· KÖZTÁRSASÁG · REPUBLIKÁNUSOK LEXIKONA




Untitled Document

Pankovics József

Olasz republikánusok

Giovanni Amendola (1882-1926)
Újságíró, politikus. Liberális eszmék elkötelezettje - filozófiai tanulmányok után a legtekintélyesebb folyóiratok és lapok közlik írásait. Elnyeri a pisai egyetem elméleti filozófiai tanszékének tanári állását. Szülővárosban, Salernóban háromszor jelölik és választják meg parlamenti képviselőnek. Részt vesz az I. világháborúban; Francesco Saverio Nitti kormányában a háború után miniszter. Kritikusan szembehelyezkedik a fasiszta bandákkal, miután sorozatos fizikai bántalmazásokat szenved el részükről. 1924-ben nem csatlakozik a Mussolini-féle választási blokkhoz, amely közös listán egyesítette volna a parlamenti formációk jelentős részét; liberális ellenkoalíciót szervez, de alulmarad. Sajtópolémiákkal folytatja küzdelmét, újabb agresszióknak esik áldozatul, minek következtében halálosan megsérül és életét veszti, osztozva többek között az ugyancsak liberális Piero Gobetti, a szocialista Giacomo Matteotti vagy az argentai pap, Don Giovanni Minzoni és sok más névtelen demokrata sorsában, nem beszélve Antonio Gramsciról, akit börtönbe vetve lassú kínhalálra ítéltek.

Giorgio Amendola (1907-1980)
Giovanni Amendola fia, aki apja példáját követve a politikai pályát választja de nem az apa nyomdokán, hanem a radikális antifasizmus útján a kommunista pártba lép, amelynek egyik kiemelkedő vezetője lett. Első illegális megbízatásakor őrizetbe vették és Ponza szigetére deportálták, majd "csak" megfigyelés alatt tartották, amit kijátszott és emigrált. Franciaországban és Tuniszban szervezte az Ellenállást. 1941-ben pártja részéről aláírja (együtt Nennivel és Saragattal valamint a polgári ellenzék képviselőivel) az antifasiszta akcióegység paktumot. 1943-tól hazai környezetben egyik vezetője a fegyveres antifasiszta harcnak. A háború után a kommunista párt vezérkarába emelkedik, egy időben a párt szervezéséért felelős titkár. A politikát és a történetírást tollal is művelte - 1974-ben elnyerte a Viareggio irodalmi díjat. Különböző vitacikkei, polemikus felszólalásai, hatásos szónoklatai nagymértékben hozzájárultak a PCI erejének gyarapodásához.

Giulio Andreotti (1919-)
Az olasz köztársaság, a DC egyik legismertebb és legtekintélyesebb politikusa. Karrierje egyetemi éveiben kezdődött és rögtön a háború után a párt vezetésében kapott feladatokat. De Gasperi közvetlen munkatársa; élvezte a Vatikán bizalmát is. 1945-től parlamenti képviselő - "bérelt" hellyel a törvényhozásban; 1991-től élethossziglani szenátori cím birtokosa.
Kormánytisztségeinek se szeri, se száma; hétszer töltötte be a miniszterelnöki tisztséget. Az olasz politika valamennyi fordulatában érdekelt volt legyen szó kormányválságokról, botrányokról vagy pozitív kezdeményezésekről. Az 1964-es államcsíny-kísérlet idején például 137 000 titkos dosszié megsemmisítését kellett koordinálnia, amelyek megannyi politikusról tartalmaztak adatokat (magánjellegűeket is) és azt rebesgették róla, hogy az iratokról másolatokat készített. Az utóbbi években maffia-kapcsolatait vizsgálták a jogszolgáltatás szervei, végül felmentették. Mindez rontott tekintélyén, de pozíciója rendíthetetlen maradt.,
Nemzetközileg szintén befolyásos, aktív személyiségként ismert, aki Olaszországot képes volt egyaránt megfelelően és színvonalasan képviselni nyugati szövetségesei és keleti tárgyalópartnerei előtt, képes volt országát konstruktívan beilleszteni az Észak-Dél párbeszédbe.
Tevékenységéről és élményeiről több könyvet publikált.

Carlo Armellini (1777-1863)
Róma fia - hazafi. Először 1948-ban a római köztársaság kormányát vezeti, majd 1849-ben Mazzinivel és Saffival triumvirátusban irányítja a római köztársaságot.
A köztársaság ügyének veresége után Burxelles-be menekült.

Lelio Basso (1903-1978)
Liberális liguriai polgári család harmadik gyermeke. Milánóba költözésükkel (1916) és későbbi paviai egyetemi (jogi) tanulmányai közben közeledik a szocialista eszmékhez. 1921-ben váltja ki első szocialista párti tagsági igazolványát. Mind az egyetemen, mind Milánóban gyakorta összetűz a fasisztákkal. Egyre aktívabb és egyre elmélyültebb elméleti tudásra tesz szert. 1927-ben belép a "Fiatal Itália" nevű illegális köztársasági eszmeiségű antifasiszta szervezetbe, egy év múltán letartóztatják, Ponza szigetére internálják. Itt három évet tölt és filozófiai stúdiumokat folytat - kb. kétezer könyvet olvasott el. 1931-ben visszakerül Milánóba és jogászként helyezkedik el, visszautasítja a kötelező belépést a fasiszta pártba, illetve szakszervezetbe, ezért rendőrségi felügyelet alá helyezik, majd letartóztatják; elengedik és újból elfogják. A háború éveiben a szocialista párt földalatti szervezkedésében vett részt. A fasizmus bukása után a párt vezetőségi tagja. 1945-ben főtitkárhelyettes, 1947-ben főtitkár. Részt vett az Alkotmányozó Nemzetgyűlés munkájában, rendszerint a párt balszárnyának markáns, elméletileg felkészült képviselője. Hamarosan vita formálódik közte és Nenni között, aki a párt igazi vezére és Basso marginalizálódik. Helyzete a pártban tovább romlik a PSI és a DC összefogásával eltervezett középbal időszakban. Utolsó éveit tudományos munkássága jellemzi.

Bruno Buozzi (1881-1944)
Vasmunkás, reformista szocialista. 1925-ben a vasmunkás szakszervezet, majd a szakszervezeti szövetség (CGL) főtitkára. A fasiszta rendszer üldözi és emigrációba kényszerül; Franciaországban szakszervezeti kiadványokat szerkeszt, amelyeket Olaszországban illegálisan terjesztettek. Aktívan részt vesz az Ellenállásban. 1944. június 3-án a kommunista Giuseppe Di Vittorio és a katolikus Achille Grandi mellett a harmadik aláírója a "Római Paktum" néven ismert, a szakszervezeti egységről szóló dokumentumnak. Másnap egy német katonai egység elfogja és barbárul meggyilkolja.

Rafaele Cadorna (1889-1973)
Neves katonai dinasztia sarja. 1943-ban páncélos hadosztály parancsnokaként éli meg az összeomlást s ekkor partizánnak áll. Ejtőernyővel kormányzati megbízatással Észak-Olaszországban ledobják a partizánerők katonai koordinálására. A Szabadság Önkéntesei Hadtestének parancsnoka. 1945-1947 között az olasz hadsereg vezérkari főnöke.
A politikai életben szenátorként tevékenykedett.

Piero Calamandrei (1889-1956)
Jogi doktor, egyetemi tanár. Önkéntesként részt vett az I. világháborúban, századosi rangot ért el, később alezredes. Giovanni Amendola liberális politikájának követője. A fasizmus idején azon kevés egyetemi oktatók egyike, aki távol tartotta magát Mussolini pártjától, illegális mozgalmakban tevékenykedett. 1941-ben csatlakozott az Igazságosság és Szabadság mozgalomhoz, majd az Akciópárt alapítója. 1943. július 26-án a firenzei egyetem rektorának nevezték ki, de tisztét csak a város felszabadulása után gyakorolhatta: 1944-1947 között. 1946-tól egészen haláláig a jogászok szervezetének országos elnöke. Aktívan és alkotó módon részt vett az Alkotmányozó Nemzetgyűlés munkájában - felszólalásai nagy visszhangot váltottak ki. 1948-ban szocialista listán parlamenti képviselővé választották.
Közéleti szereplésével nem szakadt meg tudományos munkája sem, rendszeresen publikált, többek között az általa alapított Il Ponte politikai és irodalmi folyóiratban.

