• A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése
Események Nyomtat help
Flat View
Év szerint
Havi nézet
Hónap szerint
Weekly View
Hét szerint
Daily View
Mai nap
Categories
Kategória szerint
Search
Keresés

Eric Hobsbawm 1917–2012

hétfő, 1. október 2012Találatok : 2121


2012. október elsején meghalt a világ egyik legjelentősebb történésze, Eric Hobsbawm. 1917-ben született, így tulajdonképpen egyidős volt azzal a korszakkal – a „legújabb korral” – amely részben éppen az ő munkásságából következően vert így gyökeret a történeti gondolkodásban. Ebben az évben, az oroszországi forradalmakkal kezdődött a „huszadik század nagy kalandja”, amely egész tudatos életében Hobsbawm érdeklődésének középpontjában állt. Sokan hangsúlyozták halálakor: marxista volt, de mégis nagy történész. Ő ezt másként látta: éppen azért lett történész, mert marxista volt, pontosabban ugyanaz tette történésszé, ami marxistává: szétágazó érdeklődését, módszertanát, tulajdonképpen egész tudományos és publicisztikai munkásságát marxizmusa inspirálta és mintegy keretbe foglalta – jellemző, hogy még álnéven írt jazzkritikáihoz is egy egykori kommunista trombitás, Frank Newton nevét vette kölcsön.


Eric Hobsbawm Egyiptomban született, majd a család nemsokára Bécsbe költözött. Szüleit korán elvesztette, ekkor berlini rokonok adoptálták, akikkel Hitler hatalomra jutását követően Londonba menekült. 1931-ben, még a weimari köztársaság végnapjait élő Berlinben csatlakozott a kommunista párt ifjúsági szövetségéhez, a Kommunistischer Jugendverbandhoz, majd 1936-ban az angol kommunista párt tagja lett. 1946-tól 1956-ig a Kommunista Párt Történészcsoportjának tagja, olyan kollegáival együtt, mint Christopher Hill, Raphael Samuel, vagy mindenekelőtt Edward P. Thompson. Időközben, 1947-től a Birkbecken dolgozott – nagy szerencséjére még a „vasfüggöny leereszkedése”, vagyis a hidegháború hivatalos „kitörése” előtt megkapta állását; 1959-ig nem is léphetett feljebb az egyetemi ranglétrán. 1952-ben részt vett a Past and Present című történeti folyóirat megalapításában, amely a progresszív – nem feltétlenül marxista – történetírás egyik legfontosabb orgánuma lett. Hobsbawm számára a marxizmus, illetve a baloldaliság a személyes krédó mellett módszertani útmutató is volt, de a történetírást egyáltalán nem tekintette a politika illusztrációjának és történészként nem igyekezett semmiféle ideológiának legitimációt fabrikálni. Kommunistaként, tehát történészként leginkább az „alul lévők”, a kizsákmányoltak és a kirekesztettek érdekelték, a társadalmi önszerveződés, a lázadás, az osztályharc működése – sokkal inkább a folyamatok és a mechanizmusok, mint a konkrét eseménytörténet; az ideológiák működése és hatása foglalkoztatta, és nem puszta bemutatásuk (lásd pl. a nacionalizmusról szóló írásait); az emberekből és világukból indult ki, és onnan vezette le az intézményeket.


Első, és egyik legismertebb munkája a „társadalmi bandita” jelenségével foglalkozott, és társadalmi kontextusukban, illetve komparatív módon vizsgálta az addig romanticizált vagy éppen elutasított jelenségeket és figurákat, amelyek általában véve sem igen szerepeltek a „nagy” történettudomány kedvelt témái között. A társadalmi kontextus, a komparativitás és az „alulról írott” történelem, illetve az alsóbb rétegek addig elhanyagolt története – ezek voltak Hobsbawm történetírásának központi kérdései.


Annak 1990-es feloszlásáig a brit kommunista párt tagja maradt, ám ez sosem jelentett számára dogmatizmust; elítélte az 1956-os magyarországi szovjet beavatkozást csakúgy, mint Csehszlovákia 1968-as lerohanását; mély (és alaposan megindokolt) gyanakvással viseltetett a „megvalósult szocializmussal” szemben (érdemes erről elolvasni A szélsőségek korának vonatkozó fejezetét) és a kommunista párt vezetésével szinte sosem értett igazán egyet, de „jobb alternatíva híján” nem tagadta meg a pártot.


