• A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése
Események Nyomtat help
Flat View
Év szerint
Havi nézet
Hónap szerint
Weekly View
Hét szerint
Daily View
Mai nap
Categories
Kategória szerint
Search
Keresés

100 éve mondott le Tisza István a miniszterelnöki posztról

kedd, 23. május 2017Találatok : 334


Amikor már a parlamenti többség sem segít – Tisza István lemondása, 1917. május 23.


Tisza István kétségtelenül a dualizmus második felének meghatározó politikusa volt. A századfordulótól egészen 1918. október 31-én bekövetkezett haláláig megkerülhetetlen figurája volt a közéletnek. 1910-től a hatalmas többséggel kormányzó Nemzeti Munkapárt megkérdőjelezhetetlen vezetője volt, aki pártjában egyre inkább engedelmességre szorította a korábban önállósághoz szokott politikustársait; 1913 és 1917 között magyar miniszterelnök.  Mindezek mellett személyének jelentőségét eltökélt reformtervei adták, amelyek azonban meghatározott keretek között maradtak.

A Monarchia és benne Magyarország megreformálásának igénye mindkét birodalomfél napirendjén szerepelt a századfordulótól kezdve. Tisza kritikusai az egyik oldalon – például Jászi Oszkár, Ady Endre, a keresztényszocialisták vagy a szociáldemokraták – radikális társadalmi átalakulásban reménykedtek, az eliten belüli ellenlábasai – mint Apponyi Albert, ifj. Andrássy Gyula vagy ekkor még Károlyi Mihály is – pedig a dualizmus revízióját és a magyar nemzetállam-építés felgyorsítását próbálták kikényszeríteni a változásokkal. Ehhez képest Tisza reformelképzelései alapvetően a fennálló közjogi, politikai és társadalmi viszonyok lényegének megőrzését szolgálták volna.



(Korabeli karikatúrák Tisza István szorult helyzetéről és bukásáról.
Borsszem Jankó, 1917. május 13. és 27.)


Mindennek megfelelően Tisza nem zárkózott el a választójog mérsékelt, iskolázottsághoz és magyar nyelvtudáshoz kötött kiterjesztésétől, de ellenezte nem csupán az általános választójogot, hanem akár a munkásság vagy a parasztság nagyobb részének felruházását ezzel a lehetőséggel. Megkísérelt megegyezni a nemzetiségi mozgalmak vezetőivel, de csupán olyan informális megegyezést ajánlott – biztos országgyűlési választókerületeket, az egyébként törvény szerint is járó közigazgatási nyelvhasználat iránti toleranciát, cserébe az autonómiáról való lemondásért –, ami az erdélyi szászokkal ugyan többé-kevésbé működött, de nem kívánta meg az egységes magyar állam átalakítását. Hosszabb távon nem zárkózott el a politikai jogok kiterjesztésétől sem, de ehhez előbb a „radikális” társadalmi csoportok nemzeti érzelművé válását szabta feltételnek. És végképp nem kívánt változtatni a dualizmuson, amit a magyar nemzetállamiság egyedüli biztosítékának látott, nem utolsó sorban azért, mert ez tette Magyarországot kívánatossá Németország számára szövetségesként.

Mindezek a nézetei a háború hatására sem változtak meg. Sőt, ami a dualizmus fennmaradását illeti, Tisza még merevebb felfogást képviselt, hiszen a hadműveletek kézzelfoghatóvá tették a német szövetség értékét. Tisza pedig – ha csak személyével és szilárd pozíciójával is, de – megkerülhetetlenné lett a németek számára is, mint a Monarchia erőfeszítéseinek legfontosabb biztosítéka. Bár az hadüzenetet követően a belpolitikában szélcsend állt be, és Tisza ismét gesztusokat tett a nemzetiségek felé, valamint sikerrel akadályozta meg, hogy a közös hadsereg, az osztrák birodalomfélhez hasonlóan, Magyarországon is maga alá rendelje a polgári közigazgatást, a háborús erőfeszítéssel járó feszültségek 1916 végére egyre nyilvánvalóbbá lettek. Az ellenzék pedig az erdélyi román hadjárat nyomán a politikai tűzszünetet is felmondta.

