együttbirtoklás elvesztette létjogosultságát. IV. Károly 1918-ban cserbenhagyta az országot és Ausztriát választotta, ezzel megnyílt az önálló nemzeti királyválasztás lehetősége. Mindez azonban nem jelenti a jogfolytonosság feladását vagy elvetését, az ország régi határairól való lemondást. Ellenkezőleg, a Szent István-i állameszme tisztábban és teljesebben ölthet testet a nemzeti királyság formájában. A Kisgazdapárt és a hatalomba belecseppent középrétegek vezetőinek jó része e program által nagyobb lehetőséget remélt a maga számára az új uralmi szisztémában. Ezért az új nemzeti királyság követelését az uralkodó jogkörének korlátozásával és a törvényhozó hatalom liberalizálásával kötötte össze. Elvetette a régi parlament visszaállításának gondolatát. Dr. Polner Ödön egy későbbi tanulmányában - a legitimistákkal ellentétben - a szabad királyválasztók politikai programjához közelíti a Szent Korona-tant. Ha a Szent Korona Nagy-Magyarország egységének a jelképe - írta - "...akkor ez a jelkép királyválasztás esetén is fenntartható, mégpedig sokkal inkább, mint olyan örökös király megválasztása esetén, akinek örökös jogon megkoronázott ősei és elődei a Szent Korona területének integritását ismételten megsértették, s ezáltal a trianoni szétdarabolásra utat mutattak."[35]

A két felfogás összebékítését célzó minisztertanácsi vitára még a nemzetgyűlés összeülése előtt, 1920. február 13-án került sor. Friedrich a legitimisták érveit ismételgette. A szabad királyválasztók szónoka Rubinek Gyula volt: "... Károly királynak kötelessége lett volna köztünk maradnia. Károly király önkényesen távozott. Ha kétséget hagyunk az iránt, hogy ő véglegesen visszavonult az államfői hatalom gyakorlásától, úgy egy polgárháború magvát hintjük el és kezdődik a régi ősi magyar történet az ellenkirályokkal."[36] Az ország - szerinte - visszanyerte régi királyválasztói jogát. "Ez volna a legszimpatikusabb az országban, és ezzel tudnánk rokonszenvet kelteni a külföldnél is magunk iránt."[37]

Rendkívül nehéz történetírói feladat természetesen a legitimisták és a szabad királyválasztók összetételének, politikai elképzeléseinek tüzetesebb meghatározása. A legitimisták között ugyanis nemcsak a régi parlament, a hagyományos uralkodó rétegek számos tagját találhatjuk, hanem a monarchista érzelmű kispolgárság és a középrétegek egy részét is. A másik táborban ugyanakkor nemcsak az államrendszer bizonyos liberalizálását követelő parasztság tömörült, hanem Horthy híveinek jelentős része és a külpolitikai realitásokat felismerő hagyományos uralkodó körök több képviselője is. A frontok összekuszálódásához azonban az egyházi és vallási kérdések is hozzájárultak. Az egyik püspökkari konferencia állásfoglalása szerint: "A szabad királyválasztó mozgalmat a püspöki kar alapjában kálvinista, republikánus velleitásúnak tartja, s ezért a katolikusok az egyház jól felfogott érdekében is kötelesek a koronás király és a katolikus Habsburg-dinasztia mellett kitartani."[38] A királykérdést ilyen formán a felekezetiség is motiválta.

Neves jogászok kísérletet tettek a két szembenálló tábor összebékítésére. Dr. Módli László írta: "A Monarchia széthullása a Pragmatica Sanctio értelmében csupán a Habsburgok örökösödési jogát szüntette meg a magyar trónra, de már a magyar királlyá koronázott IV. Károlynak a trónhoz való jogát nem érintette."[39] Dr. Kmetty Károly eszmefuttatása szerint igaz ugyan, hogy megszűnt a Pragmatica Sanctio érvénye, elenyészett a Habsburgok örökösödési igénye, sőt a megkoronázott IV. Károly hatalma is, de "jogilag fennállónak kell tekinteni magát a királyságot mint államszervezeti intézményt. Az országgyűlésen ezt deklarálni kell, vagyis a fennálló jogállapotot hitelesen konstatálni. A megbukott forradalmak a magyar királyságot nem változtathatják köztársasággá. Más szóval nem a királyság visszaállítása, hanem a királyság fenntartása az, amit követelnünk kell, ha királyságpártiak vagyunk."[40] Átmeneti megoldásként felmerült az államtanács megalakításának gondolata is. Az 1919. november elejére összehívott Borsod megyei törvényhatósági bizottság határozata szerint az ország törvényes rendjének helyreállítása, a törvényhatóságok összességének a feladata. Az államtanácsot a megyék küldöttei és az országos közjogi méltóságok viselői alkotnák.[41]

Huszár a pártok közötti kompromisszumot kereste, s ennek formáját a végleges megoldás elodázásában látta. Ettől a szövetséges hatalmak sem zárkóztak el, Horthy hatalomvágyába pedig kimondottan beleillett. 1920. január 30-i "hadparancsával" ezért már e terv keresztülvitelére vállalkozott. "A koncentrációs kormány megalakítását annak idején - írta - mint a nemzeti hadsereg fővezére közvetítettem az antant megbízottjával és írásban vállaltam a felelősséget a jogrend fenntartásáért azon határozott kikötéssel, hogy ezen koncentrációs kormány vezesse az ország ügyeit a tiszta választások lezajlása után összeülő új országgyűlés megalakulásáig. E megállapodást csak úgy értelmezhetem, hogy a nemzetgyűlés megalakulása után egy ideiglenes államfőt választ, ennek kezébe adja át a koncentrációs kormány mandátumát, s ezen ideiglenes államfőtől nyeri azután megbízatását az új miniszterelnök... A nemzeti hadsereg és a karhatalmak fegyelme és hazaszeretet biztosítékul szolgál nekem arra, hogy feltett szándékomat minden körülmények között keresztülviszem."[42] Horthy különben sem a legitimistákhoz, sem a szabad királyválasztókhoz nem csatlakozott. Pontosabban IV. Károlyt több ízben hűségéről biztosította, az ország helyzetének veszélyeztetésére hivatkozva azonban nem tartotta alkalmasnak az időpontot visszatérésére. Az államfői méltóság megszerzésére, majd megtartására törekedett.

Az ideiglenes államfői szerepkör betöltésére egyesek a nádori méltóságot, de a fővezér, a kormány és a két nagy nemzetgyűlési párt kormányzó kijelölését, illetve megválasztását ajánlotta. Ehhez a közjogi méltósághoz nagyobb és dicsőbb hagyományok kötődtek. A nemzetgyűlés 1920. február 16-i összeülésének közeledtével ezért a kormányzó személyének kiválasztása, jogkörének meghatározása került előtérbe. A legitimisták egy része újra a már egyszer lemondatott József főherceg nevével rukkolt elő. Friedrich Clerkre, illetve a koncentráció felbomlására hivatkozva maga ajánlkozott: "Sir George Clerkkal én abban állapodtam meg - mondotta -, hogy a koncentráció fölbomlása után a hatalom reám száll vissza."[43] A hagyományos uralkodó osztályok politikusainak elsősorban Apponyi Albert volt a jelöltje. De Apponyi akkor már elmúlt 70 éves, és túlságosan a korábbi politikai relációban gondolkodott. Amikor 1919. november közepén hazatért az emigrációból, kiütközött értetlensége a hazai új viszonyokkal szemben.

