BEGIN:VCALENDAR
VERSION:2.0
PRODID:-//Politikatörténeti Intézet - ECPv4.6.19//NONSGML v1.0//EN
CALSCALE:GREGORIAN
METHOD:PUBLISH
X-WR-CALNAME:Politikatörténeti Intézet
X-ORIGINAL-URL:http://polhist.hu
X-WR-CALDESC:Events for Politikatörténeti Intézet
BEGIN:VEVENT
DTSTART;TZID=UTC+0:20160426T000000
DTEND;TZID=UTC+0:20160426T000000
DTSTAMP:20261017T035102
CREATED:20171006T090942Z
LAST-MODIFIED:20171006T090942Z
UID:5740-1461628800-1461628800@polhist.hu
SUMMARY:Csernobil – és a magyar tömegtájékoztatás 1986-ban
DESCRIPTION:„A tájékoztatással minden rendben van\, amíg minden rendben van” – írta le kritikusan Domány András a Jel-Kép folyóiratban hat évvel az 1986-os atomkatasztrófa előtt. Csernobil azt is világossá tette\, hogy az alapelvként megfogalmazott „gyors\, pontos\, hiteles” tájékoztatás akkor működik a legkevésbé\, amikor igazán igény volna rá. \n1986. április 26. – az ukrajnai Prjipaty városa melletti Lenin atomerőmű (közkeletű nevén a csernobili erőmű) négyes reaktorában robbanás történt\, amelynek nyomán Európa jelentős részére jutott a radioaktív szennyeződésből. Megvolt a veszélye\, hogy a katasztrófa jóval drámaibb pusztítást okoz\, de döbbenetes módon a pánikhangulat folytán több ezer (akár tízezer) áldozat lehetett Európa szerte a terhesség-megszakítások miatt (a legnagyobb pánik a nem veszélyeztetett Dániában alakult ki)\, ami sokszorosan felülmúlta a közvetlen áldozatok számát. \nA baleset természetesen presztízsszempontból is rendkívül kellemetlen volt a Szovjetuniónak\, a hidegháború újabb\, 1980-as évek első felében megkeményedő szakaszán túljutó\, a krónikus válsághoz már-már hozzászokó szuperhatalomnak\, amelyet egy éve egy ambiciózus\, pártkarrierjét agrárpolitikusként megalapozó (legalábbis a szovjet gerontokráciához mérve) „fiatal” Mihail Szergejevics Gorbacsov vezetett. Természetesen maga az atomkatasztrófa nem jelentette a szocializmus csődjét; komoly természeti károkat okozó események korábban a kapitalista világban is történtek: a másfél évvel korábbi\, indiai Bhopál városában történt üzemi balesetben elszabaduló metil-izocianát gáz a csernobili áldozatok sokszorosáért felelt. 1979-ben történt az Egyesült Államok addigi legsúlyosabb atomerőmű-balesete\, amely közvetlen áldozatokat ugyan nem követelt\, de szintén egy sokkal súlyosabb katasztrófa rémével fenyegetett. Sőt\, azóta is történtek ilyenek\, elég ha a 2011-es a japán\, fukusimai balesetre gondolunk. \nÍrásunk azonban nem elsősorban a reaktorbalesettel magával foglalkozik\, hanem azzal a sajátos helyzettel\, hogy mindez egy olyan pillanatban következett be\, amikor a Szovjetunió a gorbacsovi reformok útjára lépett\, amelynek nemcsak a gyorsítás (uszkorényije)\, majd a gazdasági reform (peresztrojka) volt alapeleme\, hanem egy újfajta\, demokratikusabb nyilvánosság (glasznoszty) is. Ez sajátos helyzetet teremtett Magyarországon\, ahol a nyilvánosság határai évtizedekig jóval tágabbak voltak annál\, mint amit a szovjet pártvezetés odahaza tolerált volna. Akkor sem fordult meg mindez\, de egy sajátos disszonancia alakult ki\, miután 1982–1983-től kezdődően – az agitációs-propaganda terület irányítását átvevő Berecz János–Lakatos Ernő párossal az élen – a hazai