• A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése
Események Nyomtat help
Flat View
Év szerint
Havi nézet
Hónap szerint
Weekly View
Hét szerint
Daily View
Mai nap
Categories
Kategória szerint
Search
Keresés

75 éve lépett hatályba a második zsidótörvény

hétfő, 5. május 2014Találatok : 3027


Egy közbülső állomás – a második zsidótörvény (1939. évi IV. t.c.)


1937. végén Magyarországon gyakoribbak lettek az antiszemita demonstrációk, amelyekben időnként már a kormánypárt jobbszárnya is részt vett. Darányi Kálmán miniszterelnök egyenesen kijelentette, hogy a „beszivárgó elemeket” ki fogják szűrni; nagyarányú razziákra is sor került. November 7-én „illegálisan bevándorló zsidókat és kommunistákat” keresve mintegy tízezer embert igazoltattak a zsidónegyedben, közülük ötszázat állítottak elő (de végül csupán 29 ellen indult eljárás). Az atrocitások miatt Stern Samu és három zsidó származású nagytőkés (köztük a Sternnel a MIOI elnökségén korábban összekülönbözött Buday-Goldberger Leó bankár novemberben audienciát kért és kapott Horthynál). A kormányzó biztosította őket, hogy az intézkedések „az urakat nem érintik” és csupán a bevándorlók ellen irányulnak, ő maga nagyra becsüli az olyan „magyar zsidók” teljesítményét, mint az Amerikában élő filmrendező, Cukor György, vagy a többszörös olimpiai bajnok vívó, Kabos Endre (aki utóbb, 1944-ben munkaszolgálatosként halt meg), és a nyilasokat nem kell komolyan venni, velük a kormány el fog bánni. A küldöttség elégedett volt Horthy hozzáállásával, és még azt sem találta zavarónak, hogy Horthy – aki éppen Hitlerhez készült látogatóba – nem járult hozzá, hogy a találkozóról sajtónyilatkozatot adjanak ki. Hinni akartak a Kormányzó ígéretében.


1938. március 12-én a náci Németország bekebelezte Ausztriát, és Magyarország közvetlen szomszédja lett. Ez alaposan megerősítette a magyar szélsőjobboldalt és az antiszemita propagandát. Darányi Kálmán miniszterelnök 1938. április 8-án nyújtotta be a zsidóságnak a gazdasági élet egyes ágazataiban és a kultúra területén való túlreprezentáltsága miatt „megbomlott egyensúly” helyreállítását célzó törvényjavaslatot A társadalmi és a gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról címmel – ezt nevezzük első zsidótörvénynek (és ezért hajlik arra több történész is, hogy az 1920-as numerus clausus-t a „nulladik zsidótörvénynek” nevezzék). A kormányzati támogatással szélsőjobboldali bulvárból hetvenezres példányszámú napilappá növekedő Függetlenség így üdvözölte a törvényt: „A zsidótörvény száz évvel viszi előre a független és modern Magyarország ügyét”. Persze nem hallgatott vagy örvendezett mindenki; nem sokkal utóbb 59 nem zsidó magyar művész és értelmiségi a Pesti Napló május 5-i számában nyilatkozatban fordult a magyarországi közvéleményhez:


„Írók, művészek, tudósok deklarációja a magyar társadalomhoz és a törvényhozás tagjaihoz


A magyar irodalom, tudomány és művészet művelőinek egy csoportja az állampolgári jogegyenlőség elvének védelmében a következő deklarációval fordul a magyar társadalomhoz és a törvényhozás tagjaihoz:


Mi, magyar írók, művészek és a tudomány munkásai, különféle világnézetek és pártállások szószólói, különféle társadalmi rétegek szülöttei és tagjai, akik a legkülönbözőbb hivatásokban és munkakörökben dolgozunk, akik valamennyien az évezredes magyar művelődés megtartásának és gyarapításának rendeltetését vettük örökbe, mi, akik valamennyien keresztény családok leszármazottai vagyunk, az emberi becsületérzés és igaz kereszténység, a józanság és hazafiasság magától értetődő egységével és szilárdságával emeljük föl szavunkat az állampolgári jogegyenlőség elvéért, melyet az úgynevezett 'társadalmi egyensúly hatályosabb biztosításáról szóló törvényjavaslat' megvalósulása esetén törölne a magyar alkotmányból.