A kormányzói tisztségre Horthy lehetett csak az egyetlen reális jelölt. A fővezért magát is váratlanul érték az 1919. novemberi események, amelyek pozíciójának gyors erősödéséhez vezettek. Budapesti bevonulása - 1919. november 16. - után azonban már az antant által is elismert leghatalmasabb tényezőjévé vált az ország belpolitikai életének. S miután a napi pártpolitikától távol tartotta magát, a pártsemlegesség köntösében jelenhetett meg a különféle ellenforradalmi irányzatok körében. A gyűlések, törvényhatósági bizottságok Horthy jelölését tartalmazó határozatáradatát az 1920. január 30-i, már idézett parancsa indította el.[44] Az 1920. február 1-jei Vas megyei népgyűlés az ország területi integritása és a királyság visszaállítása mellett már Horthy kormányzóvá választását is követelte.[45] Ezt követően egy Somogy megyéből küldött távirat Horthy kormányzói alkalmasságát bizonygatta: "Aki minden pártpolitikán felül áll, aki eddig is megmutatta, hogy önzetlenül szívén viseli az ország ügyeit és aki ma nemcsak a hatalmat tartja kezében, hanem az egész nemzet osztatlan bizalmát is bírja."[46] "A Somogy megyei törvényhatósági bizottság közgyűlési határozatát megkaptam - írta válaszlevelében Horthy. - Hálás megemlékezéssel gondolok arra a megyére, mely az öt utolsó esztendő minden küzdelméből és áldozatából oroszlánrészt vállalt. Az ország még sok megpróbáltatásnak lesz kitéve, de ha vaskapoccsal összetartunk: biztosítva van számunkra a jövő."[47] A törvényhatóságok és a keresztény pártok hasonlóképpen Horthy kormányzósága mellett kötelezték el magukat. Február közepére megérkezett Apponyi Albert távirata is, amelyet a béketárgyalások színhelyéről küldött: "Az államfő személyét illetőleg többek kérdésére kijelentem, hogy minden más kombináció kizárásával együtt Horthy megválasztását tartom helyesnek, s ezt erőteljes mértékben támogatom."[48] A fővezér tehát maga is segítette a látványos ajánlási mozgalom kibontakozását. 1920 február végén a magyar zsidók országos szövetségének elnöke, Polnay Jenő is támogatásáról biztosította. "hazafias érzésű magyar zsidóságnak - írta - soha semmi köze nem volt, ma sincs és a jövőben sem lesz sem a szélső szocialistákhoz, sem a kalandor politikusokhoz, sőt ellenkezőleg, úgy hazafias érzelmeinél, mint gazdasági érdekeinél fogva is a legnagyobb lelkesedéssel és áldozatkészséggel kíván részt abból a nemzeti újjáépítő munkából, amelynek sikerét az egész közvélemény Horthy Miklós kormányzói működésétől várja."[49]

A nemzetgyűlési választások lebonyolítása után tárgyalta a kormány a nemzetgyűlés megalakulásának módjával összefüggő kérdéseket a nemzetgyűlés elnökének megválasztását, valamint az ideiglenes államfő jogkörét is tartalmazó, az "alkotmányosság helyreállítását" célzó alaptörvény-javaslatot. Az "ideiglenes államfő" személye körül - amint láttuk - nem volt, nem lehetett vita. Annál hevesebb összecsapásokra került sor az említett kérdések kapcsán. A Kisgazdapárt Apponyi Albertet látta volna a legszívesebben a képviselőház elnöki székében., A KNEP saját emberét, Rakovszky Istvánt javasolta. Miután azonban Apponyi külföldön tartózkodott, megegyeztek Rakovszky jelölésében.

A nemzetgyűlés összehívásáig az ideiglenes államfői hatalom gyakorlásáról szóló törvénytervezet vitája sem jutott nyugvópontra. Az eredeti javaslat nem biztosította a kormányzó házfeloszlatási és elnapolási jogát. Miután e kérdés vitájába maga Horthy is bekapcsolódott, húzódott a törvényjavaslat parlamenti beterjesztése. Horthy a kormányzói jogkört szélesíttetni kívánta. A KNEP többsége, Haller István elnökkel együtt hajlott erre, a Kisgazdapárt azonban egyelőre ragaszkodott az eredeti javaslat változatlan fenntartásához. Hasonlóképpen nyilatkozott a KNEP-párti Ernszt Sándor, Ereki Károly és a Nemzeti Demokrata Párt részéről Bárczy István is.[50]

Továbbgyűrűztek a törvényhozó hatalom szerkezetére és jellegére és ezen belül a főrendiház jogi státusára vonatkozó viták. Gróf Somssich József az új nemzetgyűlést egyenesen törvénytelennek minősítette, mert összehívására csupán kormányrendelet alapján került sor. "Az 1916: IV. tc. az országgyűlés határidejét a békekötés után hat hónappal hosszabbította meg - írta -, egyébként is törvényeink értelmében a parlament nem oszlathatja föl önmagát. A főrendiház a képviselőház feloszlásáról érdemben nem tárgyalt, működését felfüggesztette anélkül, hogy a föloszláshoz hozzájárult volna, vagy saját magát megszűntnek nyilvánította volna. Tisztán látjuk tehát, hogy a jogfolytonosság fonalát a főrendiháznak kell fölvennie, minthogy ez alkotmányos kötelessége is, tekintet nélkül bármely most uralkodó forradalmi tényezőre. Ha a főrendiház összeül, letárgyalhatja a képviselőház föloszlását közlő üzenetét, megállapíthatja a föloszlás törvénytelen voltát, ezt a határozatot átküldheti a képviselőház elnökének, aki a házszabályokban előírt módon a kérdés további tárgyalására összehívhatja a Házat. Ha a képviselőház hozzájárul a főrendiház ellenjavaslatához, akkor már a forradalom előtti állapotokhoz tértünk vissza. Ez volna a kibontakozás kiindulópontja."[51] A jogfolytonosságról, illetve az "alkotmányosság helyreállításáról" és a nemzetgyűlés összeülésének módjáról újra és újra véleményt nyilvánított Wlassics Gyula (a közigazgatási bíróság elnöke), a nagy tekintélyű jogászprofesszor is: "A forradalmi tényleges állapotból való kibontakozásnak csak két módja állott előttünk - írta -, az egyik a jogfolytonosság útja, a másik a forradalmi állapotból a nemzet szuverenitása elvének alapján való kibontakozás módszere."[52] Ezután kifejtette, hogy az elsőt az antant ellenezte, pedig az illetékes körök behatóan tárgyalták a kibontakozásnak ezt a módozatát. Mivel "ez a jogfolytonosság" nem érvényesülhet, ezért a régi kétkamarás rendszer első kamarájának, a főrendiháznak sem juthat működési kör. A nemzetgyűlés összeülésével kapcsolatban - mint ami a kibontakozás egyetlen lehetséges formája - a következőket írja: "Mindenekelőtt a nemzetgyűlés korelnököt választ, az igazolások történnek meg, az összegyűlt tagok nemzetgyűléssé alakulnak és házszabályról gondoskodnak. A házszabály, azt hiszem, a szükséges módosításokkal ideiglenesen a régi képviselőház házszabálya lesz."[53] A nemzetgyűlés azután törvényt alkot az ideiglenes államfői hatalom gyakorlásáról, majd megválasztja az ideiglenes államfőt. Wlassics ezután kifejezte azt a reményét, hogy a későbbiekben majd visszaáll a kétkamarás parlament, amely a történelmi tradícióknak is jobban megfelel, és különben is szükséges egy hűvösebb légkörű törvényhozó szerv működése Magyarországon.

A nemzetgyűlést az előzetes terveknek megfelelően - a fennmaradó vitás kérdések ellenére - 1920. február 16-ára összehívták. A Parlament és környékének képe nem hasonlított a dualizmuskori országgyűlések megnyitásához. Elmaradtak a díszes, fényesre csiszolt hintók, autók és a díszbe öltözött rendőrök helyett a karhatalmi alakulatok, különítmények lepték el az Országhoz teret. A képviselők jobbára gyalog érkeztek, sokan először mentek a Parlament épületébe. A nemzetgyűlést megnyitó trónbeszéd helyett pedig a kupolacsarnokban a hercegprímás celebrálta a misét, majd a református és az evangélikus püspökök által tartott istentiszteletek következtek.[54] Huszár Károly miniszterelnök a képviselőházi ülésteremben a hagyományos aktus szerint - hivatkozva az 1848: IV. tc. 8. szakaszában kifejezett elvre és gyakorlatra - a nemzetgyűlés legidősebb tagját, Bernáth Bélát korelnökké, a hat legfiatalabb képviselőt pedig korjegyzőknek kérte fel. Február 18-án került sor a megbízólevelek megvizsgálására és a tisztikar megválasztására. 134 szavazó közül 126-an Rakovszkyra adták a voksukat, alelnökké pedig Bottlik Józsefet és Simonyi-Semadam Sándort választották meg.[55] A nemzetgyűlés tervezett első törvénycikkének tárgyalása azonban a körülötte zajló vita miatt késett. Közben Horthy kísérletet tett az eredeti javaslat bizonyos módosítására, a kormányzó jogkörének bővítésére, sikertelenül.

