2026. február 12.

 

„Mikor az ember várja már / Karácsony ünnepét, / lázas iramban zúg a gép / és ontja a mesét, / könyvek születnek garmadán, / az ólom nem pihen / s rotációsok dallamán / szív a szívnek izen.” – olvashatták a szaktársak Várnai Zseni költőnő versét 1932 decemberében.[1] Az ólom a nyomdászat klasszikus alapanyaga, a fenti lírai sorokban a mesterség szimbóluma – ám egyúttal egészségügyi kockázat is, amellyel már a 19. században is tisztában voltak. „Tehát az ólommal való foglalkozás ólommérgezést idéz elő és ez az által keletkezik, hogy a betűk dörzsölése által ólompor képződik, mely a lélegzés által az emberi testbe vétetik föl és az egész szervezetre károsan hat.” – szögezte le a Typographia 1887-ben a Miért halnak el korán a nyomdászok? című cikkében.[2] A szerző szörnyű egészségügyi adatként felhozta, hogy tíz év alatt 172 betűszedő halt meg idő előtt, akik között az átlagnál magasabb volt az ifjúmunkások aránya, 93-an mindössze huszonöt évesek vagy annál fiatalabbak voltak.

 

Azt, hogy egy Hegedűs családnevű zalaegerszegi nyomdász mennyi idős volt, nem derül ki a fél évszázaddal később, 1933 januárjában a helyi nyomdászszervezetnek írt – a Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltárban található – leveléből. Az ellenben igen, hogy a nyomdai munkás bíróság elé vitte feltételezett ólommérgezésének ügyét, miután az 1927. évi XXI. törvénycikk által – a Bethlen-korszak szociális törvénykezésének egyik vívmányaként – életre hívott egészségbiztosító, az Országos Társadalombiztosító Intézet (OTI) vélhetően nem fizetett neki vagy a gyógykezelése vagy a munkából való kiesése nyomán. A szakszervezet válaszából azt is megtudhatjuk, hogy a mérgezés fennállását a nyomdász nem tudta orvosi lelettel igazolni a bíróság előtt. Ezzel kapcsolatban a helyi szervezet is megjegyezte, hogy „huzamosabb idő [után] már nem mutatható” ki, s legfeljebb egy – költséges – klinikai vizsgálattal lehetett volna fordítani az ügyön. Amelyre – mivel már bírósági szakaszban volt, s nem az OTI-nál – a szakszervezetnek nem volt befolyása, így nem is ígért további segítséget a panaszosnak.[3] Az OTI irányításában ugyanis 1928-tól a szakszervezetek is részt vettek: az önkormányzati formában működő szervezet, illetve annak kerületi és vállalati választmányai vezetésében a munkaadók és a munkavállalók paritásos alapon úgy kaptak helyet, hogy a két oldal tagjait – különböző szervezetek jelöltjei közül – választották.

 

Az ólommal való munka az 1930-as évek elején is komoly problémának számított, így a szakszervezetek rendszeresen rendeztek munkásoknak szóló egészségügyi felvilágosító előadásokat. 1933 őszén például a nyomdászegyesület Oktatásügyi Bizottsága munkásnők részére szervezett többrészes egészségügyi előadássorozatot. Bár Fábián Dániel orvos-szociológus, a fiatal értelmiségieket tömörítő és az alsóbb osztályok szociális helyzetének javításáért elkötelezett, 1925-ben alakult Bartha Miklós Társaság tagja mindenekelőtt a női egészségügyi problémákkal – kiemelten a születésszabályozás munkásokat sújtó megoldatlanságával[4] – foglalkozott, az ólommérgezés tüneteire és a TBC-s megbetegedések veszélyeire is kitért.