Ez a javaslat a társadalmi egyensúly biztosítását ígéri, de egy szava sincs a legszegényebb, gazdaságilag legelesettebb és legárvább rétegek sorsának jobbra fordításáért.


Ez a javaslat még a zsidóságot sem alázza meg annyira, mint amennyire megsérti a keresztény középosztály fiait, amikor azt teszi fel róluk, hogy - az állampolgári jogegyenlőség megszentelt alapelvének semmibevételével - jogfosztástól, megszégyenítő gyámkodástól, kényszeralkalmazástól várják megélhetésük biztosítását. S felteszi róluk azt az erkölcsi eltévelyedést, hogy polgártársaik egy részének vallása miatt való megbélyegzése, polgári jogai teljességéből való kiforgatása árán akarnak érvényesülni és boldogulni.


Ez a javaslat a zsidók közül is elsősorban a szegényeket veszi célba, azokat, akik leginkább vannak kiszolgáltatva munkaadóik kénye-kedvének, s még ezek közül is kivált a fiatalokat sújtja, akiket egyetemlegesen megbüntet amiatt, hogy nem lehettek katonák a háború alatt. Lelkiismeretünkkel nem tartjuk összeegyeztethetőnek, hogy a világi hatóságok a megkeresztelések között dátum szerint tegyenek különbséget, holott a keresztséget különbségtevés és fenntartás nélkül adja meg az egyház a kebelébe térőnek, az Isten előtti egyenlőség és keresztényi testvériség jegyében.


Minket keresztény hitünk, hazafias meggyőződésünk, az ország európai hiteléhez és nemzeti függetlenségünkhöz való ragaszkodásunk késztet arra, hogy soha ne tágítsunk az állampolgári jogegyenlőség elvétől, melyet történelmünk legszebb korszakában, az európai magyarság legnagyobb elméi vívtak ki.


Minden erejére szüksége van a mai válságos történelmi időkben a magyarságnak. A megszállott területek urai statisztikai mutatványokkal igyekeznek elválasztani a magyar néptörzstől azokat a zsidó vallású magyarokat, akik elenyésző kivételektől eltekintve, a kisebbségi sorsban is rendületlenül kitartanak a magyar sorsközösség mellett. Szabad-e nekünk akaratlanul is ezt a példát követni és kiközösíteni a magyarságból 400 000 polgárunkat?


Elfeledtük volna, hogy ezek a polgártársaink a kultúrtörténetem megdönthetetlen tanúsága szerint nemcsak egyszerűen résztvevői, de támaszai és építői is voltak a magyar kultúrának? Tagadjuk le önmagunk előtt, hogy ezt a sorsközösséget 1848 szabadságharcában és a világháborúban vérükkel pecsételték meg? Valljuk, hogy magyarok ezek a polgártársaink és magyarságukat annál kevésbé engedjük vitássá tenni, mert csíráznak ma nyugtalan hajlandóságok, melyek már végleg megmagyarosodottnak hitt és a vezető rétegekbe emelkedett állampolgárokat hajlítanak el a magyarságtól.


Ezért tiltakozunk lelkiismeretünk minden erejével és hisszük, hogy szavunk nem marad hatás nélkül abban a hazában, amely minden dicsőségét a hit- és gondolatszabadságért, az emberi jogok teljességéért vívott hősi harcainak köszönhette. E belső parancsra fordulunk a magyar törvényhozás mindkét házának tagjaihoz, a keresztény egyházakhoz, a foglalkozások, a gazdasági ágak kamaráihoz, szakszervezetekhez és egyéb érdekképviseletekhez, a politikai, társadalmi és kulturális egyesületekhez, az egész ország józan és hazafias népéhez azzal a kéréssel: tegyenek bizonyságot önérzetükről, bátorságukról, önzetlenségükről és lépjenek sorompóba a mindannyiunkat sértő javaslat ellen.


Gondolja meg minden kortárs, mekkora felelősség terheli, ha a lelkiismereti tiltakozás ellenére is megszületik egy törvény, melyre valamikor minden magyarnak szégyenkezve kell gondolnia.”