Carlo Cattaneo (1801-1869)
Hazafi, politikus, filozófus és író.
1848-ban Milánóban az osztrák megszállók elleni »öt nap« harcában tünteti ki magát.
1849-ben jelen van a Második Római Köztársaság kikiáltásánál, aktívan részt vesz az eseményekben, melyek után menekülnie kell. Svájcban települ le és bekapcsolódik az olasz kanton politikai életébe. Luganóban a Líceum egyik alapítója és ihletője az egyháztól független laikus és liberális oktatásnak. 1860 után rövid időre az egyesített Itália parlamentjébe választott képviselő, mígnem Luganóban lezárul tevékeny élete.

Leone Cattani (1904-1980)
A katolikus egyetemista szervezet vezetőjeként tűnt fel. Az Amendola-örökségre hivatkozó liberális antifasiszta körökhöz kötődött, majd Benedetto Crocéhoz közeledett. 1927-ben konspiratív tevékenység miatt letartóztatják, de elengedik. Ügyvédként antifasiszták védője. 1942-től aktívan szervezi liberális elvbarátainak akcióit a fasiszta rendszer ellen, de ellenzi az alakuló Akciópárthoz való csatlakozást. Véleménye szerint egy jelentős demokratikus párt vonzó lehet a monarchisták befolyása alatt álló középrétegek számára is. Róma megszállása alatt illegalitásba vonul és a háború után a progresszív reformista neoliberális irányzat híve. 1944-1945-ben a liberális párt főtitkára; a kommunizmusban veszélyt lát, De Gasperi egyik fő szövetségese. A kormányban közmunkaügyi miniszter. A június 2-i népszavazás után fellép a liberális monarchiapártiak ellen, és a konzervatív liberális, valamint a jobboldali liberális áramlatok erősödésével tanúja a párt bomlási folyamatának. Több kísérletet tett a különböző liberális áramlatok pragmatikus "reálpolitikai" egyesítésére, ám ezek kudarca után maga is szakított pártjával és szerepet vállalt a Radikális Párt megalakításában. A radikálisok 1963-as "elvérzésekor" Saragat szociáldemokrata listáján indult a választásokon - sikertelenül. Ezután visszavonult a politikától.

Carlo Azeglio Ciampi (Livorno, 1920.-)
A jelenlegi köztársasági elnök a pisai egyetemen eredetileg bölcsészeti tanulmányokat folytatott és 1941-ben szerzett diplomát. Ugyanakkor katonai behívót kapott, alhadnagy az albán fronton. 1943. szeptember 8-án - a háborús "kiugrás" pillanatában - engedéllyel Olaszországban tartózkodik és elutasítja a Mussolini-féle salói köztársasághoz való csatlakozást. Politikai meggyőződése liberálszocialista. A frontvonalakon átszökve Bariban bevonult az átszervezett hadseregbe és beiratkozott az Akciópártba. Második, jogi diplomáját is megszerzi Pisában és a Nemzeti Bankban vállal hivatalt, ahol 47 évet szolgál, a bank első emberévé, »kormányzójává« válva, 1946-ban a baloldali szakszervezet tagja, igazolványát 1980-ig megújítja. Miután 1979-1993 között a Nemzeti Bankot »kormányozza«, 1993-1994-ben szakértői kormányt vezet. Az Olajfa koalíció kormányában kincstárügyi miniszter 1996-1999 között - sikerrel fogja vissza a földuzzadt államadósságot és bevezeti Itáliát az euro-övezetbe.
1999. május 13-án nagy többséggel (707:303 arányban) választották meg a Köztársaság Elnökének.

Amilcare Cipriani (1843-1918)
Forradalmár szellemű romognai család gyermeke: atyja keresztelte meg - állítólag - egy marék puskaporral.
Harcolt Garibaldival és Görögországban, később Franciaországban a poroszok ellen, valamint a Kommün oldalán.
Számtalan letartóztatást, börtönt kellett elviselnie; Új Kaledóniába deportálták.
Anarchista hajlama miatt ellentmondásosan alakult a viszonya a szervezett munkásmozgalommal. Forradalmi krédójáról soha nem mondott le. Emléke előtt kőtábla tiszteleg szülővárosában, Anzio kikötőjében.

Francesco Cossiga (Sassari, 1928-)
A kereszténydemokrata politikus 17 éves korában csatlakozott a DC-hez, amelynek igazolványát szimbolikus gesztusként - kifejezve funkciójának a nemzeti egységet megjelenítő szerepét - eltépte 1985-ben, amikor megválasztották köztársasági elnöknek.
Alkotmányjogászként predesztináltatott a politikai pályára. 1958-tól volt parlamenti képviselő, 1966-ban nemzetvédelmi államtitkár, 1976-ban belügyminiszter. 1979-ben miniszterelnök, 1983-ban a Szenátus elnöke. Belügyminiszterként 1978-ban Aldo Moro elrablásának, köztársasági elnökként 1990-1992 között az olasz politikai rendszernek, az "első köztársaságnak" a válságát kellett megélnie; ez utóbbit a rendszer megújítójának pozíciójában kívánta "vezényelni" nagy belpolitikai viták közepette, elnöki funkciójának felfüggesztését kockáztatva. Végül erre nem került sor, s gyakorlatilag a köztársaság átalakulásának katalizátoraként működött, híveket és ellenfeleket szerezve magának. Működésével megerősödött a Második Köztársaság körvonalazódása.
Elnöki mandátumának lejártával élethossziglani szenátorként töretlen aktivitással vesz részt a közéletben.

Alcide De Gasperi (1881-1954)
Újságíróként kezdte pályafutását. 1911-ben a bécsi parlamentben Trentino régió olaszait képviseli. Az első világháború után részt vesz a Don Luigi Sturzo alapította Olasz Néppártban, s a párt színeiben már olasz képviselő, 1921-ben újraválasztják. 1923 után a fasiszta rendszer ellenzékének politikusa, 1926-ban letartóztatják. Rövid fogság után rendőri felügyelet alá helyezik. 1929-ig nélkülözések és elszigeteltség közepette él, amikoris a Vatikán könyvtárában kap állást. Az átvészelt időszak végén, 1942-43-ban a DC megszervezésén dolgozik, a párt egyik alapítója. A DC képviseletében a Nemzeti Felszabadító Bizottság tagja. Először 1944 júniusában tárca nélküli miniszter, decemberben külügyminiszter, ezt a tisztét megtartja a háború utáni első országos hatáskörű kormányban, de a másodikat már miniszterelnökként ő vezeti 1945. december 10-től 1946. július elsejéig. Antifasiszta koalíciós kormánya élén 1947 májusáig ténykedik, ekkor jobboldali fordulatot hajt végre: kiszorítja a szocialista és kommunista pártokat a kormányból. A DC 1948-as választási győzelme után (48,48%) az olasz politika hegemón erejévé válva állampárti struktúrák kiépítését kezdi el. Az Európai Unió értelmi szerzői között tartják számon a nevét, Robert Schuman és Konrad Adenauer társaságában. Előmozdítója Itália NATO-tagságának. 1953-ban a választásokon elszenvedett kudarc miatt lemond a miniszterelnökségről. Halála 1954-ben váratlanul érte Itáliát és a DC-t.

