• A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése
Események Nyomtat help
Flat View
Év szerint
Havi nézet
Hónap szerint
Weekly View
Hét szerint
Daily View
Mai nap
Categories
Kategória szerint
Search
Keresés

30 éve halt meg Olof Palme

vasárnap, 28. február 2016Találatok : 3939


A svéd modellező

1947–1948 lázas éveiben sokan rótták látszólagos cél nélkül az Egyesült Államok végtelennek tűnő útjait. A háború véget ért; Amerika éppen ízlelgette a szuperhatalmiságot – az „új vasfüggöny” már csikorogva „leereszkedett Európára”; Wisconsin szenátora, egy bizonyos Joseph McCarthy íróasztalfiókja lassan telni kezdett a kommunista beszivárgók és kémek listáival; a jazz „…akkoriban már kifelé tartott Charlie Parker madártani korszakából, de még nem indult be a Miles Davisszel kezdődő új korszaka”; az amerikai Délen dúlt a szegregáció, ismét kigyulladtak a Ku Klux Klan keresztjei.

A lázas vándorlás közben a kontinenst átszelő Úton akár össze is találkozhatott két fiatalember, a keletről nyugatra tartó Jack Kerouac, aki utazásának élményeit megírva lett világhírű író, és egy húszéves svéd diák, az északi Ohióból Mexikó felé stoppoló Olof Palme, akit – saját bevallása szerint – részben úti tapasztalatai tettek politikussá. Kiváló pályakezdés egy amerikai beatnik művésznek, és meglehetősen különös kiindulópont egy európai szociáldemokrata államférfi karrierjéhez. Már ha eltekintünk attól, hogy sem Palme maga, sem pedig a svéd szociáldemokrácia nem volt igazán szokványos.

Ami a svéd szociáldemokráciát illeti, legkésőbb 1938-ban feladta a marxi ihletésű forradalmiságot: olyan „történelmi kompromisszumot” hozott tető alá, amely hosszú évtizedekre sajátos társadalmi laboratóriummá tette. A külpolitikai „aktív semlegesség” és a belpolitikai „népháztartás” alapelveinek köszönhetően létrejött berendezkedést sokféleképpen definiálták már. Elsősorban az 1950-es és 1960-as években tűnt úgy, hogy egy páratlan, pozitív konvergenciának köszönhetően sikerült egyesítenie a kapitalizmus és a szocializmus előnyös vonásait, vagy – egy praktikusabb megközelítésből – mentesnek maradni negatív aspektusaik jó részétől. Ez persze éppúgy kiváltott csodálatot és lelkesedést, mint döbbent elutasítást is: 1960-ban Eisenhower amerikai elnök orwelli hangulatú sorokban foglalta össze véleményét a számára már-már halálosnak tűnő „svéd szocializmusról”: „… egy baráti európai ország óriási méretű szocialista kísérletbe kezdett, szocialista filozófiát követ, és ennek következtében hihetetlenül megnőtt ott az öngyilkosságok száma, pedig tudtommal korábban a világ legjobb mutatóit produkálták ezen a területen. Ma kétszer annyi ott az öngyilkos, mint nálunk. Megnőtt az iszákosság. Minden területen általánossá vált az ambíció hiánya.” Ugyanakkor sokan már-már egy új társadalmi formáról beszéltek, de legalábbis (és ebből hiányzott minden voltaire-i irónia) a lehető legjobb társadalomról, ahol megvalósulni látszott a szociáldemokrácia régi álma, a teljes foglalkoztatottság, a pusztán a szolidaritás és a közjó által korlátozott szabadság, az általános közjó társadalma. A gazdasági fellendülés hatására az összes nyugati ország szociáldemokráciája abban reménykedhetett, hogy néhány éven belül maguk is elérhetik ezt az ideált.

Az Amerikát becsavargó diák pedig hazatérve belevetette magát abba a politikai tervezőmunkába, amelynek hatására Robert Owen New Lanarkja – ez a kitűnően prosperáló gyakorlati utópia – egy egész ország, sőt részben egy egész régió számára mindennapi valósággá vált. Palme az 1950-es évek elején a svéd diákmozgalomhoz csatlakozott – elsősorban a külkapcsolatok terén volt aktív, bejárta Európát és a Távol-Keletet. Ez utóbbi útja szintén fontos volt politikai nézeteinek alakulásában, hiszen saját szemével láthatta a kolonializmus és az imperializmus hatásait. Egész pályafutására rányomta a bélyegét a harmadik világgal szembeni szolidaritás; ez persze konfliktusok egész sorozatát eredményezte a különféle első és második világbeli államok vezetőivel.

