2025. szeptember 24.

 

„Liegnitzben a bíróság pénzbírságra ítélt egy fogadóst, mert vasárnap egyik vendége az isteni tisztelet alatt újságot olvasott ablakban, midőn mások is látták. Nem lehetne-e nálunk a hétfői lapok sürgetőit megbüntetni?” – közölt rövid hírt A Hon 1880 júliusában. Vajon hogyan kapcsolódott egymáshoz a miseidőben újságot olvasó német szállóvendég és a hétfői lapok ügye? Elég erőltetetten, a hír készítője nagyon óhajthatta érezni az áthallást, ám a legfőbb közös elem nem volt több annál, hogy a Wroclawtól nyugatra fekvő Liegnitz – azaz a mai lengyel Legnica – városkának lakóit ugyanúgy düh fűtötte a vasárnapjuk miatt, mint a budapesti szedőket.

Utóbbiak sérelme azonban nem a szent, hanem a profán szféráján esett: az ellen léptek fel, hogy munkaadóik, a napilapok szerkesztői és kiadóhivatalai betegre dolgoztatják őket. A fővárosi betűszedők sérelmeiről és szerveződéséről 1880 júniusának első felében jelentek meg hírek. A munkások – mint a sajtókérdésekben illetékesnek ítélt társadalmi szervezetet – a Hírlapírói Egyesület igazgató választmányát keresték meg panaszukkal, miszerint a hétfő reggeli lapok kiadása túlzott és indokolatlan terhet jelent a nyomdában dolgozók számára.

Maga az egyesület rendkívül friss volt: mindössze néhány hónappal korábban, 1880. február 15-én alakult meg, az alábbi célkitűzésekkel: „az előforduló személyes kérdések kiegyenlítése, s a magyarországi hírlapírók jövendőjének anyagi gondoktól való fölmentése.” Vagyis az eredeti célkitűzések szerint a szedők „rabszolgamunkájának” gondját aligha gondolta felvállalni az egyesület, amely Jókai Mórt választotta meg elnökül. A „személyes kérdések” alatt leginkább a hírlapírók körében is gyakran felmerülő párbajügyek elsimítását értették, míg az anyagi gondokkal kapcsolatban egészen a sajtószabadság dilemmájáig jutottak el a gondolatok: „Oly helyzetbe kell hozni a hírlapírókat, hogy akár kormánypártiak, akár ellenzékiek, ne legyenek pártjoknak rabjai, véleményük szabad nyilvánításával ne koczkáztassák jövőjüket s existencziájokat.”[1]

A szedők azonban 1880 nyarán ebben az egyesületben és tekintélyes vezetőinek megnyerésében látták a siker zálogát. Fő kifogásuk a hétfő reggeli lapok ellen a vasárnapi munkaterhelés volt: „egyetlen szabad napunk nincs, melyben elcsigázott testünknek a kellő nyugalmat és üdülést megszerezhetnek”. Az érvek között nemcsak a pihenés és kikapcsolódás, a családi élet igénye („minden üdüléstől és szórakozástól megfoszt bennünket a vasárnapi munka”) jelent meg, hanem egészségügyi indokok („szívjuk tüdőnkbe a nyomda mérgezett levegőjét”), hanem a szabadidő kollektív eltöltése, akár munkásmozgalmi keretek között („a társadalmi életből is kizár bennünket”). Azzal is alátámasztották követelésüket, hogy a hétfő reggeli lapokkal egy átmeneti állapot állandósult, mert azt „háborús időkben” vezették be. Itt egyik lap sem igazán konkretizálta, hogy a Balkán-félsziget térképét újrarajzoló orosz–török háborúról volt-e szó (1877–1878) vagy egy korábbiról. Ám – így a szedők – nyugalmas években a néhány órás késedelem (vagyis amíg a hétfő délutáni lapok megjelennek), „legkisebb hátrányára nem leend a hírlapolvasó közönségnek”. Sőt, a hétfő reggeli lapok a szerkesztőségeknek is inkább csak terhet jelentenek, mert nehezen találnak közlésre érdemes híreket.[2]

Jókait a szedők hattagú küldöttsége a parlamentben kereste fel, hiszen a neves író nemcsak lapszerkesztő, hanem 1865-től kezdve képviselő is volt, 1875-től a kormánypárt (Szabadelvű Párt) színeiben. A korszak nyelvi és polgárosodási viszonyaira igen jellemző volt, hogy a nyomdászok közül hárman-hárman magyar, illetve német nyelvű lapok alkalmazottait reprezentálták. Összesen 760 lapmunkást – nemcsak a 350 érintett szedőt, hanem 160 hírlapírót, 180 lapterjesztőt és a kőnyomatú lapok 70 fős személyzetét is.[3]

Jókai és egyesülete támogatásáról biztosította a munkásokat – és a másik birodalomfélben működő partneregyesülettel is kapcsolatba lépett. A Monarchia érdekképviseletei összhangban mozogtak: ugyanez a követelés Prágában is felvetődött ekkor.[4] A Hírlapírók Egyesülete pedig a bécsi Concordiával is kapcsolatba lépett, ezt Falk Miksa, a Pester Lloyd főszerkesztője vállalta magára. Azonban az egyesület vezetésében nem alakult ki konszenzus: Bródy Zsigmond, két német nyelvű napilap, a Neues Pester Journal és Politisches Volksblatt kiadója nem fogadta el az önkorlátozást, és erről munkavállalóival különalkut is kötött.