Enrico De Nicola (1877-1959)
Országos hírű ügyvédi gyakorlatot folytató liberális politikus, a köztársaság első (ideiglenes jelleggel) választott elnöke. Első képviselői mandátuma 1909-es keletű; rendszeresen újraválasztják. 1928-ig a képviselőház elnöke, 1929-ben szenátori kinevezést kapott, de nem vett részt a törvényhozás munkájában. 1943-ban közvetítésre kérték fel a szövetségesek és a királyi ház között. Elgondolására III. Viktor Emánuel fiára, mint "helytartóra" ruházta át jogait, mérsékelve politikai vereségének hatását.
Köztársasági elnöki tisztét 1946. június 28. és 1948. május 10. között töltötte be. Ex-köztársasági elnökként élethossziglan szenátor, 1951-1952 között a szenátus elnöke, 1955-ben az Alkotmánybíróság tagja, majd 1956 januárjától 1957. március 26-ig elnöke.

Giuseppe Di Vittorio (1892-1957)
Alig múlt hét éves, amikor félárvaságban kenyérkeresetre kényszerült, osztozva a legnyomorúságosabb életű agrárproletárok sorsában. 1904-ben sztrájkolt először, 1907-1908-ban pedig részt vett az apuliai agrárharcokban. Szocialista ifjúsági kört vezetett és kitűnt vezetői képességével. 1913-ban Minervino Murgeban a munkakamara szakszervezeti intézményének titkára. Egy újságcikkben - a készülő háború jegyében - katonatársait lázadásra buzdította, ezért büntetőszázadba helyezték. A háború tán ismét szakszervezeti vezető Bariban, ahol a Marcia su Roma után is ellenáll a fasiszták rohamának. Képviselőnek választják, Rómába költözik, tagja a szocialista, majd 1924-től a kommunista pártnak. 1925-ben tartóztatták le, vizsgálati fogságából szabadulva Franciaországba emigrált. Innen Moszkvába vezetett az útja: a Parasztinternacionálé olasz képviselője, a PCI központi vezetőségnek tagja. Részt vett a spanyol polgárháborúban. 1941-ben a németek francia földön elfogták és átadták az olasz hatóságoknak, így került Ventotene szigetére deportálásba. Szabadulása után 1943-tól a szakszervezeti mozgalom elismert kommunista vezetője, a szakszervezeti egység híve, a háború utáni sztrájkharcok irányítója. 1949-ben a szakszervezeti Világszövetség elnöke. 1956-ban nem értett egyet a PCI vezetőségével a magyar forradalom megítélésében, mint mondotta: "a munkásoknak mindig igazuk van".

Giuseppe Dossetti (1913-1996)
Jogász, politikus, 1959-től a katolikus egyház felszentelt papja. Antifasiszta, résztvett az ellenállásban, bár elutasította a fegyver használatát.
1945-ben a DC főtitkárhelyettese, beválasztják az Alkotmányozó Nemzetgyűlésbe, itt aktív szerepet játszik. Tagja az alkotmányt megszövegező 75-ök bizottságának. 1948-ban De Gasperivel ütközve visszavonul a politikai élettől: ellenezte Itália NATO-tagságát, az ország legszegényebb rétegeinek felemelését célzó reformokban gondolkodott. 1949-ben ismét a DC főtitkárhelyettese - tovább küzd a reformokért. 1951-ben történő visszavonulása csaknem végleges. 1956-ban versenybe száll Bologna polgármesteri székéért, ám a kommunista fellegvárban alulmaradt.
Résztvett a II. Vatikáni Zsinaton, de jelenléte az egyházi hierarchiában is ellenkezést váltott ki, ezért stílusának megfelelően polémiák nélkül távozott. Bologna környékén egyházi közösségeket szervezett. 1994-ben újra reflektorfénybe került, amikor állást foglalt a köztársasági alkotmány védelmében, minek nyomán egész Itáliában társulások és körök születtek, tiltakozva az alkotmányt támadó erők manőverei ellen.

Luigi Einaudi (1874-1961)
Közgazdász, publicista, politikus, 1948-1955 között a Köztársaság Elnöke.
Jogot, illetve pénzügyjogot tanult, majd a torinói és milánói egyetemen tanította szaktárgyait. Közgazdasági műveit idegen nyelvekre is lefordították.
1919-ben szenátor. A torinói La Stampa és a milánói Corriere della Sera főszerkesztője, de a fasiszta hatalomátvétel után felfüggesztette az újságírást, kivéve levelezését az angol The Economist-el, továbbá a napi politikától távoleső La Riforma Sociale folyóiratot is vezette (1900-tól) 1935-ig.
1943-ban Svájcba menekült, 1945-ben visszatérve bekapcsolódott az "Il Risorgimento Liberale" folyóirat szerkesztésébe, illetve kinevezték a Nemzeti Bank kormányzójának. Tisztét 1948-ig töltötte be. Tagja az Alkotmányozó Nemzetgyűlésnek. 1947-1948 között pénzügyminiszter és miniszterelnök-helyettes. Elnöki mandátumának lejártával élethossziglani szenátor. Kisebb mezőgazdasági üzemet vezetett, amelyben a legmodernebb eljárásokat alkalmazták. Számos külföldi egyetem és akadémia tiszteletbeli doktora.

Amintore Fanfani (1908-1999)
Gazdaságtörténész, a DC történelmi vezető alakja; többször bízták meg a miniszterelnöki teendők ellátásával.
Hosszú éveken keresztül a baloldali antifasiszta kereszténydemokrata politikusok köréhez tartozott. 1945-től De Gasperi munkatársa és a DC vezetőségének tagja. Képviselő az Alkotmányozó Nemzetgyűlésben, neki tulajdonítják az alkotmány első mondatát: "Itália munkán alapuló köztársaság."
Kormányzati, parlamenti és párttisztségek egész sorát töltötte be, 1958-ban lett először miniszterelnök. A közép-bal kormányzati formula egyik kezdeményezője, de később markáns jobboldali pozíciókat foglalt el a belpolitikai kérdésekben. Sűrűn érzékelhette a kormányválságok keserű ízét, sőt kudarcokat is el kellett szenvednie. Ezek között az egyik legfájóbb volt számára - mint válásellenesnek - az 1974-es családjogi referendum eredménye, amely intézményesítette a válást. Ekkor lemondott pártvezetői tisztségéről, azonban vissza tudott térni és magas funkciókhoz jutott: 1976-ban újból elnök a DC-ben, 1982-ben pedig a Szenátus elnöke, amelynek már 1972-től élethossziglani tagja volt.
A DC felbomlásával mind a jobb-, mind a baloldal felé orientálódó csoportokkal jó kapcsolatokat ápolt. Prodi Olajfa kormányának bizalmat szavazott.

Giuseppe Garibaldi (1807-1881)
Nizzában tengerészcsaládban született, s maga is hajózott. Útjai során megismerte az olasz forradalmár emigránsokat, kapcsolatba került Mazzini Giovine Italia (Ifjú Olaszország) mozgalmával és részt vett az 1854-es genovai felkelésükben. Elkerüli a letartóztatást, de távollétében halálra ítélik, ezért emigrál. Dél-Amerikában folytatja forradalmi harcát, katonai sikerei ismertté teszik nevét ezen a kontinensen is. 1848-ban a forradalom hírére visszatért Itáliába. Köztársasági elvei ellenére kész támogatni minden erőt, amely előmozdítja az olasz egység és függetlenség ügyét, így Károly Albert piemonti királyt és IX. Pius pápát is szövetségesként kezeli. 1848 veresége után Svájcba megy, 1849-ben újra Itáliában, Rómában van a köztársaság oldalán. 1849 és 1859 között Caprera szigetén, kicsiny birtokán gazdálkodik, majd belép a piemonti monarchia vezetését igénylő Nemzeti Szövetségbe, emiatt ellentétbe kerül Mazzinivel. 1859-ben Piemont szolgálatában az osztrákok ellen harcol. 1860. május 11-én ezer emberével Szicílián partraszáll és ezzel megkezdődik Itália egyesítése. 1860. október 29-én Teanónál találkozott II. Viktor Emanuellel, csapataik egyesültek és Garibaldi üdvözölte a királyt, aki viszont háttérbe szorította a hős hadvezért.
Garibaldi azonban nem mondott le az egységes Itália megteremtésének tervéről: Északon Dél-Tirolért, valamint Rómáért küzdött. Trentónál királyi parancsra állt meg, Rómáért pedig váltakozó hadiszerencsével harcolt - a király támogatása nélkül. A monarchia politikája és diplomáciája szempontjából Garibaldi zavaró tényezővé válik, Coprera szigetére száműzik. Rómát a királyi csapatok foglalják el 1870. szeptember 20-án. Októberben önkénteseket vezet Franciaországban a poroszok ellen - szimpatizál a Párizsi Kommünnel, majd ismét Coprera ad otthont neki. Élete vége felé Róma kárpótolja, parlamenti képviselővé választják, tisztét haláláig betölti.
Nevét egyedüli módon, 5500 tér és utca őrzi hazájában.