A svéd szociáldemokrácia számára – és ebben végül is nem különbözött a legtöbb nyugati ország szociáldemokráciájától – az 1968-as év egyfajta vízválasztónak bizonyult. A „jól működő kapitalizmus válsága” tulajdonképpen meglepetésként érte a szociáldemokráciát, amely éppen azon munkálkodott, hogy a kapitalizmus élhető alternatívájaként rámutasson, hogy képes jobban, emberibb módon menedzselni a társadalmat. Abban a történelmi pillanatban robbantak ki a lázadások, amikor a modern, Bad Godesberg utáni szociáldemokrácia, amely immár világosan elkülönítette magát marxista gyökereitől, először kapott történelmi léptékű lehetőséget arra, hogy elképzeléseit a politikai hatalom birtokában megvalósíthassa, mint az Egyesült Államokban a Great Society lényegében szociáldemokrata színezetű programjával, vagy éppen, mint Svédországban. A gazdasági fellendülés és az immár a társadalom széles tömegei számára is elfogadhatóvá formált néppárti politika (a szociáldemokrácia történelmi kompromisszuma) egyaránt ebbe az irányba hatott. Ám hatalomra kerülve a szociáldemokráciának óhatatlanul szembesülnie kellett saját szükségszerű korlátaival, illetve általában véve a kapitalista társadalom irányításának immanens problémáival. A német szociáldemokraták 1966 óta nagykoalícióban kormányoztak – az első, legalábbis részben szociáldemokrata kormányban 1930 óta, ha Poroszországot nem számítjuk –, a svéd jóléti modellnek pedig éppen az ultrabaloldali diákok által hevesen kritizált Olof Palme – aki 1968-ban oktatási miniszter volt – adott 1969-től határozottan új, baloldali, szociáldemokrata lendületet. A kérdés mindenképpen az volt: az utópista húrokat pengető, hiperkritikus forradalmi hullám elültével képes-e a szociáldemokrácia adekvát, alapjában véve baloldali, működőképes válaszokat adni a kapitalista társadalom újszerű strukturális válságára.

És az 1970-es évek elején valóban új válaszok születtek régi és új kérdésekre egyaránt. A korszak nagy szociáldemokráciái közül a német kormányzati pozícióban (bár nagykoalícióban) élte át az 1960-as évek végének felfordulásait, az osztrák párt ellenzékben volt, de az 1970-es választásokon profitálhatott új politikájából, a francia párt viszont ellenzéki státuszból építette ki új, sokban modernizált profilját, amelybe beépültek a ’68-asság elemei is. A svéd párt e tekintetben is különleges helyzetben volt, hiszen több évtizedes kormányzati munkát tudhatott maga mögött, arról nem is beszélve, hogy nem kellett megbirkóznia a világháború sokkjával sem. Palme pedig igen határozott bel- és külpolitikai elvekkel rendelkezett: a már addig is különleges érdeklődéssel kísért svéd modell végül az ő első miniszterelnöksége idején, és különösen annak első ciklusában, 1969 és 1973 között teljesedett ki. Az olajválság hatására azonban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a svéd nagyvállalatok előbb-utóbb felmondják a „nagy kompromisszum” bizonyos elemeit, és a svéd modell, az egyre inkább globalizálódó nemzetközi környezetben komoly kihívásokkal lesz kénytelen szembenézni. Végül a szociáldemokraták – hosszú évtizedek után – 1976-ban el is veszítették a választásokat.



A belpolitikai intézkedések mellett igen sajátos volt a Palme-féle külpolitikai irányvonal is, amely egyrészt szokatlan következetességgel utasította el a diktatúrákat, másrészt viszont a puszta gesztusokon messze túlmenően igyekezett a nemzetközi enyhülést elősegíteni. Míg Willy Brandt Ostpolitikja és Bruno Kreisky keleti (főleg Magyarországgal kapcsolatos) enyhülési politikája az adott geopolitikai realitásoknak megfelelően főként saját „házuk tájára” irányult, addig Palme különös figyelmet szentelt a harmadik világ országainak. Az „aktív semlegesség” égisze alatt ítélte el még oktatási miniszterként – a balos diákokkal együtt tüntetve – a vietnami agressziót, majd 1972-ben már miniszterelnökként a náci háborús rémtettekhez hasonlította Hanoi bombázását. Az USA egy időre meg is szakította diplomáciai kapcsolatait Svédországgal. Palme éppúgy elítélte az 1968-as csehszlovákiai bevonulást, mint a Kubával szembeni amerikai embargót, illetve a chilei Allende-kormány megbuktatását.

A szociáldemokrata párt 1982-ben ismét biztos választási győzelmet aratott. Palme továbbra is Európa egyik legnépszerűbb politikusának számított, ám rengeteg nagyhatalmú vagy éppen mindenre kész ellenséget is szerzett magának. Külpolitikájában számos állam vezetésével vagy éppen mindenféle szakadárokkal és szeparatistákkal került szembe; saját titkosszolgálata úgy vélte, hogy túlzottan engedékeny a Szovjetunióval szembeni állítólagos kémkedési és határsértési ügyek területén; a multinacionálissá növő svéd nagyvállalatok némelyike rosszallással figyelte szociálpolitikáját...

Arra azonban senki sem gondolt, hogy a népszerű, közvetlen politikussal merénylő végez majd a „béke európai szigetének” tekintett Svédországban. A gyilkossággal a Vörös Hadsereg Frakciótól a CIA-n keresztül a horvát usztasákig szinte mindenkit meggyanúsítottak, bár az ügyet mindmáig nem sikerült egyértelműen lezárni. De végső soron nem is ez a lényeg. Palme erőszakos halála nem csupán Svédország történetében jelentett szimbolikus fordulatot, hanem lezárta a társadalmi alternatívák keresésének egy sajátos útját is. És bár Svédország a legkülönfélébb (és nem feltétlenül csak gazdasági) mutatók szerint még ma is a világ egyik legélhetőbb országának számít, egykori különlegessége, úgy tűnik, végleg elveszett.


Konok Péter

Eredeti megjelenés: Egyenlítő, 2011/3.

Vissza

Események

Utolsó hónap augusztus 2017 Következő hónap
H K SZ CS P SZ V
week 31 1 2 3 4 5 6
week 32 7 8 9 10 11 12 13
week 33 14 15 16 17 18 19 20
week 34 21 22 23 24 25 26 27
week 35 28 29 30 31

Támogatóink