Az 1920: I. tc., amely a kormányzó jogkörét körvonalazta, a legitimisták és a szabad királyválasztók kompromisszumát tükrözi. Nem érinti IV. Károly lemondását, 1918. novemberi nyilatkozatát. A Habsburg-kérdés kirekesztésével azonban inkább konzerválta a szabad királyválasztó-legitimista ellentéteket, s lehetőséget adott a restaurációs kísérletekhez is. (Az 1921. évi királypuccsok szervezői nem véletlenül hivatkoztak erre a törvényre.) Idézzük bevezetőjének kezdő sorait: "A nemzetgyűlés mint a nemzeti szuverenitás kizárólagos törvényes képviselete megállapítja, hogy a királyi hatalom gyakorlása 1918. évi november hó 13. napján megszűnt. Megállapítja továbbá, hogy Magyarországnak és társországainak a volt osztrák birodalmi tanácsban képviselt királyságokkal és országokkal fennállott feloszthatatlan és elválaszthatatlan együttbirtoklása a bekövetkezett események folytán megszűnt. A nemzetgyűlés mindezekből a tényekből folyó következmények megállapítását a békekötés utáni időre tartja fenn magának."[56] A szóban forgó törvény konkrét rendelkezései két fejezetre oszlanak. Első fejezete az alkotmányosság helyreállítására irányuló rendelkezéseket, míg a második a kormányzói hatalommal kapcsolatos kérdéseket tartalmazta. Jóváhagyta a nemzetgyűlés összeülése előtt hozott rendeleteket. Negyedik szakasza kimondta: "A törvényhozó hatalmat a nemzetgyűlés gyakorolja."[57] Rögzítette továbbá a törvényhozó és a végrehajtó hatalom viszonyát, kereteit. A kormányzói hatalomról szóló rendelkezése többek között a következőket foglalta magában:

"12. A nemzetgyűlés addig, amíg az államfői hatalom gyakorlásának mikéntjét véglegesen rendezi és ennek alapján az államfő tisztét tényleg átveszi, az államfői teendők ideiglenes ellátására a magyar állampolgárok közül titkos szavazással kormányzót választ.

13. A kormányzót a királyi hatalomban foglalt jogok alkotmányos gyakorlása az alábbiakban foglalt korlátok között illeti meg.

A nemzetgyűlés által alkotott törvények szentesítés alá nem esnek; azokat a kormányzó legkésőbb hatvan napon belül kihirdetés elrendelése előtt - indokainak közlésével - a törvényt újabb megfontolás végett egy ízben visszaküldheti a nemzetgyűléshez. Ha az úgy visszaküldött törvényt a nemzetgyűlés változatlanul fenntartja, a kormányzó tizenöt napon belül kihirdetni köteles. A kormányzó az államformának és az államfő személyének kérdésében alkotott törvényekre nézve a visszaküldés jogával csak úgy élhet, hogy a nemzetgyűlés a visszaküldött törvény tárgyában két évben megállapított tartamának letelte előtt még határozhasson.

A kormányzó a nemzetgyűlést nem napolhatja el, és a királyi hatalomban foglalt országgyűlés-feloszlatási jogot a nemzetgyűlést illetőleg csak akkor gyakorolhatja, ha a nemzetgyűlés a kormányzó üzenete dacára tartósan munkaképtelenné vált és a munkaképességet a nemzetgyűlés elnöke a házszabályokban biztosított jogaival sem képes helyreállítani. Feloszlatás esetében azonban a kormányzó köteles az új nemzetgyűlés összehívása iránt már a feloszlató rendeletben akként rendelkezni, hogy a nemzetgyűlés az alkotandó új választójogi törvény alapján, ha pedig az addig megalkotva nem lenne, a jelenlegi nemzetgyűlés összeülésére alapul szolgált választójog alapján, legkésőbb a feloszlatástól számított három hónapon belül összeülhessen.

A kormányzó képviseli Magyarországot a nemzetközi viszonylatokban. Követeket küldhet és fogadhat. Magyarország nevében a felelős minisztérium útján szövetségeket és egyéb szerződéseket köthet a külhatalmakkal, de amennyiben a törvényhozás tárgyaira vonatkoznak, csak a nemzetgyűlés hozzájárulásával.

Hadüzenethez vagy a hadseregnek az ország határán kívül alkalmazásához és békekötéshez a nemzetgyűlés előzetes hozzájárulása szükséges.

A végrehajtó hatalmat a kormányzó kizárólag a nemzetgyűlésnek felelős minisztérium által gyakorolja. Minden rendelkezése és intézkedése, ideértve a fegyveres erőre vonatkozó rendelkezéseit is, csak úgy érvényes, ha az illetékes felelős miniszter ellenjegyzésével van ellátva. Ez azonban nem érinti a kormányzónak a hadügy körébe tartozó azon alkotmányos jogait, amelyek a nemzeti hadsereg vezérletére, vezényletére és belszervezetére vonatkozólag őt megilletik.

Nemességet nem adományozhat.

A főkegyúri jogot nem gyakorolhatja.

14. A kormányzó személye sérthetetlen és ugyanolyan büntetőjogi védelemben részesül, mint törvényeink szerint a király.

A kormányzót az alkotmány vagy a törvény megszegése esetében a nemzetgyűlés felelősségre vonhatja. A felelősségre vonást a nemzetgyűlés csak legalább száz tagja által aláírt indítvány alapján és összes tagjai kétharmad részének szavazatéval mondhatja ki. Az eljárást külön törvény fogja szabályozni."[58]

A törvény tanulmányozásakor azonnal szembetűnik, hogy az előzetes várakozással ellentétben óvatosan megkerülte az államforma kérdését. Jellemző az is, hogy a bíróságok már nem a köztársaság, de nem is a királyság nevében gyakorolják a bírói hatalmat. Úgy véljük, ennek az óvatosságnak az okai a Ckerk-tárgyalásokhoz nyúlnak vissza. 1919 novemberében ugyanis a "koncentrációt" előkészítő pártok abban állapodtak meg, hogy az államforma ügyében népszavazás dönt. Huszár, a nemzetgyűlés elé kerülő törvényjavaslat 1920. február 13-i minisztertanácsi vitája során emlékeztetett is erre. Tudjuk persze, hogy a Clerk-féle megállapodás fő tartalma, a "koncentráció" csorbult már, hiszen a szociáldemokraták 1920. január közepén ki is léptek a kormányból.[59] A szövetséges hatalmak erre sem figyelmeztették a kormányt vagy a fővezérséget és nem kellett attól sem tartaniuk, hogy csak a népszavazás által elfogadott államformát ismerik el. Huszár mégsem vállalta az előzetes megállapodásokkal ellentétes eljárás vezetését. Az 1920: I. tc. így nem foglalta magába a király nélküli királyság államformáját. Mindebből természetesen nem következik, hogy Huszár valóban a népszavazást követelte volna, hiszen nem emelt kifogást utóda, Simonyi-Semadam kormányrendeletével szembe, amelyben a törvénynél alacsonyabb rendű jogszabállyal "rendezte" ezt az alapvető államjogi kérdést. A királyságot proklamáló első jogszabály a Simonyi-Semadam-kormány 1920. március 18-án kiadott, 2394/1920. ME számú, "Az állami hatóságok, hivatalok és intézmények elnevezése és az állami címereken a szentkoronának alkalmazása" című rendelete volt. "Az alkotmányosság helyreállításáról és az állami főhatalom gyakorlásának ideiglenes rendezéséről szóló 1920: I. tc. megállította ugyan - írta a rendeletet -, hogy a királyi hatalom gyakorlása 1918. évi november hó 13. napján megszűnt, azonban Magyarország ezeréves államformáját nem változtatta meg, és sem a királyi méltóságot, sem magát a királyi hatalmat mint jogintézményt nem szüntette meg. Sőt, ellenkezőleg azáltal, hogy az idézett törvény 9. §-ában kifejezetten érvénytelennek nyilvánította azokat az alkotmányellenes forradalmi rendelkezéseket, amelyek alkotmányunk intézményeit, nevezetesen a magyar állam ezeréves államformáját is megváltoztatni és a királyság intézményét eltörölni kívánták, kétségtelenné vált, hogy alkotmányunk alapelveinek és alapintézményeinek, különösen a királyság intézményének léte és fennállása a forradalmi események után is jogilag érintetlen maradt...