Achille Grandi (1883-1946)
Katolikus szakszervezeti aktivista. 1918-ban alapítója a "fehér" katolikus szakszervezeti szövetségnek, melynek 1923-1926 között a titkára. Ellenzi a diktatúra által a munkavállalókra erőltetett fasiszta korporációkat. Csak a fasizmus összeomlása után térhetett vissza a meggyőződése szerinti önálló érdekvédelmen nyugvó szakszervezeti tevékenységhez. Elfogadja a baloldali egységjavaslatokat és 1944-ben aláírja az egységpaktumot. Az egységes Szakszervezeti Szövetség (CGIL) egyik titkára. Ezzel párhuzamosan elvállalja az egyházi kezdeményezésű katolikus dolgozók társulásainak (ACLI) elnöki tisztét. A szervezet később - Grandi korán bekövetkező halálával - a szakszervezeti egység megbontásának eszköze lett, jóllehet alapvetően kulturális jelleggel működtették.

Giovanni Gronchi (1887-1978
Bölcsészeti tanulmányokat folytatott, csatlakozott a katolikus szakszervezeti mozgalomhoz, majd a Néppárthoz és utódához, a DC-hez. 1919-1926 között parlamenti képviselő. Mussolini első kormányában iparügyi államtitkár, de a Néppárt ellenzékbe vonulásával, 1923-ban megvált tisztétől. Don Sturzo lemondása után a Néppárt vezetője. Parlamenti mandátumának lejártával visszavonult a politikától, tanítást sem vállalt, hogy politikai függetlenségét megőrizze.
Bekapcsolódott az Ellenállásba és a DC-t képviselte a Nemzeti Felszabadító Bizottságban. A DC baloldali exponenseként résztvett az Alkotmányozó Nemzetgyűlésben. 1945-től kormánytisztségeket kapott: ipar- és kereskedelemügyi miniszter, 1948-1955 között a képviselőház elnöke. 1955-1962 között államfő. Reformer gondolkodású elnök, támogatója és kezdeményezője a közép-bal kormányzásnak. Aktív a külpolitikában is - híve a békés egymás mellett élésnek; nézeteit következetesen képviselte mind az Egyesült Államokban, mind a Szovjetunióban tett utazásai alkalmával, illetve bárhol fordult meg a világban. Elnökségének lejárával élete végéig szenátor.

Giovanni Leone (1908-2001)
A köztársasági elnökök sorában kétszeresen rendhagyó az életrajza. Ifjúkorában tagja volt a fasiszta pártnak és közvetlenül 1945 után a monarchia híve; elnöki mandátumáról kénytelen volt lemondani, miután családjával együtt belekeveredett az amerikai Lockeheed repülőgépgyártó cég korrupciós üzelmeibe. Köztársasági elnöksége 1971. december 24-én kezdődött és 1978. január 15-én, fél évvel korábban, botrányos körülmények között ért véget.
Ezután élethossziglani szenátor - tekintettel előző funkciójára. 1994-ben bizalmat szavazott Berlusconi kormányának, 1996-ban pedig az ellenlábas Romano Prodinak.

Oreste Lizzadri (1896-1976)
Gyermekkorától kétkezi fizikai munkás, szakszervezeti aktivista. 18 éves, amikor Nápoly külvárosi kerületében (Castellamare di Stabia) a szakszervezeti szövetség helyi szervezetének titkárává választják meg. 1913-tól szocialista párttag. A fasiszta korszakban részt vett az illegális mozgalomban, majd a szocialista párt újjászervezésében, amelynek 1942-ben főtitkárhelyettese.
1944-ben a frontvonalakon áthatolva Bariban részt vett a Nemzeti Felszabadító Bizottság megalakításában, majd a felszabadult országrészben a PSI titkára és a szakszervezeti szövetségben társtitkár, Di Vittorióval és Grandival együttesen vezetik a CGIL-t, az akkor egységes szakszervezeti szövetséget. Képviselő az Alkotmányozó Gyűlésben és a PSI egyik vezető személyisége.
A szoros szakszervezeti munkásegység jegyében híve a kommunista és szocialista összefogásnak. A PSI balszárnyából alakított Proletáregység Szocialista Pártjához (PSIUP) csatlakozott 1964-ben, 1969-ben viszont visszaigazolt a PSI-be.

Riccardo Lombardi (1901-1984)
Antifasiszta partizán, a Nemzeti Felszabadító Bizottság tagja. Milánóban az Akciópárt alapítója, a felszabadított város első prefektusa 1945-ben. De Gasperi kormányában közlekedési miniszter, képviselő az Alkotmányozó Nemzetgyűlésben. Az Akciópárt megszűnésével a szocialista pártba lépett, melynek újságját is szerkesztette (l’Avanti!) 1949-1950, illetve 1963-1964 között.
A pártban baloldali exponens, a kereszténydemokraták helyett a kommunisták szövetségét kereste, ellenezte a párt jobbratolódó tendenciáját, vitatta a sarló és kalapács szimbólum kiiktatását a párt jelvényéből.
1983-ig folyamatosan parlamenti képviselő, számos reformkezdeményezéssel élt.

Luigi Longo (1900-1980)
Fiatal korától részt vett a szocialisták ifjúsági mozgalmában, 1921-ben alapító tagja a kommunista pártnak. Harcos antifasiszta, Franciaországba emigrál, Moszkvában a Kommunista Internacionáléban az olasz párt képviselője. 1934-ben írta alá a szocialisták és kommunisták akcióegység-paktumát, amely 1956-ig bírt érvénnyel. Részt vett a spanyol polgárháborúban, majd az olasz ellenállásban, miután kiszabadult a deportálásból. A kommunista partizáncsapatok parancsnoka, az észak-olaszországi antifasiszta felkelés egyik legfőbb szervezője és irányítója.
A háború után képviselő az Alkotmányozó Nemzetgyűlésben, folyamatosan megújítjuk mandátumát. Togliatti halála után az OKP főtitkára.
1968-ban párbeszédet folytatott a diákmozgalmak vezetőivel és bírálta a "prágai tavasz" elfojtását.
Életének utolsó éveiben pártjának tiszteletbeli elnöke.

Ugo La Malfa (1903-1979)
A szicíliai származású republikánus politikus Velencében tanult a "diplomáciai és konzuli" tanulmányok fakultásán. Antifasiszta csoportokkal érintkezett. 1926-ban katonai szolgálata alatt antifasiszta folyóiratot terjeszt, 1928-ban letartóztatják. 1933-ban az Olasz Kereskedelmi Bank alkalmazottja, majd 1938-ban igazgatója. Ekkoriban részt vett az Akciópártot létrehozó körök kezdeményezésében, maga is alapítója a pártnak. 1943 elején emigrált, de rövidesen visszatérhetett és szerepet vállalt az Ellenállásban, az Akciópárt képviselője a Nemzeti Felszabadító Bizottságban.
A háború után a Republikánus Párthoz csatlakozott és a párt kiemelkedő vezetője lett. Kormányzati megbízatásokat kapott. Valamennyi parlamenti ciklusban mandátumra tett szert. Említésre méltó a gazdaságpolitikai tevékenysége. Hogy Itália csatlakozhatott 1978-ban az euró előkészítését szolgáló Európai Monetáris Rendszerhez, abban személyes érdemeit jegyzi az olasz gazdaságtörténet. A közép-bal politika jeles alakjaként is ismert.
A Republikánus Párt vezetését úgyszólván megörökölte fia, Giorgio La Malfa.

