• A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése
Események Nyomtat help
Flat View
Év szerint
Havi nézet
Hónap szerint
Weekly View
Hét szerint
Daily View
Mai nap
Categories
Kategória szerint
Search
Keresés

A baloldal antifasiszta mártírjai

hétfő, 10. november 2014Találatok : 2547


1944-es esztendő 70. évfordulója alkalmával a holokauszt áldozatai, a német- és nyilasellenes küzdelem polgári alakjai mellett nem feledkezhetünk meg a baloldal mártírjairól sem.


Erényi Tiborral
, a történettudomány doktorával, intézetünk volt igazgató-helyettesével 1989. október 3-án jelent meg interjú a Népszabadságban a szociáldemokrácia mártírjairól. Emléküket a cikkel idézzük fel.



NE LEGYENEK ELFELEJTETT HŐSÖK!

Beszélgetés a szociáldemokrácia mártírjairól


Nagy történelmi változások idején megnő a múlt szerepe. Gyökerek, hagyományok, előfeltételek után kutatnak friss politikai vonulatok, s általánosabb értelemben is a múlt felé fordul a közfigyelem. E megállapítással kezdtük beszélgetésünket Erényi Tibor történésszel, a Párttörténeti Intézet igazgatóhelyettesével. A téma: a magyar antifasiszta küzdelem szociáldemokrata mártírjai.


Miért időszerű a fasizmus áldozataivá vált szociáldemokrata mártírokról beszélni?
– A második világháború kitörésének 50. évfordulója adott alkalmat arra, hogy – Kende János és Pintér István közreműködésével – számvetést készítsünk a magyar munkásmozgalom második világháborús mártírjairól. Mindenekelőtt a szociáldemokratákról, akikről az elmúlt 40 év során nagyon kevés szó esett.
Mi ennek az oka? – Részben az, hogy jelen politikai közállapotaink, talán joggal és érthetően, az ötvenes évek áldozatait helyezik középpontba. De ugyanerre a következményre vezetett, hogy a felszabadulást követő koalíciós időszakban egyik munkáspárt sem mérte fel veszteségeit, s az is, hogy 1948-tól az „alkalmazott történelemszemlélet”, a „szelektív emlékezet” a rendszer egyik fontos legitimációs eszköze lett, s a szociáldemokrácia mind negatívabb értékelést kapott. A közvélemény tehát néhány kivételtől – például Somogyi Béla, Bacsó Béla, Cservenka Miklós, Karácsony Sándor, Koltói Anna, Mónus Illés – eltekintve keveset tud a szociáldemokrácia mártírjairól. Így hát róluk beszélni egyfajta adósságtörlesztést is jelent.

Mónus Illés (1888-1944)


– Hogyan alakult a magyar szociáldemokrácia helyzete a második világháború kitörése után?

– A korábbi időszakhoz képest romlottak a legalitás biztosította lehetőségek. A kivételes törvények életbe lépése, az üzemek militarizálása is rontotta a helyzetet. A hatalomnak a német orientációban érdekelt erői arra törekedtek, hogy Európa hitleri befolyás alatt álló részének hovatovább egyetlen legális szociáldemokrata pártját – a magyart – megsemmisítsék. Ezt a törekvést a német megszállásig sikerült kivédeni, mégis, a fronthelyzet változásai, a német befolyás erősödése, a hazai jobboldali – ideértve a kormánypárt zömét és a szélsőjobboldali ellenzéket – megújuló akciói nyomán olyan kormányzati intézkedésekre került sor – letartóztatások, büntetőszázadokba való behívások –, amelyek súlyos veszteségeket okoztak az SZDP-nek.

– A szociáldemokraták ellen a háború alatt tehát több hullámban indult olyan támadás, amelynek mártír áldozatai lettek?

– Igen. Mégpedig három nagy hullámban.

– Melyik volt az első?

– A büntetőszázadokba hurcolás 1942–43-ban. Erre – egyebek között – azért került sor, hogy a hadiüzemekből eltávolítsák a szakszervezeti vezetőket, a szociáldemokrata funkcionáriusokat, és rajtuk keresztül csapást mérjenek a legális munkásmozgalomra. 1942 áprilisában négy, őszén kettő, 1943 őszén a csepeli munkássztrájk után újabb büntetőszázadot állítottak fel, és több száz szociáldemokratát, kommunistát és szakszervezeti embert vittek a frontra azzal a nem titkolt szándékkal, hogy ott elpusztítsák őket. Ezenkívül más – tehát nem büntető-, hanem – munkásszázadokba, például a második hadsereggel ugyancsak százával kerültek a frontra szervezett dolgozók. Közülük is nagyon sokan elpusztultak. Csak néhány vezető vagy középvezető nevét említem: Braun Soma, a kiváló pártoktató, akinek cikkei, írásai a Népszavában s a Szocializmusban jelentek meg; Linhardt Antal, a szociáldemokrata párt vidéki területi titkára, a Népszava Kiadó igazgatója;  Kasztel András, a Népszava külpolitikai rovatvezetője, aki egyben a kommunista pártnak is tagja volt, csakúgy, mint Kulich Gyula vagy Ságvári Endre, akik mindketten az SZDP Országos Ifjúsági Bizottságának titkáraiként működtek. Büntetőszázadban hald meg Gosztonyi Lajos, Frisch Árpád, a Népszava munkatársai.

– Ha már felvetődött: milyen kapcsolatok voltak a szociáldemokrata és a kommunista párt között, az 1940-es évek elejétől a felszabadulásig?