Minthogy pedig az állami hatóságoknak, hivataloknak és intézményeknek elnevezésükben Magyarország fennálló államformáját kell kifejezésre juttatniok, s ehhez képest azokat mint a magyar királyság hatóságait, hivatalait és intézményeit ennek kifejezésére a »királyi«, illetőleg a »magyar királyi« jelző illeti meg, ennélfogva a hatályban levő törvényes rendelkezések szerint az állami hatóságokat, hivatalokat és intézményeket, nevezetesen a minisztériumokat és az egyes minisztereket, az alájuk rendelt állami közigazgatási hatóságokat, az állami bíróságokat és ügyészségeket, a hadsereget, a csendőrséget és az állami rendőrséget a »királyi«, illetőleg a »magyar királyi« jelzővel kell megjelölni.

Hatályban maradnak azok a törvényes rendelkezések is, amelyek értelmében a magyar állam címerein a magyar állami főhatalom jelképéül a Szent Koronát kell alkalmazni.

Ennélfogva az állami hatóságoknak, hivataloknak és intézményeknek az őket eddig megillető »királyi«, illetőleg »magyar királyi« jelzőket továbbra is használniok kell, bélyegzőjükön magukat törvényes elnevezésüknek megfelelően e jelző használatával kell nevezniök és e bélyegzőkön a magyar állam címerén a Szent Koronát kell alkalmazniok..."[60]

Az államforma kérdése ezzel az ellenforradalom időszakában égérvényesen lekerült a napirendről.

Horthy - amint ezt a történeti irodalom kimutatta - nagy figyelemmel kísérte végig a kormányzói jogkört is tartalmazó első nemzetgyűlési törvénytervezetet, s igyekezett magának az eredeti javaslatnál szélesebb jogokat biztosítani. A kormányzóválasztás napján pedig erre vonatkozóan ígéretet csikart ki a kormány és a nagy nemzetgyűlési pártok vezetőitől. Szándékának valóra váltását természetesen elősegítette tényleges hatalma mellett az az alapellentmondás is, ami az új rendszer jellege, lényege, valamint az alkotmányos polgári jogállamokra emlékeztető, a törvényhozástól több lényeges kérdésben függő államfő korlátozott jogköre között feszült. Más szóval az államrendszernek nem felelt meg a kormányzó, korlátozott jogköre. Az ellentmondás feloldása csak idő kérdése maradt. A későbbiek során a törvényhozás novellákkal bővítette az 1920: I. tc.-ben meghatározott kormányzói jogokat, s ezáltal jogköre a valóságos helyzethez igazodott, a fővezéri hatalom pedig beépült a kormányzói jogkörbe,

Az első jogkiterjesztő novella, az 1920. augusztus 7-én elfogadott 1920: XVII. tc. kimondta:

"1, Az országgyűlés elnapolásának, berekesztésének és feloszlatásának a királyi hatalomban foglalt joga az 1848: IV. és az 1867: X. tc. korlátai között a nemzetgyűlésre is kiterjed. Ez a jog a kormányzót is megilleti, de a nemzetgyűlés feloszlatása esetében a kormányzó köteles a nemzetgyűlés összehívása iránt már a feloszlató rendeletben akként rendelkezni, hogy a nemzetgyűlés az alkotandó új választójogi törvény alapján, ha pedig az addig megalkotva nem lenne, a jelenlegi nemzetgyűlés összeülésére alapul szolgált választójog alapján, legkésőbb a feloszlatástól számított három hónapon belül összeülhessen. A kormányzó a nemzetgyűlést legfeljebb harminc napi időtartamra napolhatja el.

Ha a nemzetgyűlés által alkotott törvény kihirdetésének elrendelésére az 1920: I. tc. 13. §-ának második bekezdésében megszabott 60 napi határidő alatt a kormányzó a nemzetgyűlést feloszlatta, vagy ha e határidő alatt a nemzetgyűlésnek két évben megállapított tartama letelt, a kormányzó a még ki nem hirdetett törvényt újabb megfontolás végett az újonnan összehívott nemzetgyűlésnek, vagy pedig, ha a nemzetgyűlés helyébe országgyűlés lépne, az országgyűlésnek küldheti meg, összeülésektől számított 15 napon belül...

2. Az 1920: I. tc. 13. §-ának ötödik bekezdése második mondatként a következő rendelkezéssel egészítették ki:

Közvetlen fenyegető veszély esetében azonban a kormányzó a magyar összminisztérium felkelőssége és a nemzetgyűlésnek késedelem nélkül kikérendő utólagos hozzájárulása mellett a hadseregnek az ország határán kívül alkalmazását elrendelheti.

3. Az 1920: I. tc. 13. §-ának utolsó bekezdése hatályát veszti és helyébe a következő rendelkezés lép:

A kormányzó általános kegyelmet is adhat, annak azonban, akit az 1848: III. tc. 32. §-ában vagy az 1870: XVIII. tc. 9. §-ában meghatározott cselekmény vagy mulasztás miatt vontak felelősségre vagy ítéltek el, kegyelmet csak törvény adhat.

4. Ez a törvény kihirdetésének napján azonnal életbe lép."[61] (A kormányzói hatalom további kiterjesztését az 1933: XXIII. tc., majd az 1937: XIX. tc. tartalmazta.)

Horthy kormányzóvá választása után a budapesti kormányzat hatalma összezsugorodott és ezt a politikai életben teljesen járatlan, mindenféle elképzelést nélkülöző Simonyi-Semadam Sándor miniszterelnöki kinevezése is tükrözi. Az átmeneti állapot jórészt még a békeszerződés aláírása után is fennmaradt, hiszen az országhatárok tényleges kialakítása elhúzódott, az új államrend teljes körű megalapozása pedig már a kormányzóra, valamint az egymást váltó miniszterelnökökre, Teleki Pálra és Bethlen Istvánra várt. A békeszerződés ratifikálása után, 1921 nyarán az 1918. novembere óta bizonytalan státusú Pécs-Baranyai háromszög visszakerült Magyarországhoz, ugyanakkor a Nyugat-Dunántúlt - Sopron és környéke kivételével - Ausztria vehette birtokába.[62]

Sok vitára adott és ad ma is lehetőséget az új államhatalom jellegének és szerkezetének megítélése. Ezen a téren számos kérdésben felemás, illetve nehezen átlátható viszonyokat regisztrálhatunk. Már az államforma és az államfő jogi helyzete, vagy a jogfolytonosság is különös sajátosságokat rejt magában. Az államforma ugyanis királyság maradt, az államfő azonban nem király, hanem - ideiglenes jelleggel - kormányzó volt, jogköre azonban - miként láttuk -, fokozatosan bővült és csaknem a korábbi királyi jogkörrel vált azonossá. Ezáltal pedig valójában meghaladta az alkotmányos monarchiák, illetve az európai köztársaságok államfőinek általánosan ismert és jellemző jogkörét egyaránt. A hatalmi ágak megosztása, egyensúlya és a politikai szabadságjogok lehetősége is különösen alakult.