Enrico Mattei (1906-1962)
Húsz éves korában egy kisüzem élére került, ahol korábban munkásként dolgozott. Tíz év múlva viszont Milánóban képviselője egy jelentős vegyipari gyárnak. Gazdasági érzéke és vállalkozói hajlama végigkíséri pályáját. A politikai katolicizmus militánsa, ennek megfelelően "fehér" partizánként vett részt és szerzett érdemeket az Ellenállásban. A Nemzeti Felszabadítási Bizottságban a DC képviselője - kitűnőek a kapcsolatai a bizottság más pártállású tagjaival, például Luigi Longóval. Barátságuk a háború után is fennmarad, amikor Mattei tevékenysége áttevődik a gazdasági szférába, vezetője lesz az állami szénhidrogén-kitermelő és feldolgozó vállalatcsoportnak. Nemzetközi kapcsolatait és egész politikai tőkéjét Itália energetikai függőségének felszámolásában kívánja kamatoztatni, de szándéka kihívás a nagy olajmonopóliumok ellen.
1962-ben üzleti úton repülőgépe nyilvánvaló merénylet következtében felrobbant és életét vesztette.

Daniele Marin (1804-1857)
Velencei ügyvéd, osztrák-ellenes hazafi.
A velencei köztársaság elnöke, városának hős védelmezője 1849-ben. Az osztrákok felülkerekedésével Párizsba menekült, ahol tovább konspirált az olasz függetlenség érdekében.

Giuseppe Mazzini (1805-1872)
Orvosi és jogi tanulmányok után először Dantéról írt tanulmányt, majd a politika felé fordult. 1830-ban a karbonári mozgalom togja. Árulás rendőrkézre juttatja, a savonai várbörtönbe zárják; bizonyíték híján a hatóság beéri száműzetésével. 1831-ben levelet írt Károly Albert szárd-piemonti királynak, felszólítva, hogy legyen az olasz nemzeti mozgalom vezetője. A levelet széles körökben terjesztették, a nép lelkesen fogadta, Károly Albert ellenben elrendelte Mazzini letartóztatását. Ezután kezdte el a Giovine Italia szervezését, amelynek forradalmi programja nagy vonzerőt gyakorolt. Mazzini nézetei szerint népfelkeléssel kell megteremteni a köztársaságot. Több kísérletet tett különböző helyszíneken a forradalom kirobbantására. 1849-ben triumvirátusban a Második Római Köztársaság irányítója - bukása után Marseille, Genf és Lausanne emigrációjának állomásai. 1851-1868 között Londonban él, kapcsolatot talál a munkásmozgalomhoz, de elvi vitába bonyolódik Marx-szal és Engelsszel, valamint olasz munkásmozgalmi vezetőkkel. Időről időre feltűnik Itáliában és folyamatosan akciókat vállal a köztársaságért, konfliktusba kerülve az olasz monarchiával. 1870-ben letartóztatják, száműzik, de hamis néven kijátssza a hatóságot és Pisában telepszik le. Itt érte el a halál.

Rodolfo Morandi (1903-1955)
Szocialista politikus. Gazdaságtörténeti kérdésekkel foglalkozik, könyvet írt az olasz nagyipar történetéről. Antifasiszta tevékenységéért börtönbüntetést szabtak ki rá. A háború éveiben részt vett az Ellenállásban és befolyásos tagja volt a Nemzeti Felszabadító Bizottságnak. Az Alkotmányozó Nemzetgyűlésben képviselő. 1946-1947 között iparügyi miniszter. Támogatja a kommunistákkal kötött akcióegységet. 1953-tól szenátor. Nenni helyetteseként korai halála ragadta el a szocialista pártból és az olasz közélettől. Életében szimpatizált a kommunista pártszervezési elvekkel és módszerekkel, a PCI-ben alkalmazott "demokratikus centralizmustól" sem idegenkedett. A PSI szervezeti struktúráját hosszú ideig meghatározták elképzelései.

Aldo Moro (1916-1978)
Bariban jogot hallgatott, majd egyetemi tanári karrier nyílt meg előtte, ám képességei a politika felé irányították. A DC már 1946-ban alelnökévé választotta, miként helyet kapott az Alkotmányozó Nemzetgyűlésben is. A későbbiekben állandósult képviselői mandátummal rendelkezett. De Gasperi kormányában külügyi államtitkár, 1955-ben igazságügy-miniszter. Birtokolta a közoktatásügyi tárcát is. 1959-ben a DC főtitkára. Politikai funkciói mellett egyetemi órákat ad. 1963-1968 között miniszterelnök - közép-bal kormányokat vezet. Felismeri, hogy a szocialista támogatás kevés a stabil kormányzáshoz és nyit a kommunisták felé, szélesíteni kívánja a koalíció spektrumát, amihez partnert talál Enrico Berlinguer személyében. A PCI vezetője a "történelmi kompromisszum" javaslattal azonos hullámhosszra került vele, de az elképzelést ellenzik mind a DC, mind a PCI berkeiben és a nemzetközi feltételek sem alkalmasak a megvalósítására. A mély gazdasági és politikai válságot súlyosbítja a terrorizmus hulláma, amely csúcspontját épp Moro elrablásával, majd meggyilkolásával érte el.

Pietro Nenni (1881-1980)
A republikánus pártban kezdett politizálni, az I. világháborús trauma után a szocialistákhoz szegődött. 1921-ben ellenezte a kommunisták kiválását a pártból, hosszú időn keresztül támogatta a munkásmozgalom egységének gondolatát. Következetes antifasiszta - emigrálnia kellett. Részt vett a spanyol polgárháborúban és a fegyveres Ellenállásban. A háború utáni években is "népfrontos" keretben együttműködik a kommunistákkal, ám elhárítja az egyesített munkáspárt létrehozásának kommunista kísérletét. Nemzetközi politikájában szovjet-barát - Sztálin-díjat kap, amit 1956-ban visszaad. Részese az Alkotmányozó Nemzetgyűlés munkájának, parlamenti mandátuma folyamatos. 1945-1947 között miniszterelnök-helyettes, illetve miniszter, kormányzati tisztségét majd a közép-bal kurzus idején szerzi vissza.
1956-ban a XX. szovjet pártkongresszus és a magyar forradalom sarkallják a kommunista párttal való együttműködés felülvizsgálatára, a szocialista párt autonomista politikájára, és a szociáldemokratákkal való egyesülésre, ami azonban sikertelen politikai művelet, a szocialista szavazóbázis csökkenéséhez vezetett. Nenni lemond 1930-tól viselt pártfőtitkári tisztségéről és a parlamenti munkának szenteli magát. 1970-től élethossziglani szenátor.

Randolfo Pacciardi (1899-1991)
A republikánus párt politikusa.
Az I. világháborúban kitüntetéseket szerző kiváló katona. Világnézete liberális, politikai meggyőződése antifasiszta. Megszökik a fasiszta rendőrség karmaiból és 1926-1933 között Svájcban, Franciaországban tartózkodik. A spanyol polgárháborúban Franco ellen harcol. 1940-ben az Egyesült Államokba menekül. 1945 után pártja egyik vezetője, parlamenti képviselő, De Gasperi 1947-es korányában miniszterelnök-helyettes, 1948-1953 között nemzetvédelmi miniszter; ebben a minőségében támogatta Itália NATO-tagságát. Nem értett egyet a közép-bal koncepcióval, 1963-ban emiatt kizárták a pártból. Szélsőjobboldali irányt választ, 1968-ban megvádolják a "Piano Solo" (Egyedüli Terv) elnevezésű puccskísérlet támogatásával. Felhagy a pártütő magatartással és 1979-ben visszajelentkezik a republikánus pártba.

