· KÖZTÁRSASÁG · A KÖZTÁRSASÁGI ESZME TÖRTÉNETE MAGYARORSZÁGON




Untitled Document

Pölöskei Ferenc

I. A köztársasági eszme történetisége

Ma a világ országainak többsége valamiféle köztársasági államformában él. Szemben a több évtizedes, évszázados korábbi állapottal, amikor az abszolutisztikus vagy törzsi dinasztiák túlsúlya volt a meghatározó. A jelenlegi köztársasági államformák persze tartalmuk, hatalmi rendszerük, kormányzati mechanizmusuk, és az elnöki jogkörök szerint is sokszínűek. Közöttük találjuk a polgári alkotmányosságot, jogállamiságot reprezentáló, centralizált, nagy múltra visszatekintő Franciaországot éppúgy, mint a nevükben is eltérő szövetséges, elnöki, sőt az iszlám köztársaságokat, vagy a Kínai Népköztársaságot. Ám nemcsak nevükben, tartalmukban, hatalmi struktúrájukban különbözhetnek egymástól, hanem kialakulásuk körülményeiben, tehát múltjukban, hagyományaikban, szokásaikban is. Az egyezésekben már kevesebb a közös elem, holott meghatározó kritériumaikat tekintve a köztársaság a jogállamiság szinonim fogalmát jelentheti, amelyben a hatalmi ágak, köztük mindenekelőtt a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalom szétválasztása és egyensúlya jelenti az egyűvé tartozás pilléreit. Bár az sem mellékes, hogy milyen hatókörű az elnöki jogkör, s miképpen építik ki a különböző helyi önkormányzatokat, biztosítják-e és hogyan a politikai, emberi és személyes szabadságjogokat.

A köztársaságok számszerű, gyors növekedésében természetesen a történeti tényezőknek, s az egyes országok belső gazdasági, társadalmi, politikai viszonyai alakulásának jutott a kulcsszerep. Abban azonban mégis találunk közös vonásokat, hogy nem valamiféle hosszan elhúzódó és szívós köztársasági mozgalmak, kikristályosodó teóriák nyomán jöttek létre, sokkal inkább véletlenszerűen, az egymásra hangolódó történeti események termékeként. Ahol azonban megszülettek, általában gyorsan megerősödtek, s úgy tűnik időtállónak bizonyultak, még ha időközben belső lényegük jelentősen módosul, változik is. Kivételt képez Spanyolország, ahol a királyság visszaállítása, a Franco-érával való szakítás jegyében új távlatokat nyitott az ország számára.

Európában a közép- és a koraújkorban, századokon át a földöntúli misztikus hatalmaktól eredeztették a monarchia intézményét és vele együtt a király - a császár, a cár - rendkívüli hatalmát is. Számukra elsősorban a végrehajtó hatalom és a hadsereg vezetése terén szinte kizárólagos jogokat biztosítottak, ám a törvényhozás egész területén és a bíróságok működésében is érvényesíthették akaratukat. Az abszolút monarchiák kora ez, s rajtuk csak kevés helyen, ritka esetekben ütöttek rést. Ide sorolhatók Angliában a Cromwell nevéhez kötődő 1648-1649. évi törvények, amikor elfogadták az 1647-ben kidolgozott, majd több vonatkozásban módosított Agreement of the People-t, (a nép szerződése) című okmányt.[1] Eszerint az alkotmányozó hatalom a népé, s a törvényhozás jellegét, felépítését, szerkezetét is megalkotja. Az 1649. március 17-én elfogadott törvény pedig a királyi hatalmat szükségtelennek, terhesnek és a nép boldogulása szempontjából veszélyesnek minősítette.[2] Majd ugyanezen év május 19-én Angliát valójában köztársaságnak tekintették. Az események későbbi menete során visszatért ugyan a monarchikus államforma, a korábbi királyi abszolutizmus azonban elenyészett.

Amikor ugyanis II. Károly 1660-ban elfoglalta a trónt, hivatkozott ugyan a régi alkotmány visszaállítására, a korona jogaira a végrehajtó hatalomban, deklarálta a Lordok Házának és a Képviselőháznak a törvényhozó hatalmát is, az államrendszer jogintézményei azonban új tartalommal folytatták működésüket, mégpedig a hatalmi ágak elválasztása és egyensúlya szerint. A lényegi, tartalmi változást jelzi az 1679-ben elfogadott Habeas Corpus Act, majd a 10 évvel későbbi, 1689. évi Declaration of Rights, illetve a Bill of Rights.[3] Amíg az előző elsősorban a személyes szabadság védelmére, a törvénytelen eljárások kizárására irányult, addig az utóbbi a királyi hatalom korlátozását, illetve a parlament és a polgárok politikai jogait szabályozta, biztosította.