A második előadás a nyomdai munkásnők ipari megbetegedéseiről szólt. Vándor Kornél, a kispesti tüdőbeteggondozó intézet rendelőorvosa – nem meglepő módon – a gümőkórt komoly veszélynek tekintette, de az ólompor okozta megbetegedéseket is a gyakori problémák között említette. Tüneteit „reumatikus fájdalmakban, ízületi és izomgörcsökben”, súlyosabb esetekben bénulásban jelölte meg.[5]

 

Az egészségre nevelés fontos küldetése volt a szakszervezeti mozgalomnak; a közegészségügy fejlesztéséért elkötelezett orvosok rendszeresen tartottak előadásokat munkásközönség számára is, és a Typographia is visszatérően foglalkozott az egészség kérdéseivel. A nyomdai árszabály pedig nemcsak a munkabérekről, hanem a munkaféltételekről is rendelkezett – az egészségügyi kérdésekről a 20. pontja. A nyomdászlap kritikája szerint azonban a magyarországi műhelyek többsége „ezeket a »lehetőleges« szempontokat sem közelíti meg”. Az értékelés szerint a legtöbb hely legalább mosdóval és törülközővel el van látva, de a szellőztetés és a rendszeres takarítás egyáltalán nem megoldott. Általános kép, hogy „ujjnyi vastagon áll mindenütt a por és korom. A falakon, a sarkokban, a munkaasztalok alatt korrektúrák, levonatok, papiroscsomók a por, piszok gyűlhelyeként, a férgek és mindenfajta csúszómászók tanyájaként.” Felháborító gyakorlatként említi az álnéven író szerző, hogy a nyomdászok a munkaadók elítélendő hozzáállása miatt munkaidőn kívül vagy pihenőidejükben kénytelenek (vagy inkább volnának kénytelenek) némi tisztaságot teremteni a műhelyekben. „A nyomdák – mintegy tervszerűen – ontják a rokkantakat. Ne engedjük, hogy még a betegeket is ontsák.” – zárul a cikk.[6]

 

Hogy a nyomdászszervezet mennyire komolyan vette az ólomvegyületek és az ólompor ártalmas hatását, az is mutatja, hogy az előző évben, 1932 márciusában a Budapesti Korrektorok és Revizorok Köre és a Budapesti Hírlapszedők Köre kifejezetten ennek a témának szentelt előadást a Typographia szerkesztőségében.[7] Kurtzer Gyula poliklinikai orvos, aki más – így a szív- és érrendszeri betegségek – témájában is tartott felvilágosító előadást, háromrészes cikkben is összefoglalta gondolatait. Felhívta a figyelmet, hogy egy francia szakorvos szerint 111 szakma művelőit veszélyezteti az ólom, bár az ő terjedelmes felsorolása „csak” mintegy 15 mesterséget emelt ki: „Krónikus ólommérgezéssel találkozunk az iparban ólombányák és huták, ércolvasztók, serétgyárak, öntők munkásainál, betűöntőknél, betűszedőknél, ércfényezőknél, bádogosoknál, szerelőknél, fazekasoknál, festékgyárakban, különösen a törés és csomagolás körül foglalatoskodóknál, szövetfestőknél, mázolóknál, ló szőrderékalj- és nemezposztókészítőknél, kalaposoknál.”[8]

 

Ám Kurtzer doktor azt is hangsúlyozta, hogy a nyomdászoknál sokkal veszélyeztetettebbek az akkumulátor-, festék-, gumi és üveggyárak dolgozói. A nyomdászok esetében, húzta alá, nemcsak a belélegzett por okoz gondot, hanem az is, hogy számos munkás „meggondolatlanul” kézmosás nélkül eszik, illetve dohányzik. Az előadásban a korabeli orvostudomány ólommal kapcsolatos nézetei köszönnek vissza. Az orvos különbséget tett ólommérgezés és a csontokban lerakódott ólomtartalom – az úgynevezett ólomdepók – között. „A mérgezés kifejlődéséhez hajlam szükséges. Nem mindenki betegszik meg és ez vonatkozik elsősorban a nyomdászokra, de aki egyszer már ólommérgezésben szenvedett, az újból megkaphatja, egyrészt felszívódás útján, másrészt a szervezetben lévő ólomdepók, amelyek egyébként tüneteket nem okoznak, mobilizálódnak.”[9] Kurtzer doktor szerint az ólommérgezés mindig együtt jár vérszegénységgel, és biztos tünete a fogíny 1-2 centiméteres kékes-feketés elszíneződése, az ún. „ólomszegély”. Végül az emberi szervezet ólomtalanításával, a kímélő, de vitamindús diétával, a szabad levegő és az erdei környezet jótékony hatásával (nemhiába törekedtek a nyomdászok saját strand létesítésére és a természetjárás megszervezésére) foglalkozott, valamint példaként állította a magyar döntéshozók elé a német, illetve amerikai szabályozást.[10]

