• A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése
Események Nyomtat help
Flat View
Év szerint
Havi nézet
Hónap szerint
Weekly View
Hét szerint
Daily View
Mai nap
Categories
Kategória szerint
Search
Keresés

A baloldal antifasiszta mártírjai

hétfő, 10. november 2014Találatok : 2325


1944-es esztendő 70. évfordulója alkalmával a holokauszt áldozatai, a német- és nyilasellenes küzdelem polgári alakjai mellett nem feledkezhetünk meg a baloldal mártírjairól sem.


Erényi Tiborral
, a történettudomány doktorával, intézetünk volt igazgató-helyettesével 1989. október 3-án jelent meg interjú a Népszabadságban a szociáldemokrácia mártírjairól. Emléküket a cikkel idézzük fel.



NE LEGYENEK ELFELEJTETT HŐSÖK!

Beszélgetés a szociáldemokrácia mártírjairól


Nagy történelmi változások idején megnő a múlt szerepe. Gyökerek, hagyományok, előfeltételek után kutatnak friss politikai vonulatok, s általánosabb értelemben is a múlt felé fordul a közfigyelem. E megállapítással kezdtük beszélgetésünket Erényi Tibor történésszel, a Párttörténeti Intézet igazgatóhelyettesével. A téma: a magyar antifasiszta küzdelem szociáldemokrata mártírjai.


Miért időszerű a fasizmus áldozataivá vált szociáldemokrata mártírokról beszélni?
– A második világháború kitörésének 50. évfordulója adott alkalmat arra, hogy – Kende János és Pintér István közreműködésével – számvetést készítsünk a magyar munkásmozgalom második világháborús mártírjairól. Mindenekelőtt a szociáldemokratákról, akikről az elmúlt 40 év során nagyon kevés szó esett.
Mi ennek az oka? – Részben az, hogy jelen politikai közállapotaink, talán joggal és érthetően, az ötvenes évek áldozatait helyezik középpontba. De ugyanerre a következményre vezetett, hogy a felszabadulást követő koalíciós időszakban egyik munkáspárt sem mérte fel veszteségeit, s az is, hogy 1948-tól az „alkalmazott történelemszemlélet”, a „szelektív emlékezet” a rendszer egyik fontos legitimációs eszköze lett, s a szociáldemokrácia mind negatívabb értékelést kapott. A közvélemény tehát néhány kivételtől – például Somogyi Béla, Bacsó Béla, Cservenka Miklós, Karácsony Sándor, Koltói Anna, Mónus Illés – eltekintve keveset tud a szociáldemokrácia mártírjairól. Így hát róluk beszélni egyfajta adósságtörlesztést is jelent.

Mónus Illés (1888-1944)


– Hogyan alakult a magyar szociáldemokrácia helyzete a második világháború kitörése után?

– A korábbi időszakhoz képest romlottak a legalitás biztosította lehetőségek. A kivételes törvények életbe lépése, az üzemek militarizálása is rontotta a helyzetet. A hatalomnak a német orientációban érdekelt erői arra törekedtek, hogy Európa hitleri befolyás alatt álló részének hovatovább egyetlen legális szociáldemokrata pártját – a magyart – megsemmisítsék. Ezt a törekvést a német megszállásig sikerült kivédeni, mégis, a fronthelyzet változásai, a német befolyás erősödése, a hazai jobboldali – ideértve a kormánypárt zömét és a szélsőjobboldali ellenzéket – megújuló akciói nyomán olyan kormányzati intézkedésekre került sor – letartóztatások, büntetőszázadokba való behívások –, amelyek súlyos veszteségeket okoztak az SZDP-nek.

– A szociáldemokraták ellen a háború alatt tehát több hullámban indult olyan támadás, amelynek mártír áldozatai lettek?

– Igen. Mégpedig három nagy hullámban.

– Melyik volt az első?

– A büntetőszázadokba hurcolás 1942–43-ban. Erre – egyebek között – azért került sor, hogy a hadiüzemekből eltávolítsák a szakszervezeti vezetőket, a szociáldemokrata funkcionáriusokat, és rajtuk keresztül csapást mérjenek a legális munkásmozgalomra. 1942 áprilisában négy, őszén kettő, 1943 őszén a csepeli munkássztrájk után újabb büntetőszázadot állítottak fel, és több száz szociáldemokratát, kommunistát és szakszervezeti embert vittek a frontra azzal a nem titkolt szándékkal, hogy ott elpusztítsák őket. Ezenkívül más – tehát nem büntető-, hanem – munkásszázadokba, például a második hadsereggel ugyancsak százával kerültek a frontra szervezett dolgozók. Közülük is nagyon sokan elpusztultak. Csak néhány vezető vagy középvezető nevét említem: Braun Soma, a kiváló pártoktató, akinek cikkei, írásai a Népszavában s a Szocializmusban jelentek meg; Linhardt Antal, a szociáldemokrata párt vidéki területi titkára, a Népszava Kiadó igazgatója;  Kasztel András, a Népszava külpolitikai rovatvezetője, aki egyben a kommunista pártnak is tagja volt, csakúgy, mint Kulich Gyula vagy Ságvári Endre, akik mindketten az SZDP Országos Ifjúsági Bizottságának titkáraiként működtek. Büntetőszázadban hald meg Gosztonyi Lajos, Frisch Árpád, a Népszava munkatársai.

– Ha már felvetődött: milyen kapcsolatok voltak a szociáldemokrata és a kommunista párt között, az 1940-es évek elejétől a felszabadulásig?