Hasonló jelenségeket figyelhetünk meg a németalföldi tartományok esetében is. Hosszú időn át sajátos, önálló történelmi utat járt Svájc. Miután a kantonok és a szabad városok kivédték a külső, fenyegető veszélyeket és fegyveres támadásokat, az 1648. évi vesztfáliai béke számos belső vita, vallási, vagyoni, regionális, nyelvi feszületség közepette önálló, szuverén államnak ismerte el a már 13-ra szaporodott kantonok szövetségét. Kimondottan Svájc örök időkre szóló semlegességét is.[4]

A polgári jogfejlődés teljességét, klasszikusnak tekinthető következetes útját a XVIII. századi francia forradalom reprezentálja, mivel romba döntötte az alapvető feudális intézményeket és a gazdasági, politikai igények szerint újakat alkotott. 1791. szeptember 3-án megteremtette a törvények törvényét, alapját képező írott alkotmányt, amelyet azután még mintegy 14 követett. A forradalom később megváltoztatta az ország államformáját is, a monarchia helyébe a köztársaság lépett.[5]

Az abszolút monarchiában - így Franciaországban is - az uralkodó volt az államhatalom, a törvényhozó hatalom teljes jogú birtokosa. Legfeljebb ezt a teljhatalmat az általánosságban használt, tehát konkrétan nehezen kitapintható természeti törvények, valamint az állam alaptörvényei korlátozhatták. Az utóbbiak közé tartozott az adókivetés, amely szerint ehhez az érdekeltek hozzájárulása is kellett. A nemesi gyűlések töltötték be ezt a szerepkört. Később jogszokássá vált az a gyakorlat, amely szerint a királyi rendeletek, pátensek csak akkor váltak hatályossá, ha az illetékes országos vagy helyi parlamentek, illetve a királyi tanács örökébe lépő törvényszékek azokat elfogadták. Egyre gyakrabban előfordult azonban, hogy ezek elmaradtak, így nemcsak léteztek, hanem erősödtek is a király és a parlamentek - törvényszékek - konfliktusai. Franciaországban a XVIII. század második felében a feszültségek állandósulta, amikor a király jelentősen emelni kívánta az adók mértékét, s ez az említett intézmények részéről nem várt ellenállásba ütközött. Az 1780-as évek végén a nagy válságot a királyság pénzügyi nehézségei idézték elő. A király ezen nem az általános rendi gyűlés összehívásával és támogatásának reményében kívánt úrrá lenni, hanem még 1787 februárjában az előkelők (Notables) gyűlésével. A kísérlet azonban eredménytelen maradt.[6] Ennek ellenére az udvar edictumokat adott ki. Köztük népszerűeket is találunk - például a gabonakereskedelem liberalizálását -, lényegében azonban az adók emelését célozták. A párizsi parlament azonban tiltakozott a király eljárásával szemben. A fezsültséget növelte az uralkodó válaszlépése, amikor a parlamentben "elrendelte" döntéseinek regisztrálását, a tiltakozók közül pedig néhányat börtönbe záratott, majd újabb edictumaiban megvonta a parlamentektől rendeletei regisztrálásának jogát és elrendelte az adók növelését. A központi parlament tiltakozása azonban ismét nem maradt el. Kimondotta: a közterhek növelése csak a nemzet választott képviselőinek egyetértésével lehetséges.[7] A határozathoz az ország többi parlamentjei is csatlakoztak. A nagy erőpróba a királyt visszavonulásra kényszerítette. 1789. május 1-re végre összehívta a rendek általános gyűlését, amely azután nemzetgyűléssé, illetve Alkotmányozó Nemzetgyűléssé alakult. Megkezdődött az alkotmány kidolgozása, amely két évet vett igénybe. 1791. szeptember 3-án fogadták el és a király is szentesítette.[8] Ez a világ első írott közjogi alaptörvénye, kódexe, döntően a francia jogi gondolkodás és az adott történeti fejlődés terméke. Hiszen az ipar, az élénk kereskedelem is igényelte az ország lakosaira kiterjedő jogegyenlőséget a gazdasági és a politikai élet valamennyi területén. S miután a király mindehhez kényszerűségből járult hozzá, tényleges hatalma összezsugorodott, tekintélyén is súlyos csorba esett.

Az 1791. évi alkotmány a hatalmi ágak külön elosztását tartalmazta, a szuverenitást a nemzettől eredeztette és gyakorlásával még az örökletes királyt és az egykamarás Nemzetgyűlést bízta meg. Ezen belül a Nemzetgyűlést illette a törvényhozás joga, a király pedig a végrehajtó hatalom élén állt. Ez a struktúra azonban később több ízben is változott.[9] 1792-ben az ország államformája a köztársaság lett, ezt az 1793. évi jakobinus alkotmány rögzítette, amely a népszuverenitás elve alapján a végrehajtó hatalmat közvetlenül a nép kezébe kívánta helyezni.

