• A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése
Események Nyomtat help
Flat View
Év szerint
Havi nézet
Hónap szerint
Weekly View
Hét szerint
Daily View
Mai nap
Categories
Kategória szerint
Search
Keresés

50 éve mutatták be Magyarországon Samuel Beckett Godot-ra várva című művét

csütörtök, 8. október 2015Találatok : 1239


12 év Godot-ra várva


1965 októberében mutatták be Magyarországon Samuel Beckett Godot-ra várva című művét – bő 12 évvel azután, hogy Samuel Beckett drámáját a párizsi Théâtre de Babylon műsorra tűzte
. Ha azt vesszük nem is volt ez hosszas várakozás: Shakespeare Rómeo és Júliája kis híján 200 év után szólalt meg Magyarországon. Igaz, nem látványos diadalmenet volt ez, hanem a három T kultúrpolitikájában afféle megtűrt elemként, szűk befogadóképességű stúdió-előadás keretében került sor az abszurd dráma színre vitelére.


Négy-öt évvel korábban azonban ez is elképzelhetetlennek tűnt. Az abszurd dráma – mindenekelőtt az ír Beckett és a román francia Ionesco – az embert minden emberi mivoltától megfosztó szellemi rothadás, a drámát formájában is elfogadhatatlan antidrámává változtató polgári dekadencia csimborasszójának számított. Nevük – elrettentésképp, az elfogadhatatlan megtestesítőjeként – már az 1950-es években ismertté vált. Az, hogy magyar színpadon játszhassák darabjaikat akkor sem igazán merült fel, amikor a desztalinizáció nyomán az 1950-es évek közepére megváltozott a polgári – azaz nyugati – kultúrával szembeni attitűd (Ne feledjük, a Nagyvilág című, világirodalmat pásztázó folyóirat 1956 októberében indult, majd féléves kényszerszünet után 1957 áprilisában újraindulhatott.) Az új kultúrpolitikai felfogás a teljes hallgatás és időnkénti zajos kiátkozás helyett (például az 1949 és 1956 között amerikai filmet nem lehetett látni a magyar mozikban, de egy-egy cikk kirohanást intézett az erőszakra nevelő – avagy „imperialista háborús pszichózist szolgáló” – filmek ellen) a megismerés és vitában elutasítás törekvésére épült. Persze az továbbra is ingoványos terület maradt, mi az, ami még vitára sem érdemes, ezért megismertetni se kell.


1958–1959 táján a „teljes nihilizmust” árasztó abszurd dráma már kezdett belecsúszni a „megismerve vitatható” kategóriába. Előbb a sokáig Beckett-tel, Ionescóval együtt emlegetett szintén Franciországban élő Arthur Adamov kapott „felmentést”. Adamov ugyanis az értékelés szerint úgy „gyógyult ki” avantgárd nihilizmusából, hogy a formai jegyeket megtartva tudatos társadalombírálatot írt. Mire a Nagyvilág a szerző színeváltozását felfedezte magának, a Paolo Pauli című drámáját már be is mutatták Varsóban és az NDK-ban.


Szintén 1959-ben – sőt fél háromnegyed évvel korábban – a Nagyvilág közölte Ionesco A székek című drámáját – természetesen az ilyenkor adekvát bevezető tanulmánnyal, ami azt a célt szolgálta, hogy az olvasó értse, miért kell fenntartásokkal kezelnie (jelen esetben elutasítania) az adott alkotást. Ám a Magyar Nemzet kritikája gyorsan megüzente: a kulturális irányítás véleménye szerint ez szerkesztői hiba volt. Sőt Ionesco ezen drámája mellett „akkor inkább a Kohnt” alapon már Beckett egy-egy írása is jobbnak tűnt: „Az sem helytelen, ha egész drámákat fordítunk le, és közlünk olyan dekadenssé lett, magányt és kiúttalanságot hirdető, de művészi erejű és az értelemnek legalább szikráit elfogadó íróktól, mint Tennessee Williams vagy akár Beckett. Ionesco alpári értelem-ellenessége azonban nem ér meg majd 40 értékes folyóirat-oldalt” – szögezte le Antal Gábor.


A vita azonban azzal végződött, hogy Adamov után Ionesco mégis bekerült a nehezen is, de tűrt szerzők közé, hiszen 1960-ban a Nagyvilág egy másik drámáját is közölte, hogy egyúttal egy szebb, a humánumot nem tagadó arcát mutassa fel: Az orrszarvút ugyanis lehetett úgy is interpretálni, hogy az ember elállatiasodása ellen tiltakozik a maga kiúttalan módján, sőt tendenciájában antifasiszta. 1962-ben Beckett is „bemutatkozhatott” Az utolsó tekercs című novellájával.