Már a két világháború között lehetett olvasni ólommentes nyomdai technológiákról, ám az „ólombetűket” csak az 1970-es évektől szorította ki világszerte az offszetnyomtatás.

 

 

Források:

Válasz Hegedűs szaktárs panaszára (1933. január 14.) PIL 668. f. 164. ő. e. 1–2. lap. Magyarországi Nyomdai Munkások Egyesülete és Szakszervezete. Zalaegerszegi helyi szervezet iratai.

Kurtzer Gyula: Az idült ólommérgezésről. Typographia, 1932. július 1. 2–3.

Kurtzer Gyula: Az idült ólommérgezésről II. Typographia, 1932. július 8. 2.

Kurtzer Gyula: Az idült ólommérgezésről III. Typographia, 1932. július 15. 2–3.

 

Jegyzetek:

[1] Várnai Zseni: Karácsonyi betű. Typographia, 1932. december 23. 1.

[2] Spitzer Márk: Miért halnak el korán a nyomdászok? Typographia, 1887. április 15. 2–3.

[3] Válasz Hegedűs szaktárs panaszára, 1933. január 14. PIL 668. f. 164. ő. e. 1–2. lap. Magyarországi Nyomdai Munkások Egyesülete és Szakszervezete. Zalaegerszegi helyi szervezet iratai.

[4] Fábián megítélése szerint a munkásnők hátrányos anyagi és társadalmi helyzetüknél fogva különösen ki voltak téve az egészségügyi kockázatoknak nem kívánt terhességük megszakítása esetén. A Horthy-korszakban csak abban az esetben volt engedélyezett az abortusz, amennyiben az anya súlyos életveszélyben volt. Ezért – hangsúlyozta Fábián – „elsőrendű feladata a szocialista mozgalomnak, hogy a hathetes állami és községi anya- és csecsemővédelem mellett a születést szabályozó törvényért is harcoljon.” – Seress Irén: A munkásnők részére… Typographia, 1933. november 24. 3.

[5] A nyomdai munkásnők ipari megbetegedéseiről. Typographia, 1933. december 8. 6.

[6] Buzogány: Az egészség. Typographia, 1933. május 26. 2.

[7] Rövid közlemények. Typographia, 1932. március 11. 3.

[8] Kurtzer Gyula: Az idült ólommérgezésről. Typographia, 1932. július 1. 2–3.

[9] Kurtzer Gyula: Az idült ólommérgezésről II. Typographia, 1932. július 8. 2.

[10] Kurtzer Gyula: Az idült ólommérgezésről III. Typographia, 1932. július 15. 2–3.

 

---

 

A projektről

 

A Politikatörténeti Intézet a Britih Library The Endangered Archives Programme (EAP) (Veszélyeztetett Levéltárak Program) keretében 2024 augusztusában induló kétéves projektje során a nyomdaipari szakszervezetek 1848 és 1951 közötti levéltári anyagainak digitalizációját végzi el. A projekt során hangsúlyt fektetünk arra, hogy – korabeli dokumentumok bemutatásával – közelebb hozzuk a közönséghez a szakszervezetek és a munkásmozgalom levéltárunkban őrzött irataikhoz kapcsolódó történetét.