A francia alkotmány elfogadása után a többi nyugat-európai országban is felerősödött az írott alkotmány megteremtésének igénye, a meglevő törvények kodifikációja vagy forradalmi átalakulás, tehát új alaptörvény megalkotása útján. Az utóbbi természetesen a radikális polgári átalakulást jelentette és a köztársasági államforma bevezetését sem zárta ki, míg a puszta kodifikáció a feudalizmus egyes intézményeinek, köztük a monarchia továbbélésének lehetőségét is magában rejtette. A két koncepció közül az egyes országok sajátos gazdasági, társadalmi, politikai viszonyaik szerint választhattak. Ám elháríthatták a döntést.

A polgári alkotmányjogi fejlődés útját áttekintve nem mellőzhetjük az 1831. évi belga alkotmány felidézését, mivel az hosszú ideig a polgári átalakulást kereső országok és politikusaik számára, különösen az 1848. évi európai forradalmak idején vagy később a balkánon is, szinte követendő példának számított.[10] Keletkezése szorosan összekapcsolódott az 1830. júliusi párizsi forradalommal, melynek hatására Belgium kiszakadt a nagyhatalmak által rákényszerített holland uralomból és önállóvá vált. Az ideiglenes kormány 1830. október 4-én deklarálta függetlenségét az alkotmányos monarchia keretében, majd a választások útján életrehívott 200 tagú Nemzeti Kongresszus 1831. február 7-én elfogadta az alkotmányt, amely a hatalommegosztás elvén alapult.[11] Eszerint a törvényhozó hatalmat a parlament két háza - képviseleti kamara és a szenátus -, valamint a király gyakorolja, az utóbbi elsősorban csupán a törvények szentesítése és kihirdetése útján. A végrehajtó hatalom a parlamentnek felelős kormányt illeti. A király természetesen részt vesz a végrehajtó hatalom munkájában is. Személye sérthetetlen, de intézkedéseihez miniszteri ellenjegyzés szükséges. Az alkotmány részletezte a bíróságok feladatkörét a polgári és büntetőjogi esetekben, elrendelte az esküdtszékek felállítását a büntetőügyek területén, részletezte a bíróságok szervezetét és a bírák jogállását. Széles hatáskörrel megalkotta a régiókat és intézményeit. Belgium így demokratikus, liberális berendezkedésű alkotmányos monarchiaként jött létre.

Történelmi távlatban tehát a polgári fejlődés és a modernizáció kezdeti szakaszaiban a francia alkotmány és a köztársasági államforma jelenti a modern jogállamiságot tükröző alkotmányos berendezkedést, holott - például - Batsányi 1791-ben a királyi család menekülése idején jegyezte fel, hogy Párizsban csupán négy-öt köztársasági politikust tartanak számon. Néhány hónap múlva, 1792-ben pedig már megalkották az új alkotmányt.[12] Miként a palackba zárt víz jéggé fagyva szétveti az üveget, úgy törte szét a merev, monarchikus rendszereket a felgyülemlő belső energiák ereje. A többi nyugat-európai ország azonban jobbára hajlékonyabbnak, rugalmasabbnak bizonyult, s olyan alkotmányos monarchiává alakult, amelyet a szakrális, transzcendens és misztikus elemek hagyományosan körbefontak, és ezzel erősítették is azt. S mindezt annak köszönhették, hogy tudomásul vették a modernizációra törő széles sodrású társadalmi folyamatokat. Az így kialakult alkotmányos monarchiában meghatározóvá vált a modern polgári jogállamiság, a hatalommegosztás, a hatalmi ágak egyensúlya és érvényesültek a politikai szabadságjogok. Az angol, a dán, a holland, a svéd, a norvég monarchia például azért maradhatott fenn máig, mert nem zárkózott el a radikális társadalmi reformok elől, nem ragaszkodott hagyományos kormányzati privilégiumaihoz, s miután az újat kereső, kutató törekvések nem az államforma megváltoztatására irányultak, megszülethettek az alkotmányos monarchiák, amelyekről leperegtek a köztársasági jelszavak és programok. Az említett tartalmi elemek váltak meghatározóvá, míg az uralkodók inkább visszavonultak a gyakorlati cselekvés teréről, s jobbára megelégedtek protokolláris, a dicső múltat és általában a hagyományokat is jelképező, tehát az összefogás szükségességét jelentő, s egyben erőt sugárzó szimbólumként is felfogható szerepkörrel.

Más esetekben akkor került végveszélybe a monarchikus berendezkedés, ha a külső körülmények - például a háborúk - társadalmi-politikai mozgásokat gerjesztettek, amelyek aztán - szinte ismét előzmények nélkül - köztársaságokat hívtak életre, miközben a társadalmi szerkezet is változott. 1918-ban így alakult meg a német, az osztrák, a magyar és a csehszlovák köztársaság, míg a második világháború során Románia, sőt mindazok az országok, amelyek ekkor a szovjet övezetbe kerültek.

