• A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése
Események Nyomtat help
Flat View
Év szerint
Havi nézet
Hónap szerint
Weekly View
Hét szerint
Daily View
Mai nap
Categories
Kategória szerint
Search
Keresés

Csernobil – és a magyar tömegtájékoztatás 1986-ban

kedd, 26. április 2016Találatok : 1145


„A tájékoztatással minden rendben van, amíg minden rendben van” – írta le kritikusan Domány András a Jel-Kép folyóiratban hat évvel az 1986-os atomkatasztrófa előtt. Csernobil azt is világossá tette, hogy az alapelvként megfogalmazott „gyors, pontos, hiteles” tájékoztatás akkor működik a legkevésbé, amikor igazán igény volna rá.


1986. április 26. – az ukrajnai Prjipaty városa melletti Lenin atomerőmű (közkeletű nevén a csernobili erőmű) négyes reaktorában robbanás történt, amelynek nyomán Európa jelentős részére jutott a radioaktív szennyeződésből. Megvolt a veszélye, hogy a katasztrófa jóval drámaibb pusztítást okoz, de döbbenetes módon a pánikhangulat folytán több ezer (akár tízezer) áldozat lehetett Európa szerte a terhesség-megszakítások miatt (a legnagyobb pánik a nem veszélyeztetett Dániában alakult ki), ami sokszorosan felülmúlta a közvetlen áldozatok számát.

A baleset természetesen presztízsszempontból is rendkívül kellemetlen volt a Szovjetuniónak, a hidegháború újabb, 1980-as évek első felében megkeményedő szakaszán túljutó, a krónikus válsághoz már-már hozzászokó szuperhatalomnak, amelyet egy éve egy ambiciózus, pártkarrierjét agrárpolitikusként megalapozó (legalábbis a szovjet gerontokráciához mérve) „fiatal” Mihail Szergejevics Gorbacsov vezetett. Természetesen maga az atomkatasztrófa nem jelentette a szocializmus csődjét; komoly természeti károkat okozó események korábban a kapitalista világban is történtek: a másfél évvel korábbi, indiai Bhopál városában történt üzemi balesetben elszabaduló metil-izocianát gáz a csernobili áldozatok sokszorosáért felelt. 1979-ben történt az Egyesült Államok addigi legsúlyosabb atomerőmű-balesete, amely közvetlen áldozatokat ugyan nem követelt, de szintén egy sokkal súlyosabb katasztrófa rémével fenyegetett. Sőt, azóta is történtek ilyenek, elég ha a 2011-es a japán, fukusimai balesetre gondolunk.

Írásunk azonban nem elsősorban a reaktorbalesettel magával foglalkozik, hanem azzal a sajátos helyzettel, hogy mindez egy olyan pillanatban következett be, amikor a Szovjetunió a gorbacsovi reformok útjára lépett, amelynek nemcsak a gyorsítás (uszkorényije), majd a gazdasági reform (peresztrojka) volt alapeleme, hanem egy újfajta, demokratikusabb nyilvánosság (glasznoszty) is. Ez sajátos helyzetet teremtett Magyarországon, ahol a nyilvánosság határai évtizedekig jóval tágabbak voltak annál, mint amit a szovjet pártvezetés odahaza tolerált volna. Akkor sem fordult meg mindez, de egy sajátos disszonancia alakult ki, miután 1982–1983-től kezdődően – az agitációs-propaganda terület irányítását átvevő Berecz János–Lakatos Ernő párossal az élen – a hazai nyilvánosságpolitika intoleránsabbá vált, miközben a Szovjetunió pont elmozdulni látszott a reformok irányába. A magyar lépés persze válasz volt arra a helyzetre, hogy az újabb generációk integrálása nem volt sikeres, csökkent a „pártosságra” épülő sajtóirányítás elfogadottsága. Az 1977-es tájékoztatási határozat óta alapelv volt a közönség „gyors, pontos, hiteles” informálása, de már 1965-ben kimondták, hogy mindenről tájékoztatni kell a magyar közvéleményt – abból kiindulva, hogy előbb-utóbb úgyis mindenről tudomást szerez, jobb tehát, ha nem pletykák és rémhírek ferdítésein keresztül. Az 1960-as években már túljutottak azon is, hogy amíg egy itthon történő bányaszerencsétlenséget el kéne hallgatni, addig egy nyugat-németországit részletekbe menően kell tálalni, mert a kapitalizmus az olyan, hogy ott a tőkés nem költ a munkavédelemre. Ám vészhelyzetekben azért központosították az információszolgáltatást: csak központi kommünikék alapján lehetett tájékoztatni. Ahogy arra is volt példa, hogy valamiről nem lehetett beszámolni: az 1973. januári balassagyarmati túszdráma esetén nemcsak azért rendeltek el hírzárlatot, hogy a sajtó nyüzsgése nélkül kezelhessék a krízishelyzetet, hanem mert egy helyi pártvezető fiai ejtették túszul a középiskolás lányokat.