Az 1867. után életre hívott hatalmi ágak fennmaradtak ugyan, de közülük feltűnően megnövekedett a végrehajtó hatalom súlya. A rendeleti jogalkotás ugyanis olyan területekre is kiterjedt, amelyek korábban a törvényhozó hatalom kompetenciájába tartoztak, így a gazdaságra, a társadalomra és a politikára egyaránt. A kiegyezés klasszikus polgári korára, a XIX. század utolsó harmadára jellemző állampolgári, személyes és egyéni szabadságjogok is szűkültek, esetenként súlyos sérüléseket szenvedtek. Mindez elsősorban a sajtó, az egyesülés és a gyülekezés, valamint az állampolgári jogegyenlőség terén vált feltűnővé, különösen az 1919-1921 közötti időszakban, majd az 1930-as évektől kezdve messze eltávolodott a klasszikus polgári államok jogelveitől és gyakorlatától. A sajtócenzúra szigorú volt, hiszen jelentősen korlátozták - például - a kormányzati kritikát tartalmazó cikkek megjelentetését, feltételekhez kötötték a terjesztést, vagyis még az 1914. évi új - az 1848. évi 5. tc.-t felváltó - sajtótörvénynél is durvább módszereket alkalmaztak. Ezek egyfelől az új kormányrendeletekből, másfelől a kormányzati, közigazgatási apparátus sajátos jogfelfogásának gyakorlatából fakadtak. Mindezen túlmenően az 1912. évi 44. tc., a háború esetére alkalmazható kivételes intézkedéseket lehetővé tevő törvény alapján hozott rendeletek egy részét még a békeszerződések ratifikálása, tehát 1921. után is fenntartották.[63] A 960/1923. számú rendelet ugyanis felsorolta a hatályukat veszített rendeleteket. Közöttük azonban nem találjuk a statáriumról, az egyesülési és a gyülekezési jog korlátozásáról, vagy éppen az internálásról kiadott rendeleteket.[64] Ezek pedig teljes mértékben ellentétben álltak a jogállam alapvető feltételeivel. Az 1913. évi 34. tc. alapján tiltották a köztársasági propagandát és a pártmozgalmat is. Igaz, a felsorolt diktatórikus eszközöket nem mindig és nem mindenütt alkalmazták azonos intenzitással. Bethlen István miniszterelnöksége idején például inkább egyfajta konzervativizmus jellemezte a kormányzati politikát, amely visszaszorította a szélsőséges politikai irányzatokat.[65] Gömbös Gyula azonban már politikai tervei eszköztárába vonta a kivételes eszközök és módszerek használatát, továbbá az ellenzéki pártok működésének korlátozását is.[66] Ez a tendencia a náci Németország hatalmának árnyékában Gömbös halála után is megfigyelhető. Az állampolgári jogegyenlőség az 1930-as évek végétől már súlyos sebeket kapott, és az 1939. évi honvédelmi törvény - az 1912. évi kivételes intézkedéseket tartalmazó törvényhez hasonlóan - lehetővé tette ilyen jellegű rendeletek kiadását.[67] A második világháború alatt aztán éltek is ezzel az egymást váltó kormányok.

Ezek után joggal merülhet fel a kérdés: az autoritikus hatalommal szemben miért nem bontakozott ki erős, az új államforma megteremtését célul kitűző eszmei irányzat Magyarországon? Miért csak ritkán tűnik fel a köztársasági gondolat és mozgalom? Az okok természetesen összetettek és szerteágazóak. Miután a Károlyi-kormány - elsősorban az adott feltételek között - eredeti kül- és belpolitikai céljait nem válthatta valóra, a köztársasági eszme sem válhatott népszerűvé, és nem jelenthetett vonzerőt a későbbi megváltozott helyzetben sem. Ráadásul a Károlyi-kormány működése a köztudatban az alapvető különbségek ellenére összemosódott a Tanácsköztársasággal, amely pedig valóban idegen volt a magyar történelem belső fejlődésétől, hiszen a szovjet rendszer mechanikus átvételét jelentette, s teljes mértékben szemben állt a polgári jogállamiság elveivel. A köztársasági eszmének így egy ideig nem lehetett számottevő társadalmi bázisa Magyarországon. Ám ebben szerepe volt az új rendszer jellegéből, lényegéből fakadó, a köztársasági eszmével, irányzattal szembeni kormányzati tilalmaknak türelmetlen intézkedéseknek is, amelyek szándékaik szerint is már csírájukban irtották annak különböző megjelenési formáit. S végül az adott gazdasági, politikai rendszerrel szemben a polgári, paraszti és munkás szociális törekvések - főként az 1930-as években - nem direkt módon és inkább a részkérdésekben, eddig szokatlan, új formában jelentek meg. Ide sorolhatjuk a falukutató szociográfiai irodalmat, a folyóiratokban, önálló kötetekben megfogalmazott magas nívójú kritikai szellemiség kibontakozását, valamint az új művészeti, zenei irányzatokat.[68] A politikai élet síkján - a fenti körülmények ellenére -, főleg az ellenzéki pártprogramokban gyakran megfogalmazódott a hatalmi ágak önállóságának igénye, illetve a politikai, emberi, egyéni szabadságjogok biztosításának követelése. Vagyis a köztársasági eszme tartalmi elemei több pártprogramba, programtervezetben is fellelhetők. Magát az államforma kérdését azonban megkerülték, bár időnként rejtett módon ez is fel-felbukkan. Több párt követelte ugyanis eredeti programjában azt, hogy az államforma ügyében népszavazás döntsön. Idézhetjük például a Nagyatádi Szabó István által 1919. október 12-ére, Kaposvárra összehívott, mintegy 60 ezer résztvevőt számláló kisgazdagyűlés által elfogadott program első pontját, mely szerint: "Az Országos Kisgazda- és Földmívespárt az ország államformáját népszavazás útján kívánja megállapítani."[69] A továbbiakban követelte a titkos és községenkénti választójogot minden 24 évet betöltött magyar honos férfi és minden írni-olvasni tudó, 24 évet betöltött magyar honos nő számára. A pártprogramban ezen túlmenően számos, a törvényhozást, a végrehajtó hatalmat és a közigazgatást is érintő demokratikus célkitűzést olvashatunk. Például a választókerületek arányos és igazságos új beosztását, a kiváltságok eltörlését, a főrendiház, továbbá a virilizmus reformját, a közigazgatás egyszerűsítését és módosítását, a falvakban a főszolgabírótól független, szabad bíró és jegyzőválasztás lehetőségét, a jobbágyrendszer maradványainak teljes körű felszámolását, földreformot, olcsó mezőgazdasági hiteleket, progresszív adózást stb. Később azonban Nagyatádi Szabó István a szabad királyválasztók táborának vált a vezéregyéniségévé. A pártjából 1921. februárjában kiváltak Függetlenségi Kisgazda-, Földmíves és Polgári Párt néven új pártot alapította. Vezetőik közül megemlíthetjük Rassay Károly, Drózdy Győző és Fenyő Miksa nevét. A párt 1922. tavaszán kiadott választási felhívásában főleg a politikai szabadságjogok biztosításáért szállt síkra: "Azt akarjuk - olvashatjuk a nyilatkozat bevezetőjében -, hogy adják meg a magyar nép számára az emberi szabadságjogokat. Szabadítsák fel a sajtót, hogy az Istennek az emberek számára adott legnagyobb jutalma, a gondolat ne nyögjön tovább bilincsek alatt. Töröljék ki történelmünkből a magyar Szibériát: Zalaegerszeget, hogy többé bírói ítélet nélkül senkit se lehessen szabadságától megfosztani."[70]

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt újjáalakulásakor, 1919. augusztus 24-én az államforma ügyében ugyancsak népszavazást hirdetett.

A kormánypártok programjait tanulmányozva megállapíthatjuk, hogy számos ponton különböztek az ismertetett hatalmi struktúrától, illetve a kormányzati módszerektől, hiszen bennük is fellelhetjük például a szociális problémák megoldásának célkitűzését, vagy a parlamentáris alkotmányosság ígéretét, sőt - elsősorban Gömbös programjában - a szociális demagógia megannyi sajátos formáját is felismerhetjük, miközben ő maga az autoritikus rendszer megvalósítására törekedett. Mindennek egyszerű a magyarázata, hiszen a kormánypártok is - akár a polgári jellegű ellenzéki pártok -, választási pártok voltak, s a képviselőválasztások alkalmával számítottak a szavazók voksaira. Programjaik ezért liberálisabbnak tűnnek a hatalomgyakorlás általuk választott módszereinél. Ebben a feltűnő különbségben természetesen szerepet játszottak a hatalmon levő pártokban helyet foglaló, de a liberalizmus egyes elveivel rokonszenvező erők is.

1919. őszén, majd később is, a köztársasági eszmekört csupán Nagy György és újjászervezett Köztársasági Pártja vállalta. A rendelkezésünkre álló adatok szerint a párt elismert vezetője és helyettese, Veér Andor is tárgyalt 1919. november elején az antantmisszió vezetőjével, Clerk angol diplomatával a kibontakozás módozatairól.[71] A párt természetesen nem kaphatott helyet a vegyes összetételű, de a polgári köztársaságot mereven elvető Huszár-kormányban, Clerk pedig elfogadta ezt a helyzetet, miként később az antanthatalmak is tudomásul vették a liberálisok és a szociáldemokraták kirekesztését a kormányból.

