• A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése
Események Nyomtat help
Flat View
Év szerint
Havi nézet
Hónap szerint
Weekly View
Hét szerint
Daily View
Mai nap
Categories
Kategória szerint
Search
Keresés

125 éve született Charlie Chaplin

szerda, 16. április 2014Találatok : 2756

Közhely a történetírásban, hogy 1914-ben véget ért a „hosszú 19. század”, a győztes ipari forradalom és a levert társadalmi forradalmak, a kiforró nemzetállamok, a nagy gyarmatbirodalmak kora; az utóbb „boldog békeidőknek” tekintett hektikus kor, amely – ahogy E. L. Doctorow a korszakról szóló kulcsregényében, a Ragtime-ban írja, „addigra… lejárt, fújtatva, mint egy öreg masina, mintha a történelem nem volna egyéb, csak egy gépzongorán fölhangzó dallam.” Megkezdődött „a rövid 20. század”.


1914 első napjaiban egy Angliából érkezett vaudeville-színész lépett be a kaliforniai Keystone stúdió kapuján, ahol egy 13 perces burleszkben ő kapta meg a simlis csaló és utcai tolvaj szerepét. Addigi élete jórészt homályban maradt – ami ezután következett, mítosszá vált. A modern mozi egyik korszakos alakja kezdte meg pályafutását ezen a téli napon.


A 20. század a mozikban is megkezdődött.


Ha a 20. századi filmről beszélünk, a legtöbbünknek talán a Chaplin által megformált jellegzetes figura, a kalapos, elveszett, pimasz, kétségbeesett, ügyeskedő, szentimentális csavargó alakja ugrik be, akit az egyre inkább elszemélytelenedő társadalom mindig kirúg a bejárati ajtón, de aki valahogy mindig visszamászik valamilyen félreeső hátsóablakon és kissé zavartan belefintorog a kapitalizmus önelégült és nyárspolgári képébe. Munkásságának ez a legmaradandóbb vetülete, de persze messze nem az egyetlen.


Chaplin származásáról rengeteg történet kering. Ő maga haláláig azt állította, hogy 1889-ben Londonban született, négy nappal korábban, mint Hitler, akit egyik legismertebb filmjében gúnyolt ki, és akivel az a sajátos bajuszviselet is összekötötte, amely e két, annyira végletesen különböző történelmi figura védjegye lett. Mikor 1952-ben egy angliai utazásáról tért volna vissza az Egyesült Államokba, a mccarthysta boszorkányüldözés és kommunistavadászat lázában égő amerikai hatóságok ezt nem engedélyezték, és megbízást adtak a brit titkosszolgálatnak, hogy derítse ki Chaplin valódi származását. Felmerült, hogy Franciaországban született, de az is, hogy valójában orosz zsidó, akinek eredeti neve Israel Thornstein lett volna; az MI5 végül egyik verzióra sem talált döntő bizonyítékot, de a legvalószínűbbnek a francia szálat találták (nem utolsósorban vélhetőleg azért, hogy a további vizsgálat ódiumát elhárítsák, bár Chaplin haláláig brit állampolgár maradt). Néhány évvel ezelőtt a színész örökösei arról mutattak be bizonyítékokat, hogy Chaplin valójában egy angliai vándorcigány-karavánban látta meg a napvilágot. Cigány származását maga is emlegette, sőt az 1960-as években, mikor a brit hatóságok korlátozó törvényekkel és rendőri erőszakkal igyekeztek letelepíteni és beolvasztani a vándorcigányokat, nyilvánosan is többször kiállt a jogtalanságok és az atrocitások ellen. Születésnapját, április 16-át 1978-ban a második Roma Világkongresszus a cigány színészek napjává nyilvánította.