nyilvánosságpolitika intoleránsabbá vált\, miközben a Szovjetunió pont elmozdulni látszott a reformok irányába. A magyar lépés persze válasz volt arra a helyzetre\, hogy az újabb generációk integrálása nem volt sikeres\, csökkent a „pártosságra” épülő sajtóirányítás elfogadottsága. Az 1977-es tájékoztatási határozat óta alapelv volt a közönség „gyors\, pontos\, hiteles” informálása\, de már 1965-ben kimondták\, hogy mindenről tájékoztatni kell a magyar közvéleményt – abból kiindulva\, hogy előbb-utóbb úgyis mindenről tudomást szerez\, jobb tehát\, ha nem pletykák és rémhírek ferdítésein keresztül. Az 1960-as években már túljutottak azon is\, hogy amíg egy itthon történő bányaszerencsétlenséget el kéne hallgatni\, addig egy nyugat-németországit részletekbe menően kell tálalni\, mert a kapitalizmus az olyan\, hogy ott a tőkés nem költ a munkavédelemre. Ám vészhelyzetekben azért központosították az információszolgáltatást: csak központi kommünikék alapján lehetett tájékoztatni. Ahogy arra is volt példa\, hogy valamiről nem lehetett beszámolni: az 1973. januári balassagyarmati túszdráma esetén nemcsak azért rendeltek el hírzárlatot\, hogy a sajtó nyüzsgése nélkül kezelhessék a krízishelyzetet\, hanem mert egy helyi pártvezető fiai ejtették túszul a középiskolás lányokat. \nA Csernobillal kapcsolatos hallgatásnak azonban volt egy mélyebb oka is: egy másik szocialista országban – ráadásul pont a Szovjetunióban – történt\, és ilyenkor az a megállapodás volt érvényes\, hogy a blokk többi országában az érintett fél hírügynökségi jelentései – avagy hivatalos információi – alapján tájékoztatnak. Csakúgy\, mint két és fél évvel korábban\, amikor a szovjet légvédelem lelőtt egy dél-korai utasszállítógépet a szovjet légtérben: az esetről itthon is rengetegen tudtak\, de nem tudósíthattak. Márpedig esetünkben az április 26-i csernobili robbanásról és következményeiről a szovjet hírügynökség\, a TASZSZ kommünikéje késett. Így Magyarországon az első híradást csak bő két nappal később\, április 28-án este (a sajtóban pedig 29-én reggel) ismerhette meg a magyar közönség\, akkor is csupán annyit\, hogy megsérült az egyik atomreaktor. Ám olyan információkat\, amelyek alapján a történteket összeilleszthette volna\, a baleset hatásait\, a magyarországi helyzet veszélyességét meg tudta volna állapítani\, csak egy héttel később kaptak a magyar állampolgárok. Márpedig az az 1965-ös megállapítás\, miszerint Magyarországon nincs információs vákuum\, két évtizeddel később sem vált érvénytelenné. A nyugat-európai híradások és a skandináviai mérések nyomán már másnap – azaz 27-én – itthon is sokakhoz eljutott annak a híre\, hogy a Szovjetunióban valami súlyos dolog történt. Így minden apróságnak megnőtt a jelentősége. Például a Magyar Rádió az időjárás-jelentésben bemondta az európai széljárás híreit is\, ami rögtön kivívta a polgári védelemért felelős miniszter\, Czinege Lajos haragját. \nA csernobili katasztrófa ügyében alakítottak egy kormánybizottságot is Marjai József miniszterelnök-helyettes vezetésével\, amely kézbe vette a tájékoztatás irányítását. A nyugati média például rendre megkapta a napi sugárzási adatokat Magyarországról\, ezzel szemben a hazai lapok számára a