A monarchiákat persze elsöpörhetik az új keletű diktatúrák, rögtönzött puccsok is. Az utóbbiak az afrikai országokban szinte napi jelenséggé váltak. A puccsok és az államcsínyek azonban nemcsak a monarchiák számára jelentenek veszélyt, hanem támadhatják a köztársaságokat is, miként a nácizmus tette Németországban. (A magyarországi köztársasági mozgalmak gyengesége - mint majd kitérünk rá - tehát nem egyedi, különös magyarországi jelenség, hiszen az itt jelzett nemzetközi eseménysorokba illeszkedik.) Ez a körülmény azonban nem jelenti azt, hogy a köztársaságok nem szerves fejlődés eredményeként alakultak ki, csak éppen nem közvetlenül az államforma megváltoztatására irányultak.

A nyugat-európai polgári átalakulás felvillantott polgári jellegű alkotmányjogi, politikai stációi természetesen évszázadokat felölelő, és elsősorban a XVIII. századra kiterjedő eszmei, filozófiai gondolatvilágra, irodalomra alapozódva jöttek létre. Ezúttal - és persze vázlatosan - csupán néhány ismert személyiség - elsősorban Montesquieu - nézeteit, illetve annak e témával összefüggő egyes elemeit elevenítjük fel.[13]

A nyugat-európai politikai gondolkodás egyik fő irányát a középkorban még az állam, a társadalom és az egyén viszonya jelentette. Az abszolutizmussal szembeni első markáns megfogalmazásokat a reformáció tanaiban lelhetjük fel, amikor kódexekben, törvénykönyvekben rögzítették a hatalom és az egyén szabad és tiltott működési területeit, vagyis valamiféle szabályozásra irányuló jogrend megteremtését célozták. Luther például kezdetben a pápasággal összekapcsolódó római birodalommal szemben az állam és egyház szétválasztását, ugyanakkor az állam részéről a vallási türelem biztosítását kérte. Ugyanezt, de sokkal határozottabban tették a kálvinisták. Hangsúlyozták a világi hatalom korlátozottságát, valamint a hívők szabad gyülekezeteinek demokratikus elveit. Megjelent s gyorsan teret hódított a világi életben is a józan ész szerepe az egyházi és állami intézmények működésében. Nem nehéz mindebben felfedezni az abszolutista királyi hatalommal szembeni szándékot és tartalmat. Kálvin Instituticiói éppen a hatalom gyakorlásának veszélyeire figyelmeztetnek, s keresik a vele szembeállítható jogi garanciákat. 1603-ban jelent meg Johannes Althusius könyve, amely ugyan a kálvinizmus összefoglalásának tekinthető, ám több ponton továbbmegy annál. Ebben a lex fundamentális már olyan alaptörvényként szerepel, amelyre az egész, tehát az egyének, a családok, és a közösségek is építhetők. Az ilyen módon szerveződő állam tagjai közösséget vállalnak többek között a munkára, és a védelemre együttesen kialakított szervezeti rendben.

A hatalmat az alaptörvény szerint gyakorló magistratust egy önálló, külön testület (az eforusok testülete) ellenőrzi. Ha a magistratus megsérti az alaptörvényt, méltatlanná válik tiszte betöltésére, és vagy az eforusok, vagy a nép közössége eltávolítja helyéről. A természetjogban gyökerező szerződést kötelezőnek tekintették a szerződő felek számára. Grotius 1624-ben Párizsban adta ki az új természetjog lényeges vonásait tartalmazó könyvét, ám szerepet vállalt a németalföldi köztársaságban is, ezért elítélték és menekülésre kényszerült.[14]

A XVII. Század második felének politikai, jogi gondolkodói közül Spinoza munkásságát kell megemlítenünk, aki kidolgozta az állam általa elképzelt rendszerét és működési mechanizmusát. Ő maga a németalföldi történelem során a köztársasági államforma és a városok föderatív szövetségének elkötelezettjévé vált. A gondolat- és lelkiismeret-szabadság szükségessége valamennyi írásában fellelhető, és elsősorban a hatalom szférájában keresi a rájuk leselkedő veszélyeket. Ilyen módon jut el a törvényhozó és a végrehajtó hatalom szétválasztásának szükségességéig, sőt a nép felfegyverzésének lehetőségéhez is. Külön tanácsra bízta volna a törvények betartásának ellenőrzését.[15]

A XVII. Század második felének kiemelkedő politikai gondolkodójaként tartjuk számon John Locke-t is, aki Angliában és Hollandiában élt.[16] Művei közül kiemelhetjük a következőket: Értekezés az emberi értelemről, valamint Két értekezés a kormányzatról. Ő elsősorban a törvényhozó hatalom szervezetének és működésének kérdéseit, jogi feltételit kereste, mint a jogforrások legrangosabbjának eredőjét és alapját. Emellett azonban a hatalmi struktúra egész hierarchiáját is vizsgálta. A törvényhozás mellett kitért a végrehajtó, a föderatív és a közösségi hatalomra is. A hatalom csúcsán - szerinte - a törvényhozó hatalom áll, ám hatalma mégsem korlátlan, mert a természetjog szerint felel tetteiért, a kormányzás pedig a törvények szerinti működésért, a bírák az igazságszolgáltatásért. A törvényhozás nem adhatja át jogkörét más intézménynek.[17]

