• A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése
Események Nyomtat help
Flat View
Év szerint
Havi nézet
Hónap szerint
Weekly View
Hét szerint
Daily View
Mai nap
Categories
Kategória szerint
Search
Keresés

Csernobil – és a magyar tömegtájékoztatás 1986-ban

kedd, 26. április 2016Találatok : 1236


„A tájékoztatással minden rendben van, amíg minden rendben van” – írta le kritikusan Domány András a Jel-Kép folyóiratban hat évvel az 1986-os atomkatasztrófa előtt. Csernobil azt is világossá tette, hogy az alapelvként megfogalmazott „gyors, pontos, hiteles” tájékoztatás akkor működik a legkevésbé, amikor igazán igény volna rá.


1986. április 26. – az ukrajnai Prjipaty városa melletti Lenin atomerőmű (közkeletű nevén a csernobili erőmű) négyes reaktorában robbanás történt, amelynek nyomán Európa jelentős részére jutott a radioaktív szennyeződésből. Megvolt a veszélye, hogy a katasztrófa jóval drámaibb pusztítást okoz, de döbbenetes módon a pánikhangulat folytán több ezer (akár tízezer) áldozat lehetett Európa szerte a terhesség-megszakítások miatt (a legnagyobb pánik a nem veszélyeztetett Dániában alakult ki), ami sokszorosan felülmúlta a közvetlen áldozatok számát.

A baleset természetesen presztízsszempontból is rendkívül kellemetlen volt a Szovjetuniónak, a hidegháború újabb, 1980-as évek első felében megkeményedő szakaszán túljutó, a krónikus válsághoz már-már hozzászokó szuperhatalomnak, amelyet egy éve egy ambiciózus, pártkarrierjét agrárpolitikusként megalapozó (legalábbis a szovjet gerontokráciához mérve) „fiatal” Mihail Szergejevics Gorbacsov vezetett. Természetesen maga az atomkatasztrófa nem jelentette a szocializmus csődjét; komoly természeti károkat okozó események korábban a kapitalista világban is történtek: a másfél évvel korábbi, indiai Bhopál városában történt üzemi balesetben elszabaduló metil-izocianát gáz a csernobili áldozatok sokszorosáért felelt. 1979-ben történt az Egyesült Államok addigi legsúlyosabb atomerőmű-balesete, amely közvetlen áldozatokat ugyan nem követelt, de szintén egy sokkal súlyosabb katasztrófa rémével fenyegetett. Sőt, azóta is történtek ilyenek, elég ha a 2011-es a japán, fukusimai balesetre gondolunk.

Írásunk azonban nem elsősorban a reaktorbalesettel magával foglalkozik, hanem azzal a sajátos helyzettel, hogy mindez egy olyan pillanatban következett be, amikor a Szovjetunió a gorbacsovi reformok útjára lépett, amelynek nemcsak a gyorsítás (uszkorényije), majd a gazdasági reform (peresztrojka) volt alapeleme, hanem egy újfajta, demokratikusabb nyilvánosság (glasznoszty) is. Ez sajátos helyzetet teremtett Magyarországon, ahol a nyilvánosság határai évtizedekig jóval tágabbak voltak annál, mint amit a szovjet pártvezetés odahaza tolerált volna. Akkor sem fordult meg mindez, de egy sajátos disszonancia alakult ki, miután 1982–1983-től kezdődően – az agitációs-propaganda terület irányítását átvevő Berecz János–Lakatos Ernő párossal az élen – a hazai nyilvánosságpolitika intoleránsabbá vált, miközben a Szovjetunió pont elmozdulni látszott a reformok irányába. A magyar lépés persze válasz volt arra a helyzetre, hogy az újabb generációk integrálása nem volt sikeres, csökkent a „pártosságra” épülő sajtóirányítás elfogadottsága. Az 1977-es tájékoztatási határozat óta alapelv volt a közönség „gyors, pontos, hiteles” informálása, de már 1965-ben kimondták, hogy mindenről tájékoztatni kell a magyar közvéleményt – abból kiindulva, hogy előbb-utóbb úgyis mindenről tudomást szerez, jobb tehát, ha nem pletykák és rémhírek ferdítésein keresztül. Az 1960-as években már túljutottak azon is, hogy amíg egy itthon történő bányaszerencsétlenséget el kéne hallgatni, addig egy nyugat-németországit részletekbe menően kell tálalni, mert a kapitalizmus az olyan, hogy ott a tőkés nem költ a munkavédelemre. Ám vészhelyzetekben azért központosították az információszolgáltatást: csak központi kommünikék alapján lehetett tájékoztatni. Ahogy arra is volt példa, hogy valamiről nem lehetett beszámolni: az 1973. januári balassagyarmati túszdráma esetén nemcsak azért rendeltek el hírzárlatot, hogy a sajtó nyüzsgése nélkül kezelhessék a krízishelyzetet, hanem mert egy helyi pártvezető fiai ejtették túszul a középiskolás lányokat.