– Az 1930-as évek második felétől, amikor az antifasiszta harc jegyében a kommunisták feladták a „szociálfasizmus”, a szociáldemokraták pedig a „vörös fasizmus” megbélyegző minősítéseket, az együttműködés került előtérbe. Természetesen itt is felvetődik a sztálinizmus problémája, de erre most ne térjünk ki. Az SZDP Országos Ifjúsági Bizottságában, a szociáldemokrata ifjúsági csoportokban valóságos kommunista–szociáldemokrata egységfront alakult ki. A Népszava szerkesztőségében, az SZDP és a szakszervezetek vezető szerveiben sok kommunista töltött be jelentős tisztséget, és erről egyes szociáldemokrata vezetők is tudtak. Példaként az együttműködésre: a szociáldemokraták és a kommunisták közös műve volt a Népszava híres, 1941-es karácsonyi száma; aztán: antifasiszta kultúrelőadások szervezése, a Magyar Történelmi Emlékbizottság életre hívása. Közös elhatározás volt – még ha némely szociáldemokrata vezető váratlan visszalépése zavarta, és méreteit tekintve lényegesen csökkentette is – az 1942. március 15-i tüntetés. Megjegyzem: távol áll tőlem a munkásmozgalmi ellenállás túldimenzionálása. Jól tudom, több más csoport, tömörülés, személyiség is részt vett az antifasiszta küzdelemben. De a kommunisták és a szociáldemokraták egyetértése és kezdeményezése nélkül aligha jött volna létre a német megszállás után a Magyar Front.

– Kiket lehetne még említeni, akiket 1942–1943-ban hurcoltak el?

– Nagyon sok nevet, de gondolom, pontos és teljes felsorolásra nincs lehetőség. Csak példaként, mások mártíromságának szimbólumaként is említem Udvardi Jánost, Ferenci Sándort, Visnyai Sándort; nagyüzemi főbizalmikat, Fischer Péter, Frank István fiatal munkásokat, Mandl Oszkárt, Mautner Sándort…

– Térjünk át a második hullámra.

– Ennek kezdete az ország német megszállása volt. Megközelítőleg háromezer szakszervezeti és szociáldemokrata funkcionáriust hurcoltak el, akik közül sokan német koncentrációs táborban haltak meg. Köztük volt Farkas István, az 1920-as években a szociáldemokrata párt egyik jelentős vezetője, a párt titkára, Deutsch Jenő és Herczka Sándor egy időben a felső pártvezetőség tagjai, Gáspár Zoltán, a Népszava munkatársa, Holló János debreceni szociáldemokrata, Mónus Ervin, az egykori főtitkár fia… és hosszan lehetne sorolni a neveket.

– A harmadik hullám?

– A harmadik hullám részben egybeesik a másodikkal. Ide azok tartoznak, akiket 1944 végén, a nyilas hatalomátvétel után a nyilas pártszolgálatosok minden bírói ítélet nélkül kivégeztek. A legsúlyosabb veszteség a szociáldemokrata pártot ekkor érte: a Dunába lőtték kiemelkedő vezetőjét, teoretikusát, hosszú ideig főtitkárát, Mónus Illést. Ugyancsak a nyilasok végezték ki a vasasszakszervezet három vezetőjét, Koltói Annát, Kabók Lajost, Karácsony Sándort. Elpusztították Jelinek Ferencet, a bányászszakszervezet titkárát, Lefkovics Vilmost, a párt újpesti szervezetének titkárát, Rónai Ferencet, a Vörös Brigád partizáncsoport vezetőjét, aki korábban a Népszava munkatársaként dolgozott. De említhetjük Gurin Gáspár nevét is, aki a sárisápi partizáncsoport tagjaként a németekkel vívott fegyveres harcban esett el…

– Azt hiszem, fel kell tenni a kérdést: hogyan értékelhetők általában a szociáldemokráciával kapcsolatos történeti kutatások és eddigi eredményeik?

– A Párttörténeti Intézetben szakszerű műhelye alakult ki a szociáldemokrácia kutatásának. Monográfiák, forráskiadványok tucatjai, tanulmányok százai, az e tárgyú országos kutatás támogatása is arra utal, hogy itt – olykor a hivatalos, a „forradalmi munkásmozgalom” mesterséges koncepcióját favorizáló politika ellenszelében – körülbelül az 1950-es évek végétől iskola teremtődött, amely őszintén törekedett a szociáldemokrácia valóságos értékeinek feltárására és bemutatására. Itt említem meg, hogy nem csak az 1945 előtti időszak mártírjaival, hanem az 1950-es évek áldozataival – például Ries Istvánnal és társaival – kapcsolatos kutatásokat is folytatunk. Tehát: mindaz, amit a magyar történettudomány ma e kérdéskörről tud, vall, elválaszthatatlan ennek az iskolának a munkásságától. A gondos alapozómunkálatok eredménye az is, hogy a közelmúltban elkészült több szerző közös munkájaként a magyarországi szociáldemokrácia történetét összefoglaló szintézis. Sajnos még a kiadónál pihen a kötet, noha aktualitása vitathatatlan: az egész magyar politikai életnek szüksége van a szociáldemokrata értékek – például: pluralizmus, parlamenti tradíciók, tolerancia – hasznosítására.


R. P. E.


Vissza

Események

Utolsó hónap november 2017 Következő hónap
H K SZ CS P SZ V
week 44 1 2 3 4 5
week 45 6 7 8 9 10 11 12
week 46 13 14 15 16 17 18 19
week 47 20 21 22 23 24 25 26
week 48 27 28 29 30

Támogatóink