A felhívást aláírta többek között gróf Apponyi György, Bartók Béla, Bárczy István, Berda József, Bernáth Aurél, Blaskó Mária, Csók István, Darvas József, Ferenczy Noémi, Féja Géza, Fodor József, Földessy Gyula, Hertelendy István, Pálóczy Horváth György, Kárpáti Aurél, Kernstok Károly, Kmetty János, Kodály Zoltán, Kozma Erzsébet, Kun Zsigmond, Lovászy Márton, Márffy Ödön, Mátyás Ferenc, Mihályfi Ernő, Molnár Farkas, Molnár Kálmán, Móricz Zsigmond, Polner Ödön, Rab Gusztáv, Rados Gusztáv, Remenyik Zsigmond, Riedl Margit, Schöpflin Aladár, Simándy Pál, Somlay Artúr, Supka Géza, Szabó Zoltán, Szakasits Árpád, Szász Zoltán, gróf Széchenyi György, Szimonidesz Lajos, Tersánszky J. Jenő, Tóth Aladár, Vaszary János, Vikár Béla és Zilahy Lajos.


A Népszava és a szociáldemokrácia leginkább azt kifogásolta, hogy a törvényjavaslat alkotmányossági szempontból aggályos, illetve a zsidó kisembereken fog csattanni, és a társadalom valódi problémáira nem jelent megoldást. A Kormányzó bizalmasaként a háttérből még mindig fontos szerepet játszó Bethlen István alapvetően üdvözölte a törvényjavaslatot, de kifejezte reményét, hogy annak megvalósításában a fokozatosság „magyar tradíciói” lesznek hangsúlyosak. A szélsőjobb természetesen az első pillanattól fogva nem tartotta elégségesnek a javaslat radikalizmusát: „A magyar és a zsidó két egymástól testben és lélekben különböző faj, mely tényen az esetleges megkeresztelkedés nem változtathat, ennélfogva a zsidókérdésnek minden olyan rendezése, amely ezzel a való ténnyel nem számol, csak hiányos és sántikáló félmegoldás lehet” – állt a Magyar Ügyvédek Nemzeti Egyesületének állásfoglalásában. Mások azt nehezményezték, hogy a törvényjavaslat túl magasan szabja meg a zsidók részarányát, vagy éppen azt, hogy nem tiltja a „vérrontást”, amit a híres zoológus és hírhedt antiszemita Méhelÿ Lajos annak tiltásával egészített volna ki, hogy keresztény leányok zsidó háznál szolgálatot vállalhassanak. A törvényt végül – a súlyához mérten nem túl heves viták után – a törvényhozás mindkét háza elfogadta, és május 29-én kihirdették, majd négy nap múlva már megjelent első végrehajtási rendelete is – de azonnal felmerültek a komoly politikai igények a továbbgondolására, radikalizálására.