A trianoni békeszerződés aláírása, illetve ratifikálása után az 1920-as években a nagyhatalmak valójában kivonultak a közép-európai térségből, magukra hagyta a közép-kelet-európai kis országokat megannyi nyomorúságukkal együtt. A gazdaság, a politika és a diplomácia területein is az elkülönülés tendenciája vált uralkodóvá, s minden nagyhatalom saját nemzeti érdekeit helyezte előtérbe.[72]

Az USA szenátusa elutasította a Versailles-i béke és a garanciális paktum elfogadását, sőt, ezen túlmenően elsősorban a politika és diplomácia terén, mindenekelőtt Kelet-Ázsia, a Csendes-óceán, illetve Latin-Amerika felé fordult. Végső soron ezt a fordulatot jelezte Wilson elnök távozása és a Köztársasági Párt győzelme a Demokrata Párt felett. Harding elnök számára különösen Japán gazdasági befolyásának visszaszorítása jelentett nehéz feladatot, noha segítette Anglia is, hogy Ausztráliát, Indiát, valamint Új-Zélandot megtarthassa.[73] Anglia ugyanakkor a közel- és közép-keleti, valamint gyarmati pozícióinak megtartását tekintette legfőbb külpolitikai feladatának, ezen belül a török birodalom felbomlása nyomán újabb területek feletti hegemóniára törekedett. Miközben az angol befolyás erősödött a tengerszorosok és Konstantinápoly vonatkozásában, Törökország modern, polgári parlamentáris köztársasággá vált, és kisebb területen ugyan, de Ankara központtal még az 1920-as évek közepére megszilárdult.

A győztes nagyhatalmak közül Magyarország számára Franciaország és Olaszország európai, ezen belül közép-kelet-európai politikája volt a legfontosabb. A francia külpolitika fő célja Németország elszigetelése és a kontinentális gazdasági, politikai hegemónia megszerzése, biztosítása lett. Németország izolálása érdekében ezért az 1920-as évek első felében Lengyelország megerősítése, a francia-lengyel szövetség kiépítése jelentette számára a legfontosabb külpolitikai feladatot, így francia segítséggel vált Lengyelország európai nagyhatalommá. Az 1921-es februári párizsi francia-lengyel szerződés a német agresszió ellen irányult, ugyanakkor biztosította Lengyelország nagyobb, szélesebb keleti határait a Szovjetunióval szemben is. Franciaország igyekezett közrefogni Németországot, s ehhez próbálta megszerezni Csehszlovákia és Ausztria, sőt más államok, így Magyarország segítségét is. Ezzel a szándékkal magyarázható az, hogy Franciaország sok európai állammal kötött ekkor gazdasági, politikai vagy más szövetséget, szerződést. (Közben egyes katonai akcióival megsértette a békét a francia-német határon.) Ezeknek az egyezményeknek a gyengesége azonban egyfelől abban rejlett, hogy Franciaország nem volt elég erős gazdasági téren, rászorult az angol és az amerikai tőkére. Ez a körülmény akadályozta említett céljainak az elérését, vagyis Németország teljes elszigetelését és a francia hegemónia megszerzését a kontinensen. Másfelől Lengyelország nemigen válhatott központi tényezővé Franciaország európai politikájában, hiszen sem Jugoszláviát, sem Olaszországot, sem pedig Romániát nem fűzték rokon vagy közös érdekű szálak Lengyelországhoz. Innen ered a francia-lengyel közeledés Magyarországhoz, s később a lengyel-magyar közös határ jelszava is kifejezte ezt az érdekazonosságot. Itt kell megemlítenünk még egy fontos körülményt, Franciaország félelmét az Anschlusstól, ezért egyes francia politikai körök Magyarországon az 1920-as évek első felében még a határrevíziót, illetve a Habsburgok magyarországi restaurációját is lehetségesnek tartották. Igaz, Franciaországban kezdettől létezett az erős, aktív, katonai erőre is támaszkodó politika mellett egy békésebb irányzat is, amely Németországgal a megegyezést, a békét kereste. (Az előbbi irányzat Raymond Pioncaré, az utóbbi Briand nevéhez kötődik.)[74]

Olaszország gazdaságilag gyengébb volt, sőt nyersanyagokban szegény, ezért elégedetlen maradt a békeszerződéssel és ezáltal Magyarország potenciális szövetségesének számított és a közös jugoszlávellenesség kezdettől jelen volt a két ország vezető politikai köreiben.[75]

Németország a világháború után az említett körülmények és nehéz belső helyzete miatt is elvesztette nagyhatalmi pozícióját. Egy időre hegemón szerephez jutott az a nézet, hogy szakítani kell a világuralmi törekvésekkel és a megbékélés szándéka került előtérbe. 1919. novemberében szakítottak a monarchiával, a császársággal és a demokratikus köztársaságot választották, azonban rövidesen megjelent, sőt felerősödött a revízió követelése.

Az első világháborút követő, a nagyhatalmak aktív, a diplomáciát és az erőszakot egyaránt alkalmazó politikája azonban nem érte el célját: egyik nagyhatalom sem tudta megváltoztatni a békerendszer alapjait és fontos határozatait.

Az 1920-as évek közepén így a konszolidáció és a gazdasági fellendülés került előtérbe. Az 1925-ös októberi locarnói szerződés a nagyhatalmak között a kölcsönös megállapodások, garanciák egész sorát tartalmazta és az adott helyzet fenntartására irányult. A status quo vállalása a közép-kelet-európai országokra is kiterjedt.

Egyes országokban azonban tovább élt az újabb európai rendezés követelése, a békeszerződés revíziójára törekvés. Ez azonban meghatározó tendenciává az 1920-as évek második felében még nem válhatott, erősödésének feltételei csak az 1930-as években alakultak ki, amikor Németországban a köztársaságot a nácizmus, a fasizmus váltotta fel. Ebben az új európai konstellációban a magyar köztársasági eszme nem számíthatott a nagyhatalmak támogatására, a kormányzati gépezet pedig az eszközökben nem válogatva üldözte a pártot, iratait elkobozta, gyűléseit nem engedélyezte, Nagy Györgyöt perbe fogta. Nem véletlen azonban a párt betiltásának időpontja, mivel csak a nagyhatalmak visszavonulása és a békerendszer elfogadása után, 1921. augusztusában tették közzé az erre irányuló belügyminiszteri bizalmas rendeletet, amely a királyság védelméről szóló 1913. évi törvényre hivatkozott.[76] A szélsőjobboldal örömmel üdvözölte a hírt, abban a destruktív irányú eszmék elleni határozott kormányzati lépést látott. A Szózat című lap így írt: "Hivatalos helyről nyert értesülés szerint a belügyminiszter a napokban rendeletet adott ki, amellyel az Országos Köztársasági Pártot törvényellenes célú, a magyar nemzet alkotmányát alapjában veszélyeztető szervezete és a közrendet sértő és veszélyeztető működése miatt megszüntette és mindennemű működéstől eltiltotta. Örömmel üdvözöljük Ráday Gedeon gróf belügyminiszternek ezt az intézkedését, amely ismét egy bátor és határozott lépés a kormánynak az alkotmányos jogrend megóvása és biztosítása érdekében. A Köztársasági Párt minden egyes alkalmat megragadott arra, hogy a királyság eszméje ellen izgasson, fölhívásokkal, plakátokkal árasztotta el az országot, hogy a maga destruktív és nemzetrontó eszméinek készítse elő a talajt. Az ország az államforma kérdésében már akkor döntött, amikor egy olyan nemzetgyűlést választott meg, melyben egyetlenegy köztársasági párti politikus sincs. Ebben az országban a köztársasági eszmének talaja nincs is és azt csak a Károlyi forradalom vagy a kommunisták fegyvertárából való eszközökkel lehetne ráoktrojálni az országra. A Köztársasági Párt propagandája azonban nem is annyira az államforma kérdésében fejtett ki propagandát, mint inkább azoknak a destruktív irányú eszméknek, amelyek a republikanisták programjának gerincét alkották. Ebben az országban ma széthúzást és visszavonást szítani kettős bűn, éppen ezért e helyről több ízben hívtuk föl az illetékes körök figyelmét a republikánusok aknamunkájára. Azzal, hogy a belügyminiszter a köztársasági propagandát betiltotta, a republikánus agitáció ellen hozott élő törvényeknek szerzett érvényt."[77] A belügyminiszteri rendelettel szemben Nagy György és Veér Andor jogorvoslási kérelmével a Közigazgatási Bírósághoz fordult, eredménytelenül.