A XVIII. század végén felgyorsuló politikai, társadalmi események mellett az említett és más, hasonló irányban, módon gondolkodó írók, filozófusok művei hatottak a francia felvilágosodás nagy alakjai eszmerendszerének kialakulására. Közülük Montesquieu, Rousseau, Voltaire vagy Sieyes nevét említjük meg. Munkásságuk persze a politikai társadalmi fejlődés alakulását, sőt a forradalom nyomán kialakuló jogrendszer jellegét, tartalmát, szellemiségét is befolyásolta. Voltaire nézetei elsősorban az új polgári büntetőjog megalkotásában tekinthetők jelentősnek.[18]

Az állam és működésének egészét átfogó koncepció - miként említettük - elsősorban Montesquieu munkásságához kötődik, aki a tételes jogágaknak 1748-ban megjelent könyvében három csoportját jelölte meg: a nemzetközi, a politikai és polgári, valamint a civiljogot.[19] Számunkra természetesen a második, a politikai jogok összessége a legfontosabb. Locke nyomán indult, amikor a hatalmi ágak megosztását és egyensúlyát rendszerbe fogta, ezen belül a törvényhozó hatalom szerkezete és működése került az ő figyelmének középpontjába is. Ennek alapján megkülönböztette egymástól az államformákat, amelyek köztársasági, monarchikus, vagy despotikusok lehetnek. Az abszolút monarchia viszonyai közepette különös gonddal foglalkozott a köztársasági államformával. Elemzi a polgár két arcát a demokratikus köztársaságban, hiszen uralkodó, ám alattvaló is egyben. Egyfelől ugyanis alanyi jogon része a hatalom egészének, másfelől azonban alattvalója a polgárokból álló hatalomnak. Kiemelkedő hely jut ezért a nép által életre hívott állami főhatalomnak. Montesquieu szerint a népnek emellett valamilyen módon folyamatosan részt kell vennie a valamennyi polgárra kiterjedő érvényű törvények megalkotásában.

Montesquieu a XVIII. század első felében különböző jellegű, eredeti tartalmú és nagyívű írásműveivel, a gondolatok merész vonulataival vált ismertté. A legnagyobb visszhangot élete főművével érte el, igaz, korábbi írásai is mintegy felkészülését jelzik a Törvények szelleme című nagy művének megírásához, végső formába öntéséhez.[20]

"A törvény - írta - legáltalánosabb értelemben véve, a dolgok természetéből folyó szükségképpeni viszony és ebben az értelemben minden létezőnek megvannak a törvényei: törvényei vannak az istenségnek, törvényei vannak az anyagi világnak, törvényei vannak az állatoknak, törvényei vannak az embereknek." Vagyis nem a vak végzet, hanem a törvények kötik össze az ősértelem és a különféle lények közötti viszonyt. Az értelmes lényeknek lehetnek maguk alkotta törvényeik, de vannak tőlük függetlenül keletkezett törvények is. Ám minden törvényt megelőznek a természettörvények, amelyek kizárólag lényük természetéből fakadnak, ezért már az emberi társadalom kialakulása előtt is léteztek. Az első természettörvények az önfenntartásra irányulnak. Miután azonban kialakítják közösségeiket, megkezdődik közöttük a vetélkedés, a háborús állapot. Ez a körülmény indokolja, hogy mindezt megfelelő keretek közé szorítsák a különböző törvényekkel. Ezeknek azonban figyelembe kell venni az egyes országok éghajlatát, földjének tulajdonságait, népének életmódját, hagyományait, vallását stb. Mindez együttesen jelenti a törvények szellemét. A köztársasági kormányzat esetében a nép egésze vagy annak egy része a hatalom birtokosa, a monarchiában egyetlen ember uralkodik, de szilárd törvények szerint, míg az önkényuralomban törvény és szabály nélkül kizárólag akarata és szeszélye szerint uralkodik egy ember. Ezután elemzi e három kormányzati forma belső természetét. A köztársaság aszerint, hogy a nép egésze vagy csak egy rész gyakorolja a hatalmat, lehet demokrácia - népuralom - vagy az arisztokrácia, az előkelők uralma. A szavazati jog jellege itt a perdöntő alaptörvény. A demokratikus köztársaságban a nép lehetőleg közvetlenül maga gyakorolja a hatalmat, ennek egy részét azonban átruházhatja a maga által választott miniszterekre, illetőleg a szenátusra. Szükségesnek véli a pártok létezését és működését, mert ezáltal a nép ellenőrző szerepet vállalhat a kormányzók felett.