De persze igazán a filmjei fontosak, és csak mögöttük az életút. Sajátos viszony ez. Filmjeiben, a rövid Keystone-burleszkekben, majd nagyjátékfilmjeiben (amelyek sora az 1921-ben forgatott A kölyökkel kezdődik) szinte mindig kisember, sőt a peremre szorult csavargó. A valóságban gyorsan válik hihetetlenül népszerűvé, és a legjobban fizetett színésszé Hollywoodban (tehát egyben a világ legjobban fizetett színészévé is): 1914-ben a Keystone még 150 dollárt fizetett neki hetente (ami már eleve eléggé szép összegnek, mai áron mintegy 3500 dollárnak felelt meg), míg három évvel később ő volt az első színész, aki egymillió dolláros éves szerződést írt alá egy filmvállalattal (a First Nationallal – ez mai árfolyamon mintegy heti négyszázezer dollár). Ugyanakkor nem a pénz volt számára az elsődleges kérdés (bár persze ezt ekkora kereseteknél bőven megengedhette magának), hanem művészi önállósága: formabontó, már-már felháborítóan forradalmi, szinte szocialista-ízű aktusnak számított, hogy Mary Pickforddal, Douglas Fairbanksszel és D. W. Griffith-szel 1919. február 5-én (mindössze öt évvel első filmecskéje, a Making a Living megjelenése után) létrehozták a United Artists (UA) nevű filmvállalatot. Céljuk az volt, hogy a nagy stúdiók ne szólhassanak bele munkájukba – és persze a hasznot se fölözzék le. Bár a filmmogulok nem sok jót jósoltak a színészek lázadásának („A bolondok vették át a hatalmat az elmegyógyintézetben” – epéskedett  Richard A. Rowland, a Metro Pictures első embere), de az UA egészen az 1940-es évekig jól teljesített (akkor a csőd szélére került, és egy ügyvédi iroda vásárolta ki – és amint az közismert, mindmáig a legnagyobb hollywoodi filmóriások egyike).


A „nagy” Chaplin-filmeket már az UA forgatta. Talán az 1925-ös Aranyláz (The Gold Rush), az 1931-es Nagyvárosi fények (City Lights), az 1936-ban forgatott Modern idők (Modern Times) és az 1940-ben forgatott A diktátor (The Great Dictator) a legfontosabbak. Chaplin egészen 1936-ig kitartott az artisztikusnak tartott némafilm mellett, bár a Nagyvárosi fényekben és utolsó némafilmjében, a Modern időkben már hangeffektusokat alkalmaz, sőt ez utóbbiban énekel is. Végül persze ő is behódolt a hangosfilmnek (ami 1936-ra már tulajdonképpen évek óta egyeduralkodó volt), de sajátos, a vaudeville-színjátszáson és a pantomimen alapuló játékához ez nem igazán passzolt.



Legfontosabb filmje talán a Modern idők, az egész estés némafilmek utolsó töltényig harcoló katonája. Megemlítése Fritz Lang Metropolisza mellett szinte kötelező az ipari társadalom, az indusztriális kapitalizmus elidegenedésével, gépiessé válásával foglalkozó munkákban. Míg azonban Lang 1927-es filmjében, ebben a pre-cyberpunk misztériumjátékban szikrányi humor sincsen, és a végső feloldás is inkább szimbolikus, mintsem reménykeltő, addig Chaplin végtelenül emberi, sajgó nosztalgiájú, mégis reményteli filmet forgat, néha (mint szinte minden filmjében) a szentimentalizmus határáig lépve, ám aztán saját elérzékenyülését is szatirikus idézőjelek közé rakva.  A hatalmas, saját embertelen ritmusára lüktető masinériával kilátástalan versenyt futó munkás, vagy a véletlen és a politikai szimbolika összejátszásából tévesen agitátorrá, majd börtöntöltelékké avanzsáló Csavargó képei beleégtek a huszadik századi mozilátogató retinájába. „A munkanélküliség a legfontosabb probléma…  A gépeknek szolgálniuk kéne az embert, nem pedig tragédiákat okozva kiszorítani őket a munkahelyeikről” – fogalmazta meg Chaplin, afféle kései ludditaként öt évvel későbbi filmje egyik alaptézisét egy 1931-es interjúban.


Komoly politikai vihart kavart A diktátor. 1936-ban Chaplin és a francia rendező, René Clair megnézték Leni Riefenstahl náci propagandafilmjét, Az akarat diadalát a New York Museum of Modern Art-ban. Clairt állítólag sokkolta a film brutális hatásossága, Chaplin pedig hasát fogva nevetett a film abszurditásán. Tény, hogy A diktátor nem csak Hitlerből és általában a diktatúrákból, az önkényuralomból és a fasizmusból űzött gúnyt, de a Riefenstahl überpatetikusan hatásvadász filmjéből is. A kettő Chaplin számára valahol ugyanazt jelenti, bár sokkal utóbb azt nyilatkozta, hogy ha tudott volna a haláltáborok iszonyatos valóságáról, soha nem készíti el A diktátort.  Van, ami már messze túlkerül az irónia és az ábrázolás lehetséges határain. Hitler maga állítólag többször is megnézte a filmet, és Chaplin neve felkerült arra a titkos halállistára, amelyen azok szerepeltek, akiket azonnal likvidálni fognak, mikor a náci csapatok elfoglalják az Egyesült Államokat. (Sztálin viszont a visszaemlékezések szerint imádta Chaplin csavargótörténeteit. De hát róla Chaplin nem készített gúnyfilmet.)