A törvényjavaslat benyújtása és a kihirdetés között Darányi belebukott abba a kísérletébe, hogy a szélsőjobbot – a törvényesség betartásának ígéretéért cserébe – bevonja a kormányzásba. Mikor kiderült, hogy ilyen irányú tárgyalásokat folytatott Hubay Kálmánnal, a Hungarista Mozgalom vezetőjével, a hatalmát a nyilasoktól féltő Horthy megvonta tőle bizalmát. Utóda a győri program kidolgozásában kulcsszerepet játszó Imrédy Béla lett. Imrédy kezdetben Bethlen és köre elvárásainak megfelelve mérsékelt politikát folytatott, ám saját szélsőséges és antiszemita messianizmusa, valamint a náci Németországnak és a fasiszta Olaszországnak „köszönhető” első bécsi döntés (1938. november 2.) hatására egyre szélsőségesebb játszmákba kezdett. Még szeptemberben meghirdette az úgynevezett „csodás forradalmat”, majd – miután diktatórikus, a parlament befolyását korlátozni szándékozó törekvései miatt a kormánypárt képviselőinek egy része is ellene fordult – 1939 januárjában létrehozta saját fasiszta szervezetét, a Magyar Élet Mozgalmat. Már ezt megelőzően, 1938 decemberében benyújtotta törvényjavaslatát, amely már faji alapon határozta meg a zsidóságot (vagyis figyelembe vette az első zsidótörvénnyel szembeni szélsőjobboldali kritikákat). A vallási hovatartozás is fontos viszonyítási alap maradt, de zsidónak minősült mindenki, aki önmaga, legalább egy szülője vagy legalább két nagyszülője az izraelita felekezet tagja volt a törvény hatálybalépésekor vagy az előtt; így a törvény lényegében felülbírálta a kikeresztelkedéseket. A különböző foglalkozási ágakban a zsidók arányát 20%-ról 12, vagy 6, illetve akár 0%-ra szorították le. Az értelmiségi pályákon a törvény 6 százalékban maximálta számukat, de kitiltotta őket az állami közigazgatási és igazságügyi apparátusból (így az ügyvédi karból is), valamint a középiskolai tanári karokból. Zsidó nem tölthetett be színházaknál és lapoknál olyan állást, amely „befolyással volt azok irányvonalára”. A jogszabály tovább korlátozta az egyes vállalatoknál alkalmazható zsidók számát is, míg az engedélyköteles ipari és kereskedelmi ágazatokból a zsidókat kizárták. A már kiadott engedélyeket fokozatosan vissza kellett vonni. Jelentősen megnehezítették a zsidók mezőgazdasági ingatlanvásárlását is. Ez a törvény immár nemcsak a szegényebbeket vagy a zsidó középréteget, hanem az addig lényegében intakt felső rétegeket, a nagytőkéseket és bankárokat, illetve vállalkozásaikat is fenyegette. Imrédy elsősorban az ő vagyonuk, birtokaik elrablására alapozva kívánta megvalósítani fennen hirdetett „csodás forradalmát”.




Ám a törvényjavaslat benyújtásától függetlenül Imrédy szinte minden politikai és gazdasági szereplőt maga ellen fordított önkényuralmi elképzeléseivel, a „csodás forradalommal” és egyre elkötelezettebb és elvakultabb német orientációjával. Mindinkább világos lett, hogy új, a saját szolgálatában álló pártot akar létrehozni, és részben parlamenten kívüli eszközökkel magához ragadni a hatalmat; a baloldalra betiltás, a Bethlen vezette konzervatív ellenzékre beolvasztás, Horthyra kirakatszerep vár. Horthyt amúgy is felháborította, hogy Imrédy törvényjavaslatainak – így a zsidótörvénynek – a benyújtása előtt nem kérte az ő hozzájárulását, mikor a Popolo D'Italia, az olasz fasiszta párt hivatalos lapja 1939. január 3-ai cikkében megírta a magyar fasiszta hatalomátvétel várható menetrendjét: először a szociáldemokrata pártot és a Népszavát kell betiltani, majd „bizonyos jobboldali csoportok, amelyek a nemzet vitális problémáit illetően végeredményben azonos programot vallanak a kormánnyal, de ennek ellenére nem egészen világos okokból az ellenzéken maradtak, vagy fúzióra, vagy feloszlásra kényszeríttetnek”. Miután a szocialistákat kiküszöbölték, a centrumot és a jobboldalt beolvasztották a keresztény nemzeti ellenzékkel együtt, fennmaradna a demokratikus-liberális szárny, amely azonban részben már nyilvánított a jobboldali reformok felé való tendenciákat. Így meghatározván az elvi álláspontokat, új választásokra kerülne sor.” Az ellenzéknek nemigen voltak kétségei, hogy a cikket Imrédyék írták, ám a miniszterelnök elzárkózott minden magyarázattól, viszont új választásokat követelt az egyre zavarosabb helyzet, az egyre nyíltabb nyilas aktivitás miatt. A Bethlen-féle ellenzék ezt nem támogatta, mivel nem bíztak sem a választás tisztaságában, sem pedig saját választási erejükben.


Végül saját fegyverét fordították Imrédy ellen: a liberális Esti Kurír főszerkesztője, a zsidótörvényeket szívből gyűlölő Rassay Károly (vélhetőleg Bethlen segítségével) dokumentumokkal igazolta a már egy ideje terjengő pesti pletykát, hogy Imrédy egyik dédanyja zsidó volt. A papírokat eljuttatta Horthyhoz, aki azokat bemutatta a miniszterelnöknek. Imrédy ezek után lemondott, bár továbbra is a szélsőjobboldalon politizált. Ez a személyi változás azonban már nem változtathatott a törvénykezés halálos menetrendjén: a második zsidótörvényt (1939. IV. t.c., a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról) már Imrédy utóda, Teleki Pál (második) miniszterelnöksége idején fogadta el az országgyűlés, majd május 5-én hirdették ki. (Teleki így azt a kétes dicsőséget mondhatta magáénak, hogy mind a „nulladik”, mind pedig a második zsidótörvény elfogadásakor ő ült a miniszterelnöki székben.)