A Csernobillal kapcsolatos hallgatásnak azonban volt egy mélyebb oka is: egy másik szocialista országban – ráadásul pont a Szovjetunióban – történt, és ilyenkor az a megállapodás volt érvényes, hogy a blokk többi országában az érintett fél hírügynökségi jelentései – avagy hivatalos információi – alapján tájékoztatnak. Csakúgy, mint két és fél évvel korábban, amikor a szovjet légvédelem lelőtt egy dél-korai utasszállítógépet a szovjet légtérben: az esetről itthon is rengetegen tudtak, de nem tudósíthattak. Márpedig esetünkben az április 26-i csernobili robbanásról és következményeiről a szovjet hírügynökség, a TASZSZ kommünikéje késett. Így Magyarországon az első híradást csak bő két nappal később, április 28-án este (a sajtóban pedig 29-én reggel) ismerhette meg a magyar közönség, akkor is csupán annyit, hogy megsérült az egyik atomreaktor. Ám olyan információkat, amelyek alapján a történteket összeilleszthette volna, a baleset hatásait, a magyarországi helyzet veszélyességét meg tudta volna állapítani, csak egy héttel később kaptak a magyar állampolgárok. Márpedig az az 1965-ös megállapítás, miszerint Magyarországon nincs információs vákuum, két évtizeddel később sem vált érvénytelenné. A nyugat-európai híradások és a skandináviai mérések nyomán már másnap – azaz 27-én – itthon is sokakhoz eljutott annak a híre, hogy a Szovjetunióban valami súlyos dolog történt. Így minden apróságnak megnőtt a jelentősége. Például a Magyar Rádió az időjárás-jelentésben bemondta az európai széljárás híreit is, ami rögtön kivívta a polgári védelemért felelős miniszter, Czinege Lajos haragját.

A csernobili katasztrófa ügyében alakítottak egy kormánybizottságot is Marjai József miniszterelnök-helyettes vezetésével, amely kézbe vette a tájékoztatás irányítását. A nyugati média például rendre megkapta a napi sugárzási adatokat Magyarországról, ezzel szemben a hazai lapok számára a sugárzási szint csökkenését sugalmazó híradásokat továbbítottak. Mindez nem volt független attól, hogy a pártvezetés nem kívánta kockáztatni a május 1-i ünnepség sikerét azzal, hogy a sugárveszélytől tartó közönség távol marad a felvonulástól és a majálistól.

Ezzel együtt a Tájékoztatási Hivatal utólag úgy értékelte, hogy a sajtóirányítás jó munkát végzett. Persze ők abból indultak ki, hogy a fő céljuk az országos pánik megelőzése volt, és országos pánik – túl a saláta- és eperfrászon – valóban nem tört ki. Az 1968 óta működő Tömegkommunikációs Kutatóközpont elemzése azonban sokkal kritikusabban látta a történteket, hiszen az ő analízisük abból indult ki, mennyiben tartotta szem előtt és elégítette ki a közönség információs szükségleteit a magyar média. Nem meglepő módon arra jutottak: nem túlságosan, hiszen egy információs várakozásokat felfokozó időszakban csak megkésve és hiányosan informált. Nemcsak azokban az ügyekben, amelyekben maga is a szovjet fél tájékoztatására volt utalva – mi is történt konkrétan, hány áldozat van, milyen súlyos a kár, mekkora a radioaktív fertőzés mértéke az erőmű körzetében – hanem azokban is, ahol lett volna módja informálni a magyar közönséget. Így napokig nem volt olvasható konkrétum a hazai sugárzási szint mértékéről, annak pontos élettani hatásáról, és arról, a lakosság maga mit tehet – például a biztonságos táplálkozás érdekében. A híradásokból az érződött ki: a fő törekvés a veszélyérzet oldása volt. Így az a sajátos helyzet állt elő, hogy a sugárzási szint leginkább csökkent – 54 ilyen esetet számolt össze a tartalomelemző –, az egyszeri hallgató, olvasó legfeljebb azon csodálkozhatott, hogy honnan, ha eközben mindössze 10 hír utalt a sugárzási szint növekedésére. A konkrét értékek értelmezéséhez azonban nem sok fogódzót adtak a híradások. Kétszer annyi volt azon közléseknek a száma (152), amely egy-egy intézkedést jelentett be, mint ahányszor a média magáról a rendellenességről beszámolt (77) – persze a szocialista sajtóviszonyokhoz szokott olvasó már az előbbiből dekódolhatta, hogy helyzet volt: olyan, ami intézkedést követelt. Ráadásul azok az óvintézkedések, amelyekre a kormányzat felhívta a figyelmet – csak mosott gyümölcsöt, zöldséget egyenek, ellenőrzött forrásból származó tejet igyanak – ellentmondottak mindannak, amit a veszély súlyosságával kapcsolatban tagadtak. A veszélyérzet csökkentését szolgálta az a szerkesztési mód is, hogy a csernobili balesettel és következményeivel kapcsolatos híreket nem a hírértéknek megfelelő helyre szerkesztették, vagyis magyarul eldugták.

Mindezek miatt nem lehetett meglepő az a tapasztalat, amit az Agitációs Propaganda Osztály is kénytelen volt elismerni: „sokan továbbra is hitelesebbnek tartják a nyugati hírközlő szervek tájékoztatását, mint a hazait”.


Készítette: Takács Róbert


A témához további olvasmány:

Balázs Bálint: Csernobil: a kádári tájékoztatáspolitika csődje. Múlt-kor, 2006. április 26.

Takács Róbert: Politikai újságírás a Kádár-korban. Napvilág Kiadó, Budapest, 2011.


Vissza

Események

Utolsó hónap július 2017 Következő hónap
H K SZ CS P SZ V
week 26 1 2
week 27 3 4 5 6 7 8 9
week 28 10 11 12 13 14 15 16
week 29 17 18 19 20 21 22 23
week 30 24 25 26 27 28 29 30
week 31 31

Támogatóink