Időközben nagy György súlyosan megbetegedett. Látása egyre gyengült, az általa választott eszme szolgálatára szentelt energiája fogyott. Így is vállalta azonban a Károlyi Mihály elleni vagyonelkobzási perben a védelmet. Mintegy 500 oldalnyi irattal bizonyította, hogy a háborús összeomlásért nem Károlyi a felelős, hanem éppen azok, akik ítélkezni kívánnak felette. Közben azonban hangsúlyozta, hogy 1918-19-ben a pacifista Károlyi erejét meghaladta az ország megmentésének feladata. Nagy György ellen betegsége és 1923. március 29-én bekövetkezett halála miatt az ügyészi vizsgálat megszűnt, de helyettese, Veér Imre bírói ítélet alapján éveket töltött a szegedi Csillag Börtönben. Nagy György temetésén ezrek vettek részt. A sírra emelt kopjafára erősített márványtáblán neve alá Petőfi sorait vésték:

"Jertek ki hozzám s ott kiáltsatok
Síromnál éljent a respublikára,
Meghallom én azt, s akkor béke száll
Ez üldözött, e fájó szív porára."

Nagy György következetes politikusi egyéniségéről, emberi-erkölcsi tartásáról sokan megemlékeztek. Jászi Oszkár írta a Bécsi Magyar Újság 1923. március 30-i számában:

"Alattomos betegsége, kétségbeesett harca az elvetemült és galád uralommal fiatalon döntötték sírba ezt a bátor, melegszívű és tiszta jellemű székely vitézt.

A lázas Október leglüktetőbb napjai jutnak eszembe s magam előtt látom szép, daliás alakját, kedves gyermekarcát s jóságosan ragyogó barna szemeit, amikor élete vezéreszméjének, a köztársaságnak közeledését boldog megelégedéssel és ujjongó lelkesedéssel üdvözölte már jóval a Nemzeti Tanács megalakulása előtt.

Székely faja és népe minden jótulajdonsága az eszme platonikus teljességében élt benne. Hit, szívós akaraterő, vallásos ragaszkodás a népies demokráciához, a magyar hivatáshoz...

Nem tudom, hogy Nagy György kezdettől fogva tisztában volt-e köztársasági koncepciója nemzeti következményeivel. De tudom, hogy az összeroskadás sorsdöntő napjaiban meleg szeretettel és utógondolat nélkül támogatta a konföderatív Erdélynek azt az ideálját, mely politikámat vezette.

A vörös diktatúra idején épp oly kevéssé tett engedményeket eszményei rovására, mint a fehér őrület legrettenetesebb napjaiban. Az elsők között volt, aki a Friedrich-féle csőcselékuralommal keményen és bátran szembeszállt.

És most kiesett a kard nemes és tiszta kezéből, szomorú, fáradt karosszékéből nem fogja többé vezére perét irányítani s nem fogja tovább lázas ajkakkal suttogni az eljövendő magyar köztársaság himnuszát. Ámde jelleme és alakja példaadó marad. Egy jobb és becsületesebb korszak emlékét a vezető magyar erkölcsi értékek pantheonjába fogja helyezni.

Mi pedig az emigráció hontalanságában ígérjük Neked, kedves jó barátunk, hogy vagy köztársasági zászlóval vagy sohasem fogunk visszaérni a magyar ugarra..."[78]

Károlyi Mihály így írt róla:

"A forradalom legnemesebb szereplőire gondolva, meg kell emlékeznem Nagy Györgyről is, az új Magyarországnak erről a lelkes és fennkölt érzésű fiáról. Nagy György volt Magyarországon a köztársasági eszmének legelső előharcosa - még a háború előtti időkben, amikor a köztársaság szót jóformán még ki sem merték ejteni Magyarországon. (Petőfi: »Most hódolok..., midőn még rémes, átkozott neved van... Respublika...«)

Nagy György volt az, aki megtörte a jeget Magyarországon, és kibontotta a köztársasági eszme lobogóját. A hatalom persze hamarosan véget vetett ennek a mozgalomnak, de Nagy Györgynek érdeme marad, hogy a magyar közéletnek oly zord időiben is a köztársasági eszme feltámasztásának pionír munkájára vállalkozott. Nagy György az októberi forradalomnak is legtisztább, legnemesebb és legbuzgóbb munkásai közé tartozott. Nagy szomorúsággal töltött el, amikor ennek a derék, igaz embernek a haláláról értesültem. Gondolatban elküldöm szeretetemnek virágait távoli sírjára..."[79]

Juhász Gyula pedig ezt írta Csevegés című cikkében:

"Miről csevegjek, nyájas olvasóm, aki zordon eltökéléssel nézel a bizonytalan holnap fenyegető gondjai elé, amelyek fölfordulással és elnyeléssel ijesztgetik keserves kis egzisztenciáidat, amelyet a nagy háború és elvetélt forradalmak még meghagytak számodra, mint az utolsó deszkaszálat a hajótörés? Miről csevegjek, nyájas olvasóm, aki dühös vagy erre a világra, amely a lehető legrosszabb világok legrosszabbika, mióta civilizáció és kultúra van ezen a földön? Szeretném megvigasztalni valami széppel vagy jóval, de legalább valami igazzal halálosan elfáradt és elcsüggedt lelkedet, de sajnos, én nem vagyok az a bajazzó, aki bukfencet tud hányni és tótágast tud állani miközben a szíve vérzik és utolsó reménysége haldokolt.

Cseveghetnék neked emberekről és dolgokról, amelyek ma éppen úgy nem érdekelnek, mint amilyen jól mulattam vagy bosszankodtam volna rajtuk rendes időben, amikor nem kellett minden nap, minden órában azon aggódnom, hogy a következő percben hány százalékkal emelkedik a drágaság, amely már elég régóta az égbe kiált, sőt az égbe nő, mert mostanában csupán arról gondoskodnak, hogy a fák ne nőjenek odáig és a valódi értékek, a tehetségek és a zsenik...

Mégis, valami vigasztalót és fölemelőt, valami békítőt és megnyugtatót keresek ebben a nyomorúságos és gyalázatos világban, és azt egy frissen hantolt síron találom meg, amely alatt a nagypéntekre kiszenvedett szegény magyar mártír rajongó pihen és álmodik tovább: Nagy György, Petőfi és Kossuth eszméinek rendületlen és törhetetlen hőse, aki ha nem is volt nagy tehetség, de nagy jellem volt és ez maga kivételes érdem e korban, amely a tehetségtelenek és jellemtelenek diadalívét állította föl a gazdasági, szellemi és erkölcsi csőd curtiusi szakadéka fölé..."[80]

A köztársasági eszme csiholójának, ébrentartójának halála után a két világháború közötti időszakban ritkán találkozunk már az új demokratikus államforma követelésével. Talán csak az 1920-as években egyes szociáldemokraták említik, emlékeztetnek rá.[81]

Az 1930-as évek végén, a második világháború kitörése és a magyar függetlenség fenyegetettsége, a nagy veszélyek közepette már különben is a puszta nemzeti lét, majd a humánum maradékainak megtartása került előtérbe.

 


[1] A Tanácsköztársaság 1919. július végi bukása után a szociáldemokrata Peidl Gyula töltötte be Budapesten a miniszterelnöki tisztséget, ugyanakkor Aradon, majd Szegeden Károlyi Gyula gróf kormánya is létezett. Honvédelmi minisztere Horthy Miklós, Ferenc József egykori szárnysegédje, a későbbi flottaparancsnok, ellentengernagy volt. 1919. augusztus elején azonban kivált a szegedi kormányból és siófokon szervezte meg hadseregét.

[2] A kormány tagjai kizárólag szociáldemokrata politikusokból állt (Peyer Károly, Haubrich József, Miákits Ferenc stb.).

[3] Böhm egyezségét hosszú vita után a kormány az 1919. július 31-i tiszai vereség nyomán elfogadta.

[4] Papers Relating to the Foreign Relations fo the United States. The Paris Peace Conference. (A továbbiakban: Papers.) 1919. VII. k. 240-254. Továbbá: MOL ME K 26. 1919. 1203.

[5] Az új, Friedrich István által vezetett kormányban jobbára "névtelen" politikusok kaptak tárcát.

[6] A régi pártokat nem szervezték újra. A korábban exponált vezető politikusok egyelőre nem vettek részt a politikai életben.

[7] József főherceg - aki kormányzónak, államfőnek tekintette magát - rövidesen lemondott.

[8] Friedrich görcsösen ragaszkodott a miniszterelnökséghez, ezért többször átalakította, bővítette kormányát.

[9] MOL ME 5985/1919. sz. - Számos város, megye támogatásáról biztosította Horthyt.