Ha a zsidóság szempontjából vizsgáljuk a Horthy-kort (amennyiben a holokausztot és közvetlen előzményeit e korszaktól elkülönítve, de nem elválasztva tárgyaljuk), akkor leginkább a numerus clausustól a második zsidótörvényig terjedő történelmi ívet kell áttekintenünk. (Az 1941-es harmadik zsidótörvény már nem a fokozatos jogfosztás, hanem a teljes faji alapú kirekesztés aktusa volt – egy olyan rövid, de iszonyatos korszak szimbolikus nyitánya, ami halálosan logikus végeredménye volt a korábbi magyar politikának, de az egész korszakra nem jellemző). Az 1920 és 1939 közötti korszak egy általános szempontból hozott persze némi pozitívumot – az egyetemes és az európai fejlődés trendjeinek megfelelően Magyarország is modernizálódott, nőtt az írni-olvasni tudás, fejlődött a technika, az egészségügy, egyre több lett a vasútvonal, az iskola, a villanyvilágítás –, mindazonáltal Horthy Magyarországa európai szinten is elmaradott, betegesen tekintélyelvű  ország volt, ahol egy rövid stagnálás után egyre inkább növekedett a társadalmi szakadék a privilegizáltak szinte már feudális kiváltságokat élvező szűk rétege, és az egyre több milliónyi „koldus” között. A politikai élet sohasem volt szabad, a társadalmi élet szabadságát is egyre inkább korlátozták. Magyarország külpolitikája a szomszédokkal szembeni gyűlöletre, a nemzeti léptékű sérelmi politikára és kisebbrendűségi komplexusra, a trianoni revízió minden körülmények közötti sulykolására, és – ezekkel összefüggésekben – egyre inkább a fasiszta Olaszországhoz, majd a náci Németországhoz való közeledésre, szövetségekre alapozódott. Mindezzel párhuzamosan a zsidóság politikai helyzete, társadalmi kirekesztettsége és létbiztonsága is fokozatosan romlott, és ez a folyamat a korszak egészére is igaz – a korszak végének fasizálódása nem tagadása, hanem folyománya volt az úgynevezett „bethleni konszolidációnak”. Amint arra Kovács M. Mária rámutatott:


„…az 1920-ban bevezetett egyetemi numerus clausus és az 1938-tól bevezetett, úgynevezett zsidótörvények egy és ugyanazon történelmi folyamat különböző állomásai, amelyeket egy világosan felrajzolható vonal köt össze. Más formában megfogalmazva: az 1920-as egyetemi numerus clausus és az 1938-at követő zsidótörvények azonos természetű intézkedések, amelyek mögött hasonló politikai szándékok és jogfelfogás húzódott meg. Még sarkítottabban fogalmazva: az 1920-as egyetemi numerus clausus törvény szemlélete már előrevetítette a későbbi, 1938 utáni zsidótörvényeket. Ahhoz ugyanis, hogy az egyetemi numerus clausust létrehozó törvényalkotói szándék ténylegesen megvalósuljon, újabb és újabb zsidótörvényekre volt szükség, éspedig pontosan olyanokra, amelyeket tizennyolc évvel később, az első és a második zsidótörvénnyel bevezettek. Éppen ezért nem túlzás az az állítás, hogy a numerus clausus a magyar történelemben korszakos fordulatot hozott: 1920-tól vált a magyar politikai életben és a törvényhozásban uralkodóvá az a gondolat, hogy az úgynevezett zsidókérdést állami eszközökkel „meg kell oldani”. Ez annyit jelentett, hogy a zsidóktól oktatási és gazdasági lehetőségeket kell elvonni mindaddig, ameddig zsidók és nem zsidók között helyre nem áll egy úgynevezett egyensúlyi állapot, amelyben a zsidók gazdasági és társadalmi pozíciói már nem haladják meg a „számarányuknak megfelelő” mértéket.”