sugárzási szint csökkenését sugalmazó híradásokat továbbítottak. Mindez nem volt független attól\, hogy a pártvezetés nem kívánta kockáztatni a május 1-i ünnepség sikerét azzal\, hogy a sugárveszélytől tartó közönség távol marad a felvonulástól és a majálistól. \nEzzel együtt a Tájékoztatási Hivatal utólag úgy értékelte\, hogy a sajtóirányítás jó munkát végzett. Persze ők abból indultak ki\, hogy a fő céljuk az országos pánik megelőzése volt\, és országos pánik – túl a saláta- és eperfrászon – valóban nem tört ki. Az 1968 óta működő Tömegkommunikációs Kutatóközpont elemzése azonban sokkal kritikusabban látta a történteket\, hiszen az ő analízisük abból indult ki\, mennyiben tartotta szem előtt és elégítette ki a közönség információs szükségleteit a magyar média. Nem meglepő módon arra jutottak: nem túlságosan\, hiszen egy információs várakozásokat felfokozó időszakban csak megkésve és hiányosan informált. Nemcsak azokban az ügyekben\, amelyekben maga is a szovjet fél tájékoztatására volt utalva – mi is történt konkrétan\, hány áldozat van\, milyen súlyos a kár\, mekkora a radioaktív fertőzés mértéke az erőmű körzetében – hanem azokban is\, ahol lett volna módja informálni a magyar közönséget. Így napokig nem volt olvasható konkrétum a hazai sugárzási szint mértékéről\, annak pontos élettani hatásáról\, és arról\, a lakosság maga mit tehet – például a biztonságos táplálkozás érdekében. A híradásokból az érződött ki: a fő törekvés a veszélyérzet oldása volt. Így az a sajátos helyzet állt elő\, hogy a sugárzási szint leginkább csökkent – 54 ilyen esetet számolt össze a tartalomelemző –\, az egyszeri hallgató\, olvasó legfeljebb azon csodálkozhatott\, hogy honnan\, ha eközben mindössze 10 hír utalt a sugárzási szint növekedésére. A konkrét értékek értelmezéséhez azonban nem sok fogódzót adtak a híradások. Kétszer annyi volt azon közléseknek a száma (152)\, amely egy-egy intézkedést jelentett be\, mint ahányszor a média magáról a rendellenességről beszámolt (77) – persze a szocialista sajtóviszonyokhoz szokott olvasó már az előbbiből dekódolhatta\, hogy helyzet volt: olyan\, ami intézkedést követelt. Ráadásul azok az óvintézkedések\, amelyekre a kormányzat felhívta a figyelmet – csak mosott gyümölcsöt\, zöldséget egyenek\, ellenőrzött forrásból származó tejet igyanak – ellentmondottak mindannak\, amit a veszély súlyosságával kapcsolatban tagadtak. A veszélyérzet csökkentését szolgálta az a szerkesztési mód is\, hogy a csernobili balesettel és következményeivel kapcsolatos híreket nem a hírértéknek megfelelő helyre szerkesztették\, vagyis magyarul eldugták. \nMindezek miatt nem lehetett meglepő az a tapasztalat\, amit az Agitációs Propaganda Osztály is kénytelen volt elismerni: „sokan továbbra is hitelesebbnek tartják a nyugati hírközlő szervek tájékoztatását\, mint a hazait”. \nKészítette: Takács Róbert \nA témához további olvasmány: \nBalázs Bálint: Csernobil: a kádári tájékoztatáspolitika csődje. Múlt-kor\, 2006. április 26. \nTakács Róbert: Politikai újságírás a Kádár-korban. Napvilág Kiadó\, Budapest\, 2011. \n \n“ \n
URL:http://polhist.hu/programok2/csernobil-es-a-magyar-tomegtajekoztatas-1986-ban/
CATEGORIES:Évforduló
END:VEVENT
END:VCALENDAR