[10] Kezdetben különösen a Romániára támaszkodó francia külpolitikai befolyás érvényesült.

[11] Ez az esemény már azt jelezte, hogy az angol és az amerikai diplomácia is érvényesíteni kívánta akaratát.

[12] Bratianu a rekvirálásokat saját háborús veszteségeivel magyarázta. Der Morgen, 1919. november 6.

[13] Ránki György: A Clerk-misszió történetéhez. Történelmi Szemle, 1967. 2. 166-177.

[14] Pölöskei Ferenc: Horthy és hatalmi rendszere. Budapest, 1977. (a továbbiakban: Horthy és hatalmi rendszere.) 41-43.

[15] Ránki: i. m. 165-178.

[16] Uo. Továbbá: Horthy és hatalmi rendszere. I. m. 43.

[17] Pesti Hírlap, 1919. november 6., 7.

[18] Uo.

[19] Pesti Hírlap, 1919. november 18. Az értekezleten többek között megjelent Apponyi Albert, Andrássy Gyula, Bethlen István, Giesswein Sándor, Huszár Károly, Teleki Pál, Nagyatádi Szabó István, Horthy Miklós és a szociáldemokrata Garami Ernő is.

[20] Pesti Hírlap, 1919. november 18., 19.

[21] Pesti Hírlap, 1919. november 22.

[22] Ránki: i. m. 186.

[23] Pesti Hírlap, 1919. november 25., 26.

[24] Uo.

[25] A belügyminiszteri tárcát Beniczky Ödön, a hadügyminiszterit Friedrich István, a vallás- és közoktatásügyit Haller István, a földművelésügyit Rubinek Gyula, a közélelmezésit Nagyatádi Szabó István kapta. A liberális nemzeti demokrata párti Bárczy Istvánt igazságügyi miniszterré nevezték ki. A szociáldemokratáknak államtitkári funkciókat adtak.

[26] Vas Megyei Levéltár Nyugat-magyarországi kormánybiztosság iratai 275/1919. Továbbá: Fejér Megyei Levéltár Korm. biz. ir. 19/1919.

[27] Rendeletek Tára, 1919. november 17. ME. 5988/1919.

[28] Fehér András: A magyarországi szociáldemokrata párt és az ellenforradalmi rendszer. Budapest, 1969. 56-73.

[29] Pesti Hírlap, 1920. január 26-28. A románok által még megszállt tiszántúli területeken csak 1920. nyarán tartották meg a választásokat.

[30] Pesti Hírlap, 1920. január 11.

[31] MOL Darwáry ir. 27.

[32] Timon Ákos: A szentkorona elmélete és a koronázás. Budapest, 1920. 4.

[33] Andrássy Gyula: A királykérdés jogi szempontból. Budapest, 1920. 20.

[34] Molnár Kálmán: Az államforma. Összegyűjtött kisebb tanulmányok és cikkek. Budapest, 1932. 87.; Kardos József: A szentkorona-tan története 1919-1944. Budapest, 1987. 42.

[35] Dr. Polner Ödön, A királykérdés megoldása. Nemzeti királyság és dinasztikus unió. Miskolci Jogászélet, 1937. 5. 169.

[36] MOL MT jkv. 1920. február 13.

[37] Részletesebben lásd Kardos József: i. m. 41-45.

[38] Esztergomi Prímási Levéltár Püspökkari Konferencia jkv. 1921. február 10.

[39] Pesti Hírlap, 1919. november 16.

[40] Pesti Hírlap, 1919. november 11.

[41] Pesti Hírlap, 1919. november 8.

[42] Pesti Hírlap, 1920. január 31.

[43] Pesti Hírlap, 1920. január 30.

[44] Pesti Hírlap, 1920. január 31.-február 16.

[45] Pesti Hírlap, 1920. február 3.

[46] Új Somogy, 1920. február 4.

[47] Pesti Hírlap, 1920. február 10.

[48] Pesti Hírlap, 1920. február 15.

[49] Pesti Hírlap, 1920. február 28.

[50] Horthy és hatalmi rendszere. I. m. 92-110.

[51] Pesti Hírlap, 1920. június 25.

[52] Pesti Hírlap, 1920. január 30.

[53] Uo.

[54] Nemzetgyűlési Napló, 1920. február 16.

[55] Nemzetgyűlési Napló, 1920. február 16., 18.

[56] MOL MT jkv. 1920. február 13.

[57] MTT 1920. I. tc.

[58] Uo.

[59] Horthy és hatalmi rendszere. I. m. 104-106.

[60] 2394/1920. ME rendelet. Rendeletek tára, 1920. 469-470.

[61] A kormányzói jogkör elsősorban a nemzetgyűlésre terjedt ki.

[62] Ormos Mária: Civita Fidelissima. Népszavazás Sopronban, 1921. Győr, é. n.

[63] A kivételes rendelkezések kiterjedtek a közigazgatásra, a bíráskodásra és a politikai szabadságjogokra is.

[64] Rendeletek Tára, 1923. 960. sz. rendelet.

[65] Romsics Ignác: Bethlen István. Politikai életrajz. Budapest, 1991.

[66] Pritz Pál: Magyarország külpolitikája Gömbös Gyula miniszterelnöksége idején, 1932-1936. Budapest, 1982.; Kónya Sándor: Változások a magyar államrendszerben a harmincas években. In: A magyarországi polgári államrendszerek. I. m. 362-387.

[67] Sipos Péter: Imrédy Béla és a Magyar Megújulás Pártja. Budapest, 1970.; Gergely Jenő: Magyarország története 1918 őszétől a II. világháború végéig. Budapest, 1991.

[68] A szociográfia művelői közül megemlítjük Illyés Gyula, Féja Géza, Szabó Zoltán, Bibó István, Kovács Imre, Veres Péter, Erdei Ferenc, Darvas József nevét, továbbá Nagy Lajos városképeit vagy a szegedi fiatalok munkáit. A szépirodalomban kiemelhetjük Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Füst Milán, Tersánszky Jenő, József Attila, Németh László, Szabó Lőrinc, Déri Tibor, Márai Sándor, Tamási Áron, Radnóti Miklós, Zelk Zoltán, Weöres Sándor munkásságát. Számos színvonalas irodalmi, művészeti folyóirat született, például a Válasz vagy a Szép Szó. A zenei élet is magas nívójú volt, Bartók és Kodály mellett Dohnányi Ernőt emelhetjük ki. A képzőművészetben sok irányzat létezett és hatott. (Magyarország története, 8. k. Főszerkesztő: Ránki György. Budapest, 1976. 892-911.)

[69] Még előzőleg, 1919. szeptember 24-én, a Keresztény Szociális Gazdasági Párt - Haller István és Giesswein Sándor által megfogalmazott - programjában olvashatjuk az általános, egyenlő, közvetlen és titkos, a nőkre is kiterjedő választójog követelését, továbbá a népszavazás intézményének meghonosítását. A szabadságjogok területén pedig a nemzeti autonómiát, a sajtó, az egyesülési, gyülekezési, a vallási és a lelkiismereti szabadság biztosítását. Lásd: Politikai pártprogramok 1919-1944. Szerk.: Gergely Jenő, Glatz Ferenc, Pölöskei Ferenc. Budapest, 1991. (A továbbiakban: Magyarországi pártprogramok 1919-1944.) 22-31. és 34-40.

[70] Uo. 68.

[71] Világ, 1921. július 27.

[72] Diószegi István: Két világháború árnyékában. Nemzetközi kapcsolatok története. 1919-1939. Budapest, 1979.; Papers i. m. VIII. k.; Public Record Office London. Foreign Political Correspondence.

[73] Uo.

[74] Uo.

[75] Juhász Gyula: Magyarország külpolitikája 1919-1945. Budapest, 1975. 111-127.

[76] Bizalmas belügyminiszteri rendelet. 1921. VIII. 17. MOL Res. ir.

[77] Szózat, 1921. augusztus 23.

[78] Bécsi Magyar Újság, 1923. március 30.

[79] Károlyi Mihály: Az új Magyarországért. Válogatott írások és beszédek. 1908-1919. Budapest, 1968. 378-379.

[80] Juhász Gyula: Tanulmányok, cikkek, kritikák. 802-803.

[81] Farkas István: Képviselőházi Napló, 1927. november 7. 233.; Popper Sándor: Képviselőházi Napló, IX. k. 283.