Giancarlo Pajetta (1911-1990)
Jómódú polgári családból származott. Fiatalon antifasiszta, 1927-ben kicsapják az ország összes iskolájából. 1931-ben emigrál és csatlakozik a kommunista mozgalomhoz. 1933-ban titkos megbízatásának teljesítése közben a rendőrség kezére kerül és 21 évi börtönnel sújtják. 1943 augusztusában a partizánok kiszabadítják, miután közéjük áll. 1944-ben az Észak-Olaszországi Nemzeti Felszabadító Bizottság tagja, formálisan is belép a kommunista pártba és annak vezetője lesz. 1946-tól folyamatosan parlamenti képviselő, pártjának nemzetközi kapcsolataival foglalkozik. Személyisége ismertté vált Párizstól Hanoiig a világ számos országában. Hazájában is az egyik legismertebb és legszenvedélyesebb résztvevője a politikai életnek. Nézeteiről, tapasztalatairól és felfogásáról több könyvében vallott. Önéletírásának címe: "A vörös fiú" - így emlegették a közéletben attól fogva, hogy még gyerekfejjel kötelezte el magát baloldalisága, kommunista mivolta mellett.

Ferruccio Parri (1890-1981)
Az antifasiszta harcok kiemelkedő személyisége. Az Igazságosság és Szabadság polgári demokratikus mozgalmában fejt ki aktivitást. Letartóztatják, mert segítette a mozgalom vezetőinek (Rosselli-testvérek), valamint a szocializmus történelmi alakjának, Filippo Turatinak a szökését Franciaországba. Deportálják, ahonnan 1933-ban szabadul.
Az Akciópárt alapítója, aktív ellenálló, partizánparancsnok, az Észak-olaszországi Nemzeti Felszabadítási Bizottság elnöke, egyben politikai koordinátora az egyesített partizánerők önkéntes hadtestének (Corpo Volontari della Libertá). 1945. április 26. és november 24. között a felszabadult ország első miniszterelnöke az antifasiszta egységkormány élén.
Részt vett az Alkotmányozó Nemzetgyűlés munkájában. Az Akciópárt felbomlása után a republikánus, majd a szocialista párt tagja. Szocialista listán szenátorrá választották 1958-ban, 1963-ban élethossziglani szenátorrá nevezte ki a Köztársaság Elnöke.
Élete végéig képviselte a demokratikus antifasiszta nemzeti egység eszméjét.

Giulio Pastore (1902-1969)
Genovai munkáscsalád gyermeke, édesapja halálával 12 éves korától bádogosként dolgozik. Ezután segédmunkás egy textilgyárban. 1922-től kapcsolódott be a katolikus "fehér" szakszervezeti munkába. A fasiszta rendszerrel történő konfliktusát követően az Akció Catholica nyújt neki menedéket, római állást és 1935-ben feleségével és kilenc gyermekével Rómába költözik. 1942-ben illegalitásba vonul, részt vesz az Ellenállásban, tevékenységét ezúttal is szakszervezeti keretek között fejti ki. Sztrájkszervezés miatt letartóztatják és Róma felszabadulásával szabadul ki 1944-ben.
Beválasztják a DC Központi Vezetőségébe, szervező titkár, de hamarosan ismét a szakszervezetben találjuk. Az ACLI titkára és a genfi Bureau du Travailnál az olasz képviselő. Az egységes szakszervezeti mozgalomból a vezetésével vált ki a katolikus dolgozók áramlata 1948-ban és alakult meg a különálló szövetségük (CISL), amelynek vezetője közel tíz esztendeig. Ezután kormányzati tisztségeket kapott. 1968-ig folyamatosan tárca nélküli miniszter - a közép-bal politika jegyében.

Sandro Pertini (1896-1990)
Tanulmányai során került közel a szocialista eszmékhez és a munkásmozgalomhoz. Jogi diplomát szerzett. Az első világháború idején szocialista szimpátiája és a párt semleges, pacifista magatartása ellenére kitűnik a frontharcokban, érdemeit kitüntetéssel jutalmazzák. 1918-ban lépett be a szocialista pártba, egyidejűleg Firenzében filozófiai és politikatudományi ismereteket szerez. Kezdettől fogva a fasiszta rendszer ellensége. 1925-ben letartóztatják, kiszabadulása után emigrál. 1929-ben illegálisan visszatér, de rendőrkézre kerül és 11 évi elzárás az ítélet; csak 1943 augusztusában szabadul és rögtön beleveti magát az Ellenállásba. Ezúttal az SS fogja el és halálra ítélik, de egy partizáncsoport kiszabadítja, miután az Észak-Olaszországi Nemzeti Felszabadító Bizottságba delegálja a szocialista párt. A milánói felkelés vezetője. A háború után az OSZP titkára, képviselő az Alkotmányozó Nemzetgyűlésben. 1948-tól szenátor, 1953-tól parlamenti képviselő, 1968-ban a képviselőház elnöke, 1978-1985 között államfő. Minden funkciójában nyílt, őszinte stílusa, egyértelmű baloldalisága Itália egyik legnépszerűbb politikusává avatta.

Attilio Piccioni (1892-1986)
Jogász, ügyvédi gyakorlatot folytatott. 1920-ban kezdett politizálni a Néppártban. A fasizmus idején visszavonult életmód jellemzi, 1943. július 25. után a fasizmus összeomlásával újra aktív. 1945 júniusában a DC főtitkárhelyettese, 1946 szeptemberében a kormányzást átvevő De Gasperi helyébe lép pártja főtitkári székében - később többször miniszter, miniszterelnök-helyettes.
1954-ben kénytelen lemondani, mivel fia társaságában botrányos gyilkosság történt. 1960-ban Fanfani kormányában ismét miniszterelnök-helyettes, 1964-1968 között tárca nélküli miniszter. Valamennyi tisztségében a DC politikájának precíz végrehajtója.

Carlo Pisacane (1818-1857)
Árvasága folytán 1830-ban szülővárosában, Nápolyban katonai iskola növendéke, tanulmányai után kezdetét veszi katonai karrierje. 1843-ban hadnagy. Szerelmi viszonyba kerül Enrichetta Di Lorenzo férjes asszonnyal, 1847-ben megszökteti a hölgyet, mindketten kivándorolnak. Svájcban megismerkedik C. Cattaneóval és G. Mazzinivel, akikhez eszmei rokonság fűzi. 1849-ben részt vesz a római köztársaság védelmében, érdemeit elismerve ezredessé léptetik elő. A köztársaság bukása után az Angyalvár foglya, majd emigrál. Louis Blanc és Proudhon hatására is egyre tudatosabban vállalja a szocializmus eszméit. 1850-ben visszatér hazájába. Genovában él és kapcsolatot tart Mazzini körével, az olasz egység előkészítőinek más csoportjaival.
1857-ben megalapozatlan gerilla-akcióra szánja el magát: 30 emberével Sapri városánál a tenger felől indítja támadását arra számítva, hogy felkeléssé fejlődik, de magukra maradnak, valamennyien elvesznek. Pisacqne halálát homály övezi: vagy öngyilkos lett, vagy megölték. A képzett katonatiszttől írásos munkák maradtak fenn a forradalmi mozgalom katonai teóriájáról, illetve gazdasági és szociális kérdésekről.