A köztársasági arisztokrácia törvényeinek lehetőségeit már feltűnő hűvösséggel mérlegeli, s közben nem hagy kétséget afelől sem, hogy e vonatkozásokban fenntartásai vannak. Itt ugyanis a főhatalom és a végrehajtás is már kevesek kezében összpontosul. A köztársaságnak ez a változata már közel áll a monarchiához, s még rosszabbá válhat, mert a monarchiában a törvények összhangban vannak az alkotmánnyal, korlátozzák az uralkodót, míg a köztársaságban, ha valamely polgár túlságosan nagy jogokat nyer, visszaélhet vele. A hatalom nagyságát ezért annak időtartama is befolyásolhatja.

A törvények alapján működő monarchikus kormányzatban az uralkodó minden állami és polgári hatalom forrása. Ám fontos szerepe van itt a nemesség privilégiumainak és akaratának, ezáltal elkerülhető a zsarnoki kormányzás, vagy éppen a demokrácia.

A zsarnoki államokban nincsenek alaptörvények, és természetesen hiányoznak a törvények állandóságát biztosító testületek is. "Az olyan ember - írta -, akit mind az öt érzéke arról győz meg, hogy ő minden, míg a többiek semmik, természetszerűleg közömbös, tudatlan, élvvágyó lesz. Ezért nem törődik az államügyekkel." Montesquieu hosszasan fejtegeti a három kormányforma veszélyeit, belső természetét, nélkülözhetetlen velejáróit. "A köztársaságban erényre - írta többek között -, a monarchiában becsületre, a zsarnokságban félelemre van szükség, ahol feleslegesek a törvények."[21]

Művét tehát a zsarnokság elvetése és kikerülésének szándéka kíséri végig. A mérsékelt kormányok kialakulásához azonban a különféle hatalmak kombinálása, szabályozása, mérséklése szükséges, hiszen az egyes államformák a helyi és a társadalmi viszonyok termékei. Rousseauval együtt vallja, hogy az említett három államforma közül a köztársaság megvalósítása a legnehezebb, mert az emberi erényen alapul, ez pedig inkább az angyalok sajátja.

Emellett a nagyobb területű államoknál illuzórikusnak is tűnik. Ezért a mérsékelt, az alkotmányos monarchiát állítja előtérbe. Elengedhetetlennek tekintette azonban a hatalmi ágak szétválasztását, mert ezáltal megvalósítható az egyén szabadsága is mindenféle önkénnyel szemben. A politikai szabadság pedig csak akként biztosítható, ha csak az általunk létrehozott törvényeknek vagyunk alárendelve. A törvényhozást a nép összessége gyakorolja, míg a végrehajtó hatalom élén az államfő áll, mert csak így biztosítható - főként a külpolitikai és a katonai ügyek terén - a gyors és hatékony intézkedés.

A jogtörténeti irodalomban a hatalommegosztáson alapuló demokratikus köztársaság szellemi hagyatékának vázlatos számbavétele során még megemlítjük a svájci közjogász, En mer de Vattel nevét is.[22] Ő elsősorban a természetjog elemei mellett a nemzetközi jogot taglalja. A természetjog területei között említi az élő világmindenségre, az emberi társadalomra kiterjedő és az államok közötti viszonyban is meglevő természetjogot. Az emberi társadalom, benne az egyén és a közösség, valamint az egyének egymás közötti viszonyát törvények szabályozzák. Ezek természetük szerint két nagy csoportba oszthatók. Az elsőbe a politikai, a másodikba az egyének közötti viszonyokat meghatározó polgári jogi törvények sorolhatók. A politikai törvények magukba foglalják a kormányzás tartalmát, működési terrénumát, jogait és kötelezettségeit. Mindezt, vagyis a törvényhozó hatalmat és működését a nép egészét jelentő alkotmányozó hatalom alakítja ki, amely ezáltal minden hatalom forrása. Vattel elmélete szerint tehát a legfelsőbb hatalmi ág a folyamatosan létező, élő alkotmányhozó hatalom. Művének 30. paragrafusa szerint az alkotmánysértést a közösség elleni bűncselekménynek kell tekinteni.

Rousseau szerint az államot, a politikai társadalmat megalkotó egyetlen szerződést meg kell különböztetni a hatalom gyakorlását jelentő törvényektől. Egyetlen feladata az, hogy a népet politikai testté szervezze, amely azután maga alakítja ki az államhatalmat és annak működési mechanizmusát. Az államformától függetlenül az alkotmányt csak a szuverén nép változtathatja meg, s ezt a jogát semmiféle intézményre nem ruházhatja át.[23]