(A numerus clausus és a zsidótörvények összefüggéséről. In. Molnár Judit (szerk.): A holokauszt Magyarországon európai perspektívában. Balassi Kiadó, Budapest, 2005.)


A – jobb híján, nem teljesen korrekten, de mégis sok szempontból helytállóan – Horthy-kornak nevezett időszakra visszatekintve valóban kirajzolódik a történet íve, amelyben a zsidóságot a világháború, a forradalmak és Trianon bűnbakjává teszik meg, majd ez egyre inkább hangsúlyossá, végül pedig lényegében kizárólagossá válik, ahogy maga a rezsim képtelen megbirkózni az újabb problémákkal. A bethleni konszolidáció csak látszólagos enyhülést hozott, a lassan javuló gazdasági helyzet enyhített ugyan bizonyos társadalmi feszültségeken (bár ennek mértékét nem kell túlértékelni), ám ennek a gazdasági világválság hamar véget vetett. Ugyanakkor fontos látni, hogy az egykorú szemlélők, a korszakban élők számára ez a folyamat korántsem volt ennyire nyilvánvaló. Természetesen Magyarországot nem kerülte el sem a technikai fejlődés, sem az a tudományos-társadalmi változás, amelynek hatására sokan úgy látták: a régies, „középkori” barbárságnak és vakhiteknek immár végleg befellegzett, és az egykori irracionalitás, a vérvádak és faji előítéletek lassan kihalnak, eltűnnek. Nem így történt, ezt ma világosan látjuk. A Horthy-korszak valamennyi kormányzata, és általában véve a magyar politika óriási felelősséget visel abban, hogy a diszkrimináció súlyosbodott, végül pedig a zsidóság fizikai megsemmisítésébe torkollt.


Ahogy Konrád György írta Kovács M. Mária a korszakról szóló legújabb könyvéhez (A numerus clausus Magyarországon 1920-1945, Napvilág Kiadó, Budapest, 2012) írott „ajánló széljegyzetében”:


„Volt, tagadhatatlanul volt különbség konzervatív és radikális jobboldaliak között, Bethlen és Klebelsberg, illetőleg Teleki, Gömbös és Hóman között, de mindet Horthy nevezte ki, mind az ő embere volt, és mind helyeselték a numerus clausust, ha távol maradtak is a parlament üléstermétől, amikor megszavazták. Eötvös József és Deák Ferenc szellemét mind bezárták a pincébe.

Újításuk végállomása a második világháborús tömeggyilkosság volt. Volt, aki kiszállt e logikai útvonal valamelyik korábbi állomásán, de nem űzhette el magától a gondolatot, hogy egyik lépésből következik a másik. Az ő álmuk nem Auschwitz volt, hanem valami ízlésük szerinti normalizáció, nem a borzalom, hanem az ő nemzeti rendjük. De az ő rendjük hozta meg a zsidótörvényeket, és az ő adminisztrációjuk hajtotta végre a vidéki zsidók deportálását és a budapesti zsidók gettósítását. Lehet, hogy már gyerekfejjel megértettem valamit, amit ezek a nagy emberek holtukig nem értettek meg.

Kár volt Eötvös és Deák szellemét bezárni a pincébe.”


Konok Péter


Könyvajánló a témához:


K. Farkas Claudia: Jogok nélkül. A zsidó lét Magyarországon 1920-1944. Napvilág Kiadó, Budapest, 2010.


Kovács M. Mária: A numerus clausus Magyarországon 1920-1945. Napvilág Kiadó, Budapest, 2012.


A második zsidótörvény választójogi korlátozásairól és azok hatásáról:

Ignácz Károly: Budapest választ. Parlamenti és törvényhatósági választások a fővárosban, 1920—1945. Napvilág Kiadó, Budapest, 2013.


Vissza

Események

Utolsó hónap április 2017 Következő hónap
H K SZ CS P SZ V
week 13 1 2
week 14 3 4 5 6 7 8 9
week 15 10 11 12 13 14 15 16
week 16 17 18 19 20 21 22 23
week 17 24 25 26 27 28 29 30

Támogatóink