Chaplint hosszú élete során szinte mindvégig dolgozott, de A diktátor utáni filmjei – bár vannak közöttük olyan briliáns munkák is, mint a  Monsieur Verdoux (1947) politikus feketekomédiája, vagy az önéletrajzi ihletésű Rivaldafény (Limelight , 1952) – már nem lettek olyan elsöprő, külön műfajt jelentő filmtörténeti mérföldkövek, mint klasszikus alkotásai. (Utolsó  nagyjátékfilmjében, az 1967-es Hongkongi grófnőben [A Countess from Hong Kong] – bár ő volt a rendező és a forgatókönyvíró is – már csak egy rövid epizódszerepet osztott magára, viszont a főszereplő Marlon Brando és Sophia Loren mellett gyermekei közül négyen, Sydney, Geraldine, Victoria és Josephine is színre léptek.) Mivel a világháborúban Chaplin kampányt folytatott a Szovjetuniót segítő „második front” megnyitásáért, és gondolkodása általában véve is „veszélyesen progresszív és amorális” (Jérôme Larcher) volt a J. Edgar Hoover-vezette FBI és a hidegháborús amerikai politika szemében, ezért azzal vádolták, hogy kommunista, sőt a Szovjetunió ügynöke. Miután 1952-ben, a Rivaldafény londoni bemutatója után az USA legfőbb ügyésze nem újította meg beutazási engedélyét, családjával Svájcban telepedett le, és már csak egyszer, 1972-ben látogatott el az Egyesült Államokba, amikor életművéért átvette az Oscar-díjat. 1975-ben II. Erzsébet (hosszas halogatás után, amit leginkább kommunistaságának gyanúja okozott) lovaggá ütötte.


Chaplint végül 88 évesen, 1977 karácsonyán svájci otthonában érte a halál, de a Csavargó még ekkor sem nyugodhatott. Hátra volt még egy groteszk, morbid fejezet: koporsóját a temetés után néhány héttel kihantolták és ellopták, a színész holttestéért pedig váltságdíjat követeltek feléségétől, 600 ezer dollárt, amit az özvegy végül 250 ezerig alkudott le, mire a rendőrség elfogta a tetteseket, egy Svájcban politikai menedékjogot kapott lengyel és egy bolgár autószerelőt.


Chaplin eseménydús, hányatott élete során a világ, és vele természetesen a film is alaposan átalakult. Bárhol született is, ez még egy másik korszakban történt: a viktoriánus Angliában, vagy éppen abban a Franciaországban, ahol ekkor nyílt meg Párizsban a Moulin Rouge. A vaudeville színpadokon kezdte pályafutását; a némafilm talán legfontosabb alakja volt – mindez már régmúlt, történelem. De az általa teremtett figurák, mindenek előtt a Csavargó, a szeretetreméltó, minden ág által húzott, mégis mindent túlélő, botladozó de végső soron győztes kisember alakja olyan ikonná, világszerte ismert branddé vált, ami nélkül mai kultúránk igazából el sem képzelhető. Nagy nevettetőnek mondják, de nagy elgondolkodtató is volt. Bár a kettő tulajdonképpen egy és ugyanaz.


Chaplint nehéz nem szeretni. Gyűlölni talán még nehezebb. Ez leginkább a náciknak sikerült; a Wikipédia torz fasiszta klónja, a Metapédia így ír róla „A világ legnagyobb zsidóbűnözői” című szócikkében: „Charles Chaplin: Israel Thornstein, angliai antifasiszta rendező, színész, kommunista szimpatizáns, 1952-ben kitilttották [sic!]az USA-ból, Svájcban halt meg, három 16, ill. 17 éves lányt vett el [sic!], zsidó és cigány vér is volt benne, kiparodizálta Hitlert, tipikus zsidó bohóc”.


Ő talán még ezen is nevetett volna. Az biztos, hogy ha teheti, kifigurázza valahogy. Elbúsongani rajta meg itt vagyunk mi.


Konok Péter


Vissza

Események

Utolsó hónap december 2017 Következő hónap
H K SZ CS P SZ V
week 48 1 2 3
week 49 4 5 6 7 8 9 10
week 50 11 12 13 14 15 16 17
week 51 18 19 20 21 22 23 24
week 52 25 26 27 28 29 30 31

Támogatóink