A XVIII. század Nyugat-Európájában tehát rendkívül gazdag politikai-jogi-filozófiai irodalom bontakozott ki. Mindezt szinte összefoglalta és a francia forradalom tapasztalatait felhasználva egyes elemekkel bővítette, valamint a törvényalkotásban alkalmazta, felhasználta Sieyes. Választott képviselőként szerepet vállalt az 1789. évi rendi gyűlés előkészítésében, röpiratai gyorsan népszerűekké váltak. Az ő megfogalmazásában készült a harmadik rend képviselőinek esküje, amely szerint az alkotmány elfogadásáig együtt maradnak.[24] 1790 júniusától az Alkotmányozó Gyűlés elnöki tisztét töltötte be, majd 1792 szeptemberétől a Konventben tevékenykedett, s 1795. április 20-tól annak elnöke lett. A restauráció idején Brüsszelben élt és csak az 1830. évi forradalom után tért vissza Párizsba. Elméleti munkássága tehát politikai szerepvállalással bővült, ebből pedig szervesen következett, hogy míg gondolkodását a politikai gyakorlat, addig politikai útját sajátos eszméi is befolyásolták. Több ízben is hangot adott felfogásának, amely szerint a politikai társadalom, az állam legjobb szerkezetét a tudományos elvek alakíthatják ki. Ám a társadalomtudomány még nem ért el olyan szintet, hogy ezt a feladatot sikerrel teljesíthetné. A politikai intézményrendszert különben is minden országnak a maga sajátosságai szerint kell felépítenie. Az Angliában jól működő parlamenti szerkezet például nem alkalmazható eredményesen Franciaországban. Sieyes a törvényeket két nagy csoportra osztja s ezeket együttesen alaptörvénynek nevezi. Az egyikbe a törvényhozó, a másikba a végrehajtó hatalomra vonatkozó törvényeket sorolja. Életének sajátos vonásai miatt válik különösen fontossá elméleti-eszmei tételeinek, fejtegetéseinek időpontja. 1789 előtti munkásságában a vele rokonvonásokat valló elődeihez hasonlított. Ennek megfelelően mindenekelőtt arra kereste ekkor a választ, hogy kik alkotják a nemzetet, illetőleg milyen úton-módon valósulhat meg a nemzetalkotók akarata. Szerinte a nemzet nem szűkíthető az első két rendre, a nemességre és a papságra, hiszen Franciaország 25 milliós lakosságának ők csak elenyésző részét képezik. Véleményük ezért csupán csoportérdekként vehető figyelembe. Az általános érdek és akarat megtestesítője így nem más, mint a lakosok összessége.

Sieyes felfogása az alkotmányozó hatalom tartalmát, formáját és hatókörét tekintve változott. Kezdetben a törvényhozó hatalomban a nemzet közvetlen részvételének elvét vallotta. Később azonban úgy látta, hogy a népesebb országokban a lakosság közvetlen akaratnyilvánítása, a népszavazás nehezen tehető folyamatossá, ezért ezt a nemzet egyetemét képviselő és vállaló választott testület is kifejezheti: például a rendkívüli Nemzetgyűlés feladata a nemzetgyűlés szervezetének, működésének szabályozása. Ő maga nem alakulhat át rendes nemzetgyűléssé, tagjai legalább egy cikluson át nem kaphatnak abban mandátumot. A rendkívüli nemzetgyűlés összehívása a megegyezések körébe tartozik, de megteheti ezt a király is - vallotta ekkor még -, mint az állam első polgára.[25]

Visszatekintve az elmondottakra megállapíthatjuk, hogy a XVII. És a XVIII. század politikai gondolkodásában a középkori abszolutisztikus monarchia bírálata egyre nagyobb teret hódított. Megjelenési formái szerint a természetjogban, majd ebből kiválva a politikai szférában is önálló útra térve az államhatalom reformjában, illetve ezen belül a hatalommegosztás elvében, a hatalmi ágak szétválasztásának és egyensúlyának keresésében az egyén, valamint a közösség új viszonyának megfogalmazásában öltött testet. Maga a köztársasági eszme ebben a keretben kapott időnként hangot, általában azonban rejtve maradt, csak az abszolút monarchiát megtörni szándékozó erők nagy összecsapásai idején jelent meg nyíltan a politikai gondolkodás és cselekvés terén. Különösen Franciaországban, ugyanakkor azonban az Észak-Amerikai Egyesült Államok függetlenségi harcai nyomán keletkezett intézmények hatása is számottevőnek tekinthető. Ez a két ország közötti, Angliával szembeni szövetséges viszonyából is táplálkozott. Szerepe volt ebben Thomas Jeffersonnak is, aki 1784 júniusa és 1789 októbere között párizsi követ volt.[26] Lafayette pedig, aki a forradalomban jelentős szerepet vállalt, korábban éveken át Amerikában tartózkodott, sőt részt vett a függetlenségi háborúban is. Lafayette készítette el 1789 nyarára az Alkotmányozó Gyűlés számára az emberi jogok deklarációját, s ebben Jefferson is közreműködött, bár inkább csak formálisan, mert csak az alkotmány-előkészítő bizottság munkájában vett tevékenyen részt.[27]


[1]   Nyugat-Európa Alkotmányai. Budapest, 1988. 31. The Agreement of the People, as presented to the council of the Army, 28. X. 1647. (In: The Constutional Documents of the Puritan Revolution 1625-1660. Oxford, 1947. 333.) Előzőleg a személyes szabadság védelme több dokumentumban már szerepelt. Megemlíthetjük itt a Magna Charta Libertataum - 1215 - több pontját vagy a Petition of Right-ot. 1628. (In: Nyugat-Európa Alkotmányai. I. m. 96-104., illetve 105-107.)