A Csernobillal kapcsolatos hallgatásnak azonban volt egy mélyebb oka is: egy másik szocialista országban – ráadásul pont a Szovjetunióban – történt, és ilyenkor az a megállapodás volt érvényes, hogy a blokk többi országában az érintett fél hírügynökségi jelentései – avagy hivatalos információi – alapján tájékoztatnak. Csakúgy, mint két és fél évvel korábban, amikor a szovjet légvédelem lelőtt egy dél-korai utasszállítógépet a szovjet légtérben: az esetről itthon is rengetegen tudtak, de nem tudósíthattak. Márpedig esetünkben az április 26-i csernobili robbanásról és következményeiről a szovjet hírügynökség, a TASZSZ kommünikéje késett. Így Magyarországon az első híradást csak bő két nappal később, április 28-án este (a sajtóban pedig 29-én reggel) ismerhette meg a magyar közönség, akkor is csupán annyit, hogy megsérült az egyik atomreaktor. Ám olyan információkat, amelyek alapján a történteket összeilleszthette volna, a baleset hatásait, a magyarországi helyzet veszélyességét meg tudta volna állapítani, csak egy héttel később kaptak a magyar állampolgárok. Márpedig az az 1965-ös megállapítás, miszerint Magyarországon nincs információs vákuum, két évtizeddel később sem vált érvénytelenné. A nyugat-európai híradások és a skandináviai mérések nyomán már másnap – azaz 27-én – itthon is sokakhoz eljutott annak a híre, hogy a Szovjetunióban valami súlyos dolog történt. Így minden apróságnak megnőtt a jelentősége. Például a Magyar Rádió az időjárás-jelentésben bemondta az európai széljárás híreit is, ami rögtön kivívta a polgári védelemért felelős miniszter, Czinege Lajos haragját.

A csernobili katasztrófa ügyében alakítottak egy kormánybizottságot is Marjai József miniszterelnök-helyettes vezetésével, amely kézbe vette a tájékoztatás irányítását. A nyugati média például rendre megkapta a napi sugárzási adatokat Magyarországról, ezzel szemben a hazai lapok számára a sugárzási szint csökkenését sugalmazó híradásokat továbbítottak. Mindez nem volt független attól, hogy a pártvezetés nem kívánta kockáztatni a május 1-i ünnepség sikerét azzal, hogy a sugárveszélytől tartó közönség távol marad a felvonulástól és a majálistól.

Ezzel együtt a Tájékoztatási Hivatal utólag úgy értékelte, hogy a sajtóirányítás jó munkát végzett. Persze ők abból indultak ki, hogy a fő céljuk az országos pánik megelőzése volt, és országos pánik – túl a saláta- és eperfrászon – valóban nem tört ki. Az 1968 óta működő Tömegkommunikációs Kutatóközpont elemzése azonban sokkal kritikusabban látta a történteket, hiszen az ő analízisük abból indult ki, mennyiben tartotta szem előtt és elégítette ki a közönség információs szükségleteit a magyar média. Nem meglepő módon arra jutottak: nem túlságosan, hiszen egy információs várakozásokat felfokozó időszakban csak megkésve és hiányosan informált. Nemcsak azokban az ügyekben, amelyekben maga is a szovjet fél tájékoztatására volt utalva – mi is történt konkrétan, hány áldozat van, milyen súlyos a kár, mekkora a radioaktív fertőzés mértéke az erőmű körzetében – hanem azokban is, ahol lett volna módja informálni a magyar közönséget. Így napokig nem volt olvasható konkrétum a hazai sugárzási szint mértékéről, annak pontos élettani hatásáról, és arról, a lakosság maga mit tehet – például a biztonságos táplálkozás érdekében. A híradásokból az érződött ki: a fő törekvés a veszélyérzet oldása volt. Így az a sajátos helyzet állt elő, hogy a sugárzási szint leginkább csökkent – 54 ilyen esetet számolt össze a tartalomelemző –, az egyszeri hallgató, olvasó legfeljebb azon csodálkozhatott, hogy honnan, ha eközben mindössze 10 hír utalt a sugárzási szint növekedésére. A konkrét értékek értelmezéséhez azonban nem sok fogódzót adtak a híradások. Kétszer annyi volt azon közléseknek a száma (152), amely egy-egy intézkedést jelentett be, mint ahányszor a média magáról a rendellenességről beszámolt (77) – persze a szocialista sajtóviszonyokhoz szokott olvasó már az előbbiből dekódolhatta, hogy helyzet volt: olyan, ami intézkedést követelt. Ráadásul azok az óvintézkedések, amelyekre a kormányzat felhívta a figyelmet – csak mosott gyümölcsöt, zöldséget egyenek, ellenőrzött forrásból származó tejet igyanak – ellentmondottak mindannak, amit a veszély súlyosságával kapcsolatban tagadtak. A veszélyérzet csökkentését szolgálta az a szerkesztési mód is, hogy a csernobili balesettel és következményeivel kapcsolatos híreket nem a hírértéknek megfelelő helyre szerkesztették, vagyis magyarul eldugták.

Mindezek miatt nem lehetett meglepő az a tapasztalat, amit az Agitációs Propaganda Osztály is kénytelen volt elismerni: „sokan továbbra is hitelesebbnek tartják a nyugati hírközlő szervek tájékoztatását, mint a hazait”.


Készítette: Takács Róbert


A témához további olvasmány:

Balázs Bálint: Csernobil: a kádári tájékoztatáspolitika csődje. Múlt-kor, 2006. április 26.

Takács Róbert: Politikai újságírás a Kádár-korban. Napvilág Kiadó, Budapest, 2011.


Vissza

Események

Utolsó hónap június 2017 Következő hónap
H K SZ CS P SZ V
week 22 1 2 3 4
week 23 5 6 7 8 9 10 11
week 24 12 13 14 15 16 17 18
week 25 19 20 21 22 23 24 25
week 26 26 27 28 29 30

Támogatóink