Giuseppe Romita (1887-1958)
Parasztcsalád tehetséges gyermeke: torinói egyetemi tanulmányok után mérnöki diplomát szerzett. Torinóban került kapcsolatba a szocialista mozgalommal és itt 1914-ben megválasztották a város tanácsába, szert tehetett tapasztalatokra a helyi közigazgatásban. Parlamenti képviselői mandátuma szintén torinói eredetű.
Részt vett a háborúellenes megmozdulásokban. A kommunisták pártszakítását ellenezte, a szocialista pártban maradt. Antifasiszta ellenálló, a Nemzeti Felszabadító Bizottságban is helyet kapott. A felszabadulás utáni első kormányban közmunkaügyi miniszter, a helyreállítási munkát irányítja. Beválasztották az Alkotmányozó Nemzetgyűlésbe. 1945 decemberétől belügyminiszter és funkciójában határozottan állást foglalt abban, hogy az államforma kérdésében referendumot írjanak ki - a várható köztársasági sikert remélve, véleménye szerint, a népszavazás erősebb felhatalmazást fog biztosítani a köztársaság intézményének. A választás után is - a többnyire még monarchista belügyi apparátus élén - vissza kell vernie a referendum eredményét kétségbevonó megalapozatlan támadásokat. Nenni autonomista politikájának szociáldemokrata szellemű támogatója, de Saragaték pártszakadását elutasította.

Carlo Rosselli (1899-1937)
Liberális és szocialista nézeteket valló aktív antifasiszta. 1922-ben a reformista szocialisták pártból való kizárásakor velük szolidáris és velük együtt kezdi ugyanakkor harcos antifasiszta tevékenységét, kivívva a fasiszták haragját, különösen azután, hogy sikerül több szocialista vezetőt (Turati, Saragat, Treves stb.) Franciaországba szöktetnie. 1927-ben letartóztatják és Lipari szigetére deportálják.
1930-ban Párizsban megalapítja - Nello testvérével együtt - az Igazságosság és Szabadság szervezetet, amely szocialista, polgári és értelmiségi erőket tömörítve bátorságot és elszántságot tanúsít az Ellenállásban.
1934-ben az emigráció antifasiszta csoportosulásában vita támad a szocialisták és kommunisták szorosabb együttműködése miatt, amivel Rosselliék nem értenek egyet. 1936-ban Spanyolországban harcol a köztársaság oldalán. 1937. június 9-én Mussolini ügynökei meggyilkolják a két Rosselli testvért.

Jacopo Ruffini (1805-1833)
Gyermekkorától Mazzini barátja, csatlakozik a Giovine Italia mozgalmához. 1833-ban letartóztatják, fogságában öngyilkosságot követett el, mintsem feladta volna társait.

Aurelio Saffi (1819-1890)
Mazzini köréhez tartozó, radikális köztársasági eszméket valló politikus.
Egyetemi tanulmányai után szülővárosában a pápai államhoz tartozó Forliban fejtette ki kezdeti politikai tevékenységét. Triumvirátusban részt vett a Második Római Köztársaság irányításában, aminek lényegi eleme a közhatalom elvétele a pápától és köztársasági típusú intézmények szervezése. A bukás után Liguriába menekült, majd Svájcba, illetve Londonba - követve Mazzinit. 1853-ban visszatért Itáliába egy felkelési tervezettel, de rendőrkézre kerülve húsz év börtönre ítélik.
Az olasz egység létrejöttével szabadul, parlamenti képviselővé választják. Újabb londoni kitérő után Bolognában egyetemi tanár, eközben a halott Mazzini emlékét ápolja, gondozza írásait. 70 éves, amikor otthonában, Forliban a Villa Saffiban (ma múzeum) meghal.

Gaetano Salvemini (1873-1957)
Korának nagyhatású értelmiségije, történész; a pisai és firenzei egyetemek tanára.
Csatlakozott a szocialista párthoz, küzdött az általános választójogért és a Dél [a Mezzogiorno) komplex gazdasági-szociális problematikájának megoldásáért. Kilépett a pártból, mivel az nem ellenezte kellően a líbiai háborút (1911).
Ádáz ellensége Mussolininek, 1925-ben letartóztatják, elítélik, de kihasználva az életbelépő amnesztiát, Franciaországba emigrál. Itt együtt a Rosselli-testvérekkel alapítója és szellemi ihletője az Igazságosság és Szabadság mozgalomnak. Tekintélye sok értelmiségit vonz a szervezkedésbe.
Angliába, majd Amerikába teszi át tartózkodási helyét - a Harvard Egyetem tanára. Előadásaiban terjeszti antifasizmusát, politikai nézeteiben támadja a monarchiát és a kommunizmust is.
1947-ben tért vissza hazájába és újra tanított Firenzében, folytatva a maga laikus látású politikai küzdelmét a dogmatizmus minden válfaja ellen. Szembehelyezkedett a kereszténydemokrata uralommal, reformokat sürgetett, védelmezte a világi közoktatást. Értelmiségi attitűdjével, történészi és bölcseleti teljesítményével elismerést vívott ki.

Giuseppe Saragat (1898-1988)
Szárd polgári család sarja. 1922-ben csatlakozott a szocialista mozgalomhoz, azon belül a reformista szárny mellett kötelezte el magát, de szoros szövetségben együttműködött Nennivel.
Emigrációjából visszatérve bekapcsolódott az antifasiszta harcba. Letartóztatták - megszökött és Milánóban folytatta küzdelmét. Részt vett a szocialista párt újjászervezésében és 1944-től tagja az antifasiszta egység szellemében alakult Bonomi-kormánynak, majd képviselő az Alkotmányozó Nemzetgyűlésben.
Ellenzi a szocialista-kommunista összefogást és 1947-ben pártszakadást idéz elő a szocialisták táborában, létrehozva az atlantista vokációjú szociáldemokrata pártot. Éles vita keletkezik közte és Nenni között, ami 1956-ig tart.
Számos kormányzati tisztséget tölt be, mígnem 1964. december 28-án a baloldal közreműködésével - a PCI támogatásával is - köztársasági elnökké választják. Mandátuma 1971-ig tart, lejártával élethossziglan szenátor.

Oscar Luigi Scalfaro (1918- )
Katolikus környezetben nevelkedő antifasiszta értelmiségi, jogász végzettségű kereszténydemokrata politikus. 1946-tól aktív a pártjában - egyik legfiatalabb képviselő az Alkotmányozó Nemzetgyűlésben. Folyamatosan újraválasztják - 1992-ig mandátuma megszakítatlan. Számos kormányzati tisztséget töltött be. 1992-1999 között a Köztársaság Elnöke, szilárd védelmezője az 1947-es általa is kidolgozott alkotmánynak.

Antonio Segni (1891-1972)
Kereszténydemokrata képviselő az Alkotmányozó Nemzetgyűlésben, majd mezőgazdasági miniszter. Számos más kormányzati tisztséget is betöltött, két ízben (1955-ben és 1959-ben) miniszterelnök, 1962-ben megválasztották köztársasági elnöknek, de két év múlva súlyos betegség miatt lemondott. Feltételezések szerint szerepe volt a "Piano Solo" néven ismert puccskísérletben. Ex-köztársasági elnökként élethossziglani szenátor.

Emilio Sereni (1907-1977)
Tekintélyes római értelmiségi családból származott, apja orvos, aki a királyi ház betegeit is gyógyította. Rómában a szakszervezeti székház közelében laktak és 1919-22 folyamán tanúja a fasiszta zavargásoknak. Kialakuló politikai meggyőződése a PCI-hez vezette. Agrártudományi tanulmányokat folytatott, de foglalkozott filozófiával, idegen nyelvekkel.
Illegális szervezkedésben szerzett gyakorlata után a párt külföldi központjának munkatársa. 1932-ben letartóztatták, 15 évi börtönre ítélték. 1935-ben amnesztiával szabadult és Párizsba emigrált, ahol a párt elméleti folyóiratát (Lo Stato Operaio) szerkesztette.
A háború Párizsban éri, visszatér Itáliába és részt vesz az Ellenállásban. 1943-ban letartóztatják, megszökik, de az SS elfogja. A precíz német szolgálatnak - szerencséjére - ismeretlen a személyazonossága, így ki tudott szabadulni, tovább tevékenykedhetett az Ellenállásban. Az Észak-olaszországi Nemzeti Felszabadulási Bizottságban dolgozott, a bizottság lombardiai elnökeként közellátási, közoktatási, szállítási és rendőrségi ügyekkel foglalkozott.
A háború után 1946-tól a PCI vezetőségének és Központi Bizottságának tagja, a párt kulturális politikájának irányítója, elméleti folyóiratának (Critica marxista) szerkesztője. Neve könyvei, tanulmányai által is jól ismert az olasz kultúra világában.