Tisza helyzete talán ennek ellenére sem rendült volna meg, ha nem halt volna meg Ferenc József. Az új uralkodó, IV. Károly – bár soha nem készítették fel erre a szerepre, - megérezte, hogy az 1916-os katonai vereségek nyomán a birodalom remobilizációja már nem sikerülhet a régi eszközökkel. Ferenc József uralkodói tekintélye őt már nem szolgálja, és ha nem sikerül alattvalóinak lojalitását új formában, a nemzeti és szociális követelések terén tett engedményekkel biztosítani, valamint lazítani a német szövetséget – akár egy különbéke érdekében –, akkor a Monarchia válsága végzetessé válhat.

Tisza mindkét téren az új uralkodó útjában volt. Az osztrák birodalomfél föderalizálása a dualizmus lényegét érintette, amelyet Tisza nem akart elfogadni. Nemhogy általános választójogról, de még a katonaviseltekre való kiterjesztéséről sem akart hallani. Végül a német szövetséget annyira elengedhetetlennek látta, hogy a különbéke-kísérleteket sem támogatta, noha egyébként békecéljai sokkal mérsékeltebbek voltak a II. Vilmos környezetében hangoztatottaknál. Meggyengülésének első jele volt bizalmasának, Burián István közös külügyminiszternek a lecserélése Ottokar Czernin volt bukaresti követre. Czernin, bár megértette magát Tiszával, már jóval önállóbb volt, mint a magyar miniszterelnök emberének számító elődje, és működésének első hónapjai éppen a béke, sőt a különbéke lehetőségének megteremtésével teltek, habár az utóbbit Tisza ellenezte.

Az uralkodó már 1917 februárjában jelezte Tiszának, hogy ha tehetné, megválna tőle. Tisza továbbra is elutasította a választójogi reformokat, amit ekkor már szinte az egész magyar ellenzék felkarolt – azok a függetlenségiek is, akik 1908-ban még a plurális választójoggal akarták ellensúlyozni az általános választójogot. Ráadásul IV. Károly megpróbált nyitni a föderalizálást követelő ausztriai nemzetiségi pártok felé, amelyek a két és fél éve nem ülésező Reichsrat ismételt összehívása alkalmából közös nyilatkozatban fogalmazták meg követeléseiket – közötte a szlovákok lakta területekkel kiegészített csehszlovák föderális egység létrehozását is.

Noha ez utóbbit Tisza magyar ellenfelei sem fogadták el, az uralkodó bizalmának megrendülését megpróbálták kihasználni. Bár Tisza még tető alá hozott egy gazdasági kiegyezést – amit azonban a parlament nem ratifikált –, a magyar belpolitikában februártól kezdve egyre inkább egy új miniszterelnökre vártak. Tiszának nem sikerült koncentrációs (azaz koalíciós) kabinetet létrehoznia ellenzéki képviselők, köztük a későbbi miniszterelnök Bethlen István bevonásával. Végül IV. Károly felszólította, hogy adja be a lemondását – erre 1917. május 23-án került sor.

Bár Tisza továbbra is a biztos parlamenti többséggel bíró Munkapárt vitathatatlan vezetője maradt, és pártja – éppen az általa meghonosított, a többi politikust alárendelt szerepbe kényszerítő vezetési mód miatt – nem indult bomlásnak, soha többé nem lett miniszterelnök. Megkerülhetetlen szerepét azonban mindennél jobban jelzi, hogy a háború elvesztéséről is csak akkor vett tudomást az ország, amikor az „egyszerű” ellenzéki képviselő Tisza azt az országgyűlésben bejelentette.


Felhasznált irodalom:
Vermes Gábor: Tisza István. Budapest, 1994.
Vermes Gábor: Tisza István világnézete = Történelmi Szemle, 2001/3–4.
Szarka László: Tisza István a háborús miniszterelnök. In: Ifj. Bertényi Iván (szerk.): Tisza István, két korszak határán. Budapest, 2016.
John Deak: Forging a Multinational State. State Making in Imperial Austria from the Enlightment to the First World War. Stanford University Press, 2016.


Készítette: Egry Gábor


Vissza

Események

Utolsó hónap augusztus 2017 Következő hónap
H K SZ CS P SZ V
week 31 1 2 3 4 5 6
week 32 7 8 9 10 11 12 13
week 33 14 15 16 17 18 19 20
week 34 21 22 23 24 25 26 27
week 35 28 29 30 31

Támogatóink