– Az 1930-as évek második felétől, amikor az antifasiszta harc jegyében a kommunisták feladták a „szociálfasizmus”, a szociáldemokraták pedig a „vörös fasizmus” megbélyegző minősítéseket, az együttműködés került előtérbe. Természetesen itt is felvetődik a sztálinizmus problémája, de erre most ne térjünk ki. Az SZDP Országos Ifjúsági Bizottságában, a szociáldemokrata ifjúsági csoportokban valóságos kommunista–szociáldemokrata egységfront alakult ki. A Népszava szerkesztőségében, az SZDP és a szakszervezetek vezető szerveiben sok kommunista töltött be jelentős tisztséget, és erről egyes szociáldemokrata vezetők is tudtak. Példaként az együttműködésre: a szociáldemokraták és a kommunisták közös műve volt a Népszava híres, 1941-es karácsonyi száma; aztán: antifasiszta kultúrelőadások szervezése, a Magyar Történelmi Emlékbizottság életre hívása. Közös elhatározás volt – még ha némely szociáldemokrata vezető váratlan visszalépése zavarta, és méreteit tekintve lényegesen csökkentette is – az 1942. március 15-i tüntetés. Megjegyzem: távol áll tőlem a munkásmozgalmi ellenállás túldimenzionálása. Jól tudom, több más csoport, tömörülés, személyiség is részt vett az antifasiszta küzdelemben. De a kommunisták és a szociáldemokraták egyetértése és kezdeményezése nélkül aligha jött volna létre a német megszállás után a Magyar Front.

– Kiket lehetne még említeni, akiket 1942–1943-ban hurcoltak el?

– Nagyon sok nevet, de gondolom, pontos és teljes felsorolásra nincs lehetőség. Csak példaként, mások mártíromságának szimbólumaként is említem Udvardi Jánost, Ferenci Sándort, Visnyai Sándort; nagyüzemi főbizalmikat, Fischer Péter, Frank István fiatal munkásokat, Mandl Oszkárt, Mautner Sándort…

– Térjünk át a második hullámra.

– Ennek kezdete az ország német megszállása volt. Megközelítőleg háromezer szakszervezeti és szociáldemokrata funkcionáriust hurcoltak el, akik közül sokan német koncentrációs táborban haltak meg. Köztük volt Farkas István, az 1920-as években a szociáldemokrata párt egyik jelentős vezetője, a párt titkára, Deutsch Jenő és Herczka Sándor egy időben a felső pártvezetőség tagjai, Gáspár Zoltán, a Népszava munkatársa, Holló János debreceni szociáldemokrata, Mónus Ervin, az egykori főtitkár fia… és hosszan lehetne sorolni a neveket.

– A harmadik hullám?

– A harmadik hullám részben egybeesik a másodikkal. Ide azok tartoznak, akiket 1944 végén, a nyilas hatalomátvétel után a nyilas pártszolgálatosok minden bírói ítélet nélkül kivégeztek. A legsúlyosabb veszteség a szociáldemokrata pártot ekkor érte: a Dunába lőtték kiemelkedő vezetőjét, teoretikusát, hosszú ideig főtitkárát, Mónus Illést. Ugyancsak a nyilasok végezték ki a vasasszakszervezet három vezetőjét, Koltói Annát, Kabók Lajost, Karácsony Sándort. Elpusztították Jelinek Ferencet, a bányászszakszervezet titkárát, Lefkovics Vilmost, a párt újpesti szervezetének titkárát, Rónai Ferencet, a Vörös Brigád partizáncsoport vezetőjét, aki korábban a Népszava munkatársaként dolgozott. De említhetjük Gurin Gáspár nevét is, aki a sárisápi partizáncsoport tagjaként a németekkel vívott fegyveres harcban esett el…

– Azt hiszem, fel kell tenni a kérdést: hogyan értékelhetők általában a szociáldemokráciával kapcsolatos történeti kutatások és eddigi eredményeik?

– A Párttörténeti Intézetben szakszerű műhelye alakult ki a szociáldemokrácia kutatásának. Monográfiák, forráskiadványok tucatjai, tanulmányok százai, az e tárgyú országos kutatás támogatása is arra utal, hogy itt – olykor a hivatalos, a „forradalmi munkásmozgalom” mesterséges koncepcióját favorizáló politika ellenszelében – körülbelül az 1950-es évek végétől iskola teremtődött, amely őszintén törekedett a szociáldemokrácia valóságos értékeinek feltárására és bemutatására. Itt említem meg, hogy nem csak az 1945 előtti időszak mártírjaival, hanem az 1950-es évek áldozataival – például Ries Istvánnal és társaival – kapcsolatos kutatásokat is folytatunk. Tehát: mindaz, amit a magyar történettudomány ma e kérdéskörről tud, vall, elválaszthatatlan ennek az iskolának a munkásságától. A gondos alapozómunkálatok eredménye az is, hogy a közelmúltban elkészült több szerző közös munkájaként a magyarországi szociáldemokrácia történetét összefoglaló szintézis. Sajnos még a kiadónál pihen a kötet, noha aktualitása vitathatatlan: az egész magyar politikai életnek szüksége van a szociáldemokrata értékek – például: pluralizmus, parlamenti tradíciók, tolerancia – hasznosítására.


R. P. E.


Vissza

Események

Utolsó hónap július 2017 Következő hónap
H K SZ CS P SZ V
week 26 1 2
week 27 3 4 5 6 7 8 9
week 28 10 11 12 13 14 15 16
week 29 17 18 19 20 21 22 23
week 30 24 25 26 27 28 29 30
week 31 31

Támogatóink