Carlo Sforza (1872-1952)
Egyenesági leszármazottja az ősi milánói nemesi Sforzáknak. Köztársasági érzelmű liberáldemokrata politikus. 1920-1922 között külügyminiszter, majd franciaországi nagykövet. Posztjáról lemond a fasisztákkal való szembenállása miatt, akik fenyegetik és emigrációba kényszerítik.
1945-ben elnöke az Ideiglenes Nemzetgyűlésnek, majd képviselőként tagja az Alkotmányozó Nemzetgyűlésnek, egyúttal belép a republikánus pártba. 1947 és 1951 között külügyminiszter és ebben a minőségében előmozdítója Itália NATO-tagságának, az atlantista szövetségnek, amely véleménye, egyben az uralkodó politikai áramlatok véleménye szerint garanciája az ország biztonságának.

Don Luigi Sturzo (1871-1959)
1894-ben szentelték pappá, két év múlva teológiai doktor. Szociális érzékenysége a politika felé tereli. Az Olasz Néppárt alapítója és elsőszámú vezetője. Caltagirone alpolgármestere, de az országos politika alakítója is. Szembeszáll a fasizmussal, ezért menekülnie kell; Londonba, majd Amerikába emigrál.
A háború utáni politikai szerepe nem jelentős, bár a kereszténydemokrata párt gyökereit személyéhez és a Néppárthoz vezette vissza. "Magas tudományos és szociális érdemeire" való tekintettel 1952-ben élethossziglani szenátorrá nevezték ki.
2002. május 3-án megkezdték boldoggá avatásának előkészítését.

Paolo Emilio Taviani (1912-2001)
Sokoldalúan képzett kereszténydemokrata politikus. Diplomát szerzett közgazdaságtanból, jogból és társadalomtudományokból.
1931-1934 között a katolikus egyetemisták szervezetének elnöke. Antifasiszta állásfoglalása miatt 1943-ban deportálják. Az ellenállási harc egyik vezetője Genovában, ahol a felkelők egy egész német hadtestet késztettek megadásra.
A DC alapító tagja, az Alkotmányozó Nemzetgyűlés képviselője, illetve a későbbi törvényhozásokban is folyamatos a mandátuma; a DC főtitkárhelyettese, majd főtitkára. Kormányzati tisztségei közül kiemelkedő a többszöri nemzetvédelmi, pénzügyi és belügyi minisztersége.
Jellemző politikai pozíciója a centrizmus. Utolsó közéleti szereplése 2001. április 30-i keltezésű, amikor elnökletével zajlott a szenátus ülése

Umberto Terracini (1895-1983)
Torinóban folytatott egyetemi tanulmányokat és itt csatlakozott a szocialista párthoz. 1919-ben Gramscival és Togliattival alapítója az Ordine Nuovo (Új Rend) folyóiratnak, a körülötte csoportosuló fiatalok a születő kommunista párt egyik alkotóelemét képezték. A kommunista párt vezető embere.
1922-ben és 1924-ben parlamenti képviselővé választották, ám mentelmi joga nem kímélte meg 1926-ban a letartóztatástól és a 22 év 9 hónapi börtöntüntetéstől. 11 év után Ponza szigetére deportálva enyhült a helyzete, de csak 1943-ban partizánakció adta vissza szabadságát. Részt vett az Alkotmányozó Nemzetgyűlésben, amelynek elnöki tisztét is betöltötte. De Nicola államfővel és De Gasperi miniszterelnökkel együtt aláírásával jegyzi az alkotmányt. A képviselőház állandó tagja, 1962-ben és 1964-ben pártja köztársasági elnöknek jelölte - sikertelenül.
Pártjával többször vitában állt: 1939-ben bírálta a szovjet-német megnemtámadási egyezményt; nem értett egyet a "történelmi kompromisszum" politikájával. Az olasz külpolitika arab-barát vonalával szemben Izrael pozícióját támogatta.

Palmiro Togliatti (1893-1964)
A kommunista párt alapítója és vezetője. Ő is a szocialista mozgalomban kezdte politikai pályafutását, de csatlakozva az Ordine Nuovo szerkesztőségéhez Gramsci barátjaként és fegyvertársaként fontos szerepet játszott az OKP létrejöttében. Gramsci letartóztatása után 1927-től haláláig a párt első embere. 1927-ben már a Szovjetunióban tartózkodik, a Kommunista Internacionáléban az olasz párt képviselője. A sztálini terror idején túlélése érdekében alkalmazkodik a diktátorhoz, bár a Komintern 1935-ös kongresszusa körüli időkben a népfront-politika vonatkozásában önállóbb, nyíltabb és konstruktívabb irányvonalat képviselt, alkotó módon kezelte a stratégiai kérdéseket. Ez jellemezte hazatérése után olaszországi tevékenységét is, tekintettel a szocializmus "olasz útja" koncepciójának kidolgozására. Irányítása alatt az OKP nagy nemzeti erővé, tömegpárttá fejlődött.
A köztársasági alkotmány megteremtésében, a köztársasági intézményrendszer kiépítésében és működésében érdemei vitathatatlanok. Szovjetunióhoz fűződő kapcsolatáért, az OKP "eltéphetetlen szovjet kötelékéért" támadások érik életében, majd halála után, kétségbe vonva őszinte demokratikus értékelvűségét. Bírálói figyelmen kívül hagyják az olasz kommunista mozgalom történeti fejlődését, az olasz politikában a párt által bejárt utat.

Leo Valiani (1909-1999)
Fiumei származású, több nyelven - magyarul is - kiválóan beszélő tudós, történész, politikus. Eredeti családneve Weiczen, amit 1927-ben olaszosított.
1919-ben a család Budapesten élt s később történészként foglalkozott a Tanácsköztársaság problémáival, illetve más magyar vonatkozású történeti kérdésekkel (1956, Nagy Imre, Horthy-rendszer stb.). Budapestről visszatértek Fiumébe, ahol tanúja D’Annunzio kalandjának, miként a fasiszták gyújtogatásainak és atrocitásainak.
1926-ban Milánóban megismerkedett Carlo Rossellivel és Pietro Nennivel. 1928-ban államellenes szervezkedés vádjával letartóztatják, Ponza szigetére internálják, ahol belép a kommunista pártba. Ponzáról szabadulva folytatta antifasiszta küzdelmét, ezért már börtönbüntetést kapott. 1936-ban a börtönből kijövet kiutasítják Itáliából, így Párizsba vetődik. Tudósítóként Spanyolországba küldik, itt bekapcsolódott a harcokba. A köztársaság bukásával visszamegy Franciaországba, ahol letartóztatják és koncentrációs táborba zárják. A kommunista mozgalommal szemben kritikus magatartást vett fel a moszkvai perek, illetve az 1939-es szovjet-német egyezmény miatt. Az Igazságosság és Szabadság mozgalomban találja meg politikai identitását. 1943 szeptembere után az olasz Ellenállás egyik vezetőjévé lett - az Akciópárt képviseletében a Nemzeti Felszabadító Bizottság tagja. Sandro Pertinivel, Luigi Longóval és Emilio Serenivel együtt döntenek Mussolini agyonlövetéséről. 1946-ban tagja az Alkotmányozó Nemzetgyűlésnek. Az Akciópárt bomlását, illetve beolvadását a republikánus pártba jobbára kívülről szemléli, az aktív politizálástól visszavonul, jóllehet 1980-ban élethossziglani szenátorrá nevezi ki egykori fegyvertársa, a köztársasági elnök Pertini.