Az 1960-as évek első felében már a magyar színházi életen belül is komoly törekvések voltak arra, hogy nyugati abszurd dráma kerüljön magyar színpadra. A Magyar Ifjúság kritikusa így foglalta ezt össze: két irányzat alakult ki a hazai színházvilágban azon dilemma kapcsán, mit kezdjenek azzal a helyzettel, hogy – nem utolsósorban a számos színházi közvetítést is műsorra tűző televíziónak a terjedésével – csökkenni kezdett a színházak látogatottsága. Az egyik tábor a „nagy nyugati sikerdarabok” műsorra tűzését kívánta, olyanokét, amelyeknek van irodalmi értéke, „de annál is több az abszurditás vagy a szexuálcentrizmus” bennük (például Williams, Ionesco vagy Beckett). Míg a másik tábor a „nagy nyugati sikerdarabokra” esküdött, mindenféle irodalmi megfontolás nélkül. Azaz a nézőket krimikkel, szerepcserés francia és amerikai vígjátékokkal, zenés Broadway-sikerekkel kívánták újra magukhoz kötni.


1964 táján már viszonylag erős volt a színházi nyomás a Művelődésügyi Minisztériumon. A színházak ugyanis mindig az előző évad vége felé készítették el az ősszel kezdődő új évad műsortervét. Ebben természetesen ügyelniük kellett a megfelelő arányokra, arra, hogy legyen benne „mai magyar”, szovjet, legalább egy szocialista országbeli darab is, emellett klasszikus (többnyire egy-két nyugati is – például rengeteget játszották Shakespeare-t, Moliére-t vagy G. B. Shaw-t) és a mai nyugati mellé lehetőleg odakerült a „haladó” címke, például ha Arthur Millerről volt szó. A minisztérium ezeket véleményezte, időnként egy-egy darabot „nem javasolt”, vagyis kivetetett a listáról. De Beckett, Ionesco, Williams neve ekkor már – pláne, hogy a Nagyvilágban már mindketten szerepeltek – évről évre előkerült. A „körkörös nyilvánosság” sajátos bosszúja volt ez. A kultúr- és sajtópolitika tudatosan eltérő közlési, kimondhatósági és bírálati határokat tűrt meg a nyilvánosság különböző színterein, attól függően, milyen összetételű és nagyságú közönséggel kellett számolni. Ám ez így leírva mégsem volt sehol. Ha valami átjutott az első szűrőn – például megjelent egy néhány ezres folyóiratban – akkor az hivatkozási alappá is vált, pár éven belül felmerülhetett könyvként való kiadása, színházi előadása.


Ezt az utat járta be a dekadensnek megbélyegzett Tennessee Williams, Ionesco és Beckett is. 1964-ben Aczél György már megengedő hangot használt a Népszabadságnak adott interjújában.Az a végső kiábrándultság és kétségbeesés amely mondjuk Beckettből árad, épp azért ölthetett olyan emlékezetesen nyomasztó formát, mert a nyugati polgári intelligencia szellemi állapotának mélységeiből tör elő. A mi színpadjainkon lehet helye egy-egy ilyen alkotásnak, de semmiképpen sem mint színházi kultúránk korszerűségének mércéje vagy őszinteségének példája.” Itt egyrészt azt figyelhetjük meg: a desztalinizált szocialista színházban – amely nem az ideológiai monopólium, hanem hegemónia jegyében működött – megengedhető volt másféle eszmék megjelenítése a megismerve elutasítás szellemében. Másrészt – és talán ez figyelemre méltóbb – az embert emberi mivoltától megfosztó, a reménytelenséget abszolutizáló darabból valamilyen szinten „realista” alkotás lett: amennyiben reálisan érzékelteti a nyugati értelmiség szorongásait, kilátástalanságát. Ez a nagyon halvány „realista” bélyegző tette elfogadhatóvá 1965-ös előadását a Tháliában.


Ám mindez nem hozott zajos áttörést – Beckett következő színre vitelére 1975-ig kellett várni, majd harmadszor 1988-ban rendezték meg. A Népszabadság 1965 októberi kritikája egyáltalán nem arról tanúskodott, hogy a kulturális pártirányítás elégedetten pipálta volna ki, ez is megvolt. Pándi Pál arra jutott „képtelenek vagyunk arra, hogy a nagy modern alkotást megillető kritikai szertartást celebráljunk Beckett drámájának tiszteletére”. Főképp azért, mert a darabban nem talált semmit, ami reményt vagy tiltakozást fejezne ki az értelmes élet lehetőségének elvesztése ellen. A következő évben pedig a Társadalmi Szemlében közölt kvázi hivatalos irodalmi állásfoglalás hosszasan foglalkozott a polgári dekadencia jelenségeivel. Az alábbi leírást pedig akár a Godot-ra is szabhatták: „A dekadencia legveszedelmesebb hatása éppen az, hogy az általánosítás és a beletörődés sugalmazásával az antikapitalista lázongást észrevétlenül tudja átvezetni a kapitalista osztálytársadalmi renddel való rezignált megbékélés hangulatába, hogy látszattiltakozásának tulajdonképpeni tartalma és jelentése végső soron a kapitalizmus védelmezése és közvetett igazolása.”


Készítette: Takács Róbert


Vissza

Események

Utolsó hónap április 2017 Következő hónap
H K SZ CS P SZ V
week 13 1 2
week 14 3 4 5 6 7 8 9
week 15 10 11 12 13 14 15 16
week 16 17 18 19 20 21 22 23
week 17 24 25 26 27 28 29 30

Támogatóink