Legnagyobb szabású és kétségkívül legismertebb vállalkozása, a „hosszú 19. század” háromkötetes története (A forradalmak kora, 1789–1848; A tőke kora, 1848–1875; A birodalmak kora, 1875–1914), amelyet utóbb a „rövid 20. századról” szóló vaskos kötettel is kiegészített (A szélsőségek kora, 1914–1991), nem csupán e korszakokról nyújt már-már braudeli eleganciájú áttekintést, hanem Hobsbawm világképéről, a hobsbawmi „emberi színjáték” rendezőelveiről is. A „kettős forradalomból” vagyis a (brit) ipari és a (francia) politikai forradalomból indult ki, amelyek párhuzamosan és együttesen meghatározták előbb Európa, majd – a világkereskedelem, a kolonizáció és az imperializmus útján haladva – az egész világ modern történetét. E könyvek célja a színvonalas ismeretterjesztés, mutatott rá Hobsbawm, és valóban – az átfogó nagy történet fókuszában a folyamatok, a változások és az emberek állnak, azok az emberek, akik megélik, alakítják és a lehetőségeik szerint megértik a történelmet. A négy kötetben Hobsbawm biztos, mégis könnyed kézzel, érthetően és meggyőzően vázolja fel azt az elképesztően összetett történetet, amelynek során a modern világ kialakult. A teleologikus mítoszokat leleplezve arra vezeti rá olvasóit, hogy a valóságos mozgásokat figyelembe véve alakítsák ki képüket a világról. Hobsbawm munkája a klasszikus angolszász marxista történetírás afféle szimbolikus betetőzése, átfogó opus magnuma; a továbblépés tekintetében ő maga is hangsúlyozta, hogy nem rendelkezik kész receptekkel. A történetírásról szóló gyűjteményes kötetében, amely általános és rendkívül érdekes betekintés nyújt a történész műhelyébe, világosan leszögezi azonban, hogy ő maga hol húzza meg a történeti megismerés és az értelmezés határait: „Röviden szólva, úgy vélem, nem létezik történetírás anélkül, hogy az egyik dolog így és így van, a másik pedig nem. A pun háborúk során Róma győzte le és rombolta le Karthágót, nem pedig fordítva. Az már más kérdés, miként gyűjtjük össze és értelmezzük az ellenőrizhető adatokat, amelyekhez az események mellett az embereknek az eseményekről alkotott véleménye is hozzá tartozik.” (Eric Hobsbawm: A történelemről, a történetírásról. Napvilág Kiadó, Bp., 2006. 8.)


Ám a világról – és benne persze a történelemről – alkotott képét éppígy tetten érhetjük akár egy nem történelmi jellegű cikkében is, ahol sokkal inkább a jövőről, az alternatívákról gondolkodik: „Nézzük csak Londont! Természetesen mindannyiunk számára fontos, hogy London gazdasága virágzik. Ám a főváros óriási gazdasági növekedését nem annak alapján kell megítélnünk, hogy a brit GDP 20-30%-át adja, hanem hogy miként hat azoknak az életére, akik itt laknak és dolgoznak. Miféle életet érhetnek ők el? Megengedhetik maguknak, hogy itt éljenek? Amennyiben nem, akkor azt nem ellensúlyozza, hogy London viszont valódi Paradicsom a szupergazdagok számára. Lehet-e tisztességesen megfizetett munkát találni, vagy lehet-e munkát találni egyáltalán? Ha nem, akkor senki se szövegeljen nekem a Michelin-csillagos éttermekről és ripacskodó séfjeikről. És mi van az iskoláztatással? Az elégtelen oktatást nem kompenzálja, ha a londoni egyetemek akár focicsapatot is kiállíthatnának Nobel-díjasokból. […]  A politikai döntéseknek olyan kollektív társadalmi fejlődést kell szolgálniuk, amelyből minden ember profitál. Ez a progresszív politika lényege – nem a gazdasági növekedés vagy az egyes jövedelmek maximalizálása.” (Eric Hobsbawm: Socialism has failed. Now capitalism is bankrupt. So what comes next? The Guardian, 2009. április 10.)


Humanizmusa, a társadalmi progresszió iránti elkötelezettsége, az emberek iránti lelkes érdeklődése, kiérlelt és összetett, kreatív módszertana, kivételes tudása és munkabírása, valamint egyszerűségében elegáns nyelvezete együttesen kiváló történésszé tették Hobsbawmot. Ám azon kevesek közé tartozott, akik a tehetségek és adottságok e már önmagában sem túl gyakori konstellációján túl még olyan megkapó személyiség is volt, akinek műveit olvasni nem csupán intellektuális örömet okoz, hanem valóban élvezet. Ezt pedig valóban csak a legnagyobbak tudják.

Konok Péter


Eric Hobsbawm magyarul megjelent művei:

  • A forradalmak kora, 1789–1848. Kossuth Kiadó, Budapest, 1964.
  • Primitív lázadók. Vázlatok a társadalmi mozgalmak archaikus formáiról a XIX. és a XX. században. Kossuth Kiadó, Budapest, 1974.
  • A tőke kora, 1848–1875. Kossuth Kiadó, Budapest, 1978.
  • A nacionalizmus kétszáz éve. Előadások. Maecenas, Budapest, 1997.
  • A szélsőségek kora. A rövid 20. század története, 1914–1991. Pannonica Kiadó, Budapest, 1998.
  • A birodalmak kora, 1875–1914. Pannonica Kiadó, Budapest, 2004.
  • A történelemről, a történetírásról. Napvilág Kiadó, Budapest, 2006.
  • Mozgalmas évek. Egy huszadik századi életút. L'Harmattan Kiadó–Eszmélet Alapítvány, Budapest, 2008.
  • Hétköznapi hősök. Ellenállók, lázadók és a dzsessz. L'Harmattan Kiadó, Budapest, 2009.


Vissza

Események

Utolsó hónap június 2017 Következő hónap
H K SZ CS P SZ V
week 22 1 2 3 4
week 23 5 6 7 8 9 10 11
week 24 12 13 14 15 16 17 18
week 25 19 20 21 22 23 24 25
week 26 26 27 28 29 30

Támogatóink