[2]   Uo.

[3]   Habeas Corpus Act. 1697. Bill of Rights, 1689. (In: Nyugat-Európa Alkotmányai. I. m. 116-121.)

[4]   Nyugat-Európa Alkotmányai. I. m. 413-414. Továbbá: Ajtai Gábor: A svájci demokrácia. Budapest, 1930. 3-12.; A. Blaustein-G. Flanz: Constitutions of the countries of the world. Switzerland, Oceana Publications N. Y. 1982.

[5]   Jánosi Ferenc: Alkotmányok gyűjteménye. I-II. k. Pest, 1867. Az Alkotmányozó Gyűlés fogadta el. Az 1793. évi jakobinus alkotmányt a francia köztársaság első alkotmányának tartják. Ezt követte a "thermidori alkotmány", majd a konzuli alkotmányok után 1804-ben immár a hatodik alkotmány következett, amely a császárságot tartalmazta.

[6]   André-Jean-Anraud: Les origines doctrinales du codecivil francais. L. B. D. J. Paris, 1969. 6-15.; Kovács István: Az emberi jogok az alkotmányokban. (In: Az emberi jogok dokumentumokban. Budapest, 1976. 30-65.)

[7]   Nyugat-Európa Alkotmányai. I. m. 65-66.

[8]   Uo. 67.

[9]   A 15 francia alkotmányból 4 a XVIII. században, 9 a XIX. században, és 2 a XX. században született. Jelenleg az V. köztársaság 1958-ban elfogadott alkotmánya van érvényben.

[10]   Belgium alkotmánya. 1831. (In: Nyugat-Európa Alkotmányai. 239-260.) Továbbá: Kovács István: Magyar Államjog. I. K., Szeged, 1982. 170-180.

[11]   Uo.

[12]   Hajdú Lajos: Az első magyar köztársasági mozgalom Magyarországon. In: A köztársasági eszme és mozgalom Magyarországon. Budapest, 1991. 8.

[13]   Johannes Althusius: Politica, methodice digeste et exemplis sacris et profanis illustrate. Herbornae Nessaniorum, 1603. (k. n.)

[14]   Luther, Martin: Von weltlicher Obrigkeit, wie weit man ihr gehorsam schuldig sein. 1523. (h. n.) Továbbá: Grotius: De iure belli ac Pacis. Lib. 1. Cap. X. (h. n.), L. Kéloin: Institution Religionis Chistianae. Libri IV. Cap. XX. De politica adminisztratione. 31. (h. n.)

[15]   Spinoza: Politikai tanulmány és levelezés. Budapest, 1957. Továbbá: Spinoza: Teológiai-politikai tanulmány, Budapest, 1953.

[16]   John Locke: Two Treaties of Government. 1690. (h. n.) John Locke: Értekezés a polgári kormányzatról. Budapet, 1986. (John Locke 1632-1704).

[17]   Uo.

[18]   Voltaire, Francois-Marie Arouet (1694-1778) Válogatott levelek, Budapest, 1963. Továbbá: filozófiai ábécé. Budapest, 1983. Válogatott filozófiai művei. Budapest, 1951. A francia felvilágosodás morálfilozófiája. Válogatta: Ludassy Mária. Budapest, 1975.

[19]   Montesquieu, Charles de Secondat de la Bréde, baron de: A törvények szelleméről I-II. k. Budapest, 1962., Uő.: Perzsa levelek. Budapest, 1981., valamint: A rómaiak nagyságának és hanyatlásának okairól. Budapest, 1975.

[20]   Uő.: Európa egységéről. Fordította Rózsahegyi Zoltán. Budapest, 1943. 83.

[21]   Uo. 59-95.

[22]   En mer de Vattel: Nyugat-Európa Alkotmányai. I.m. 52.; Vattel: Le droit des gens on.

[23]   Rousseau, Jean-Jacques: Du Contract Social, Livre, III. Chap. XVI. 1782., valamint Értekezések és filozófiai levelek. Budapest, 1978. A társadalmi szerződés. Budapest, 1958.

[24]   Sieyés, Joseph Emmanuel: Qu’est ce que le tiers État. Chap. IV.

[25]   Kovács István: Az emberi jogok... i.m. 60-90.

[26]   Jefferson, Thomas: Brit-Amerika jogainak rövid áttekintése (1774), Függetlenségi Nyilatkozat alkotója (1776), az USA 3. elnöke (1801-1809). Gilbert Chimard: Thomas Jefferson. New York, 1944.

[27]   Nyugat-Európa Alkotmányai. I. m. 62-65.