Bródy emlékezete egyáltalán nem negatív, hiszen a változatos újságírói pályát bejárt író-újságíró-politikust, aki saját lapjainak megalapítása előtt a neves Pester Lloydot szerkesztette, úgy tartják számon, mint aki sokat tett azért, hogy a magyar kultúrát elterjessze, népszerűsítse a német nyelvű polgárság körében. 1890-ben, ötvenedik születésnapja alkalmából pedig százezer forintot adományozott sajtócélokra, ebből húszezret a Magyar Tudományos Akadémiának. Az így létrejött ún. Bródy-díjat háromévente ítélték oda a legkiválóbb publicisztikai alkotásért. 1896-ban Ferenc József főrendiházi tagsággal ismerte el közéleti tevékenységét.

1880-ban azonban Bródy a vasárnapi nyugalomra vágyó nyomdai munkások ellenségeként jelent meg. A Borsszem Jankó karikatúrája úgy gúnyolta ki a szerkesztőt, hogy megrajzolta, milyen sorsot szánna a szedőknek: alvómatracra kötözve rakják az ólombetűket, hiszen nem hagy arra időt, hogy otthon dőljenek le. A kép nyersebb üzenetet is megfogalmazott: „Akasszák fel Bródit!” – követelte a gép oldalán egy felirat.[5] Bár a harag egyértelműen Bródyra szállt, igazából Légrády Károly, a Pesti Hírlap kiadója sem állt ki a munkások követelése mellett, de taktikusabban járt el. A laptulajdonosok és -szerkesztők között köröztetett ívet azzal a kitétellel írta alá, hogy a Pesti Hírlap hétfő reggeli számát abban az esetben szünteti meg, ha minden budapesti és bécsi lap is így tesz. És ekkor már világos volt, hogy nem így lesz.[6]

A nyomdászok ennél visszafogottabb nyomásgyakorlást vetettek fel: mozgalmat javasoltak Bródy lapjainak bojkottálására.[7] Olyan javaslat is megjelent, hogy az érintett lapok közösen adjanak ki egyetlen hétfői lapot, felváltva szerkesztve azt. E lap mellőzze a pártpolitikát, s társadalmi, tudományos, művészeti kérdésekről közöljön csak vezércikket. A lap mindig a szerkesztésben soros újság neve alatt jelent volna meg, s a bevételből a költségeket megtérítették volna, a konkurencia nélkül várható nyereséget pedig a hírlapírók nyugdíj- és a szedők betegsegélyezési alapjába fizették volna be.[8]

A hírlapszedők egy július eleji – műszak után, éjjel tartott – gyűlésükön vitatták meg, mit tehetnének. Előbb Bródyt akarták elítélni, de tördelője Tschutschegg Vince – aki korábban a hatfős szedőküldöttségnek is tagja volt – védelmére kelt, miszerint nem nyomással érte el alkalmazottainak támogatását. Ezt követően Bródy lapjainak szedőit akarták megrovásban részesíteni, amiért megtörték a szedők egységét. Végül egyiket sem fogadták el, de felmerült, hogy a Neues Pester Journal főszedője önhatalmúlag járt el, mert a lap munkásai nem is támogatták a különalkut.[9]

Ebben a hangulatban jelent meg a rövid híradás Liegnitz városka vasárnaptisztelő polgárairól. 1880 nyarán tehát a nyomdai munkások megpróbáltak egy klasszikus szakszervezeti kérdésben, a vasárnapi munkavégzés megszüntetésének és pihenőidejük érdekében fellépni. Mindebben a lapkiadók és szerkesztők – a nem sokkal korábban alakult Hírlapírói Egyesület vezetői – alapvetően készségesnek mutatkoztak, ám annyira nem bizonyultak eltökéltnek, hogy egyetlen lapszerkesztő ellenállása ne lett volna elegendő a törekvés megakadályozásához. Mint kiderült még a vezető szedők körében sem sikerült létrehozni az egyetértést, ahogy Bródy lapjainak bojkottjából sem vált széles, nyomásgyakorláshoz elegendő mozgalom. Így a hétfő reggeli lapok a kínálat részei maradtak – ahogy az ígéretesen induló akció ellenére megmaradt a szedők vasárnap esti és éjjeli terhe is. S vele a szedők elégedetlensége is, nemhiába került újra napirendre a kérdés – ismét csak sikertelenül – 1882 őszén is.[10] A Typograhia csak 1907 januárjában jelenthette be, hogy „[t]öbb mint 26 esztendős küzdelem aktáit zárhatják le a budapesti hírlapszedők”, s január 7-étől nem kényszeríthetők alulfizetett vasárnapi robotra azért, hogy hétfőn reggel is megjelenjenek a napilapok.[11]

 

 

Források:

Napi hírek. Pesti Hírlap, 1880. június 10.

Egyletek és intézetek. Pesti Hírlap, 1880. június 26.

 

 

[1] A Hírlapírói Egyesület megalakulása. Magyar Polgár, 1880. február 17.

[2] Napi Hírek. Pesti Hírlap, 1880. június 10.

[3] Pesti Hírlap, 1880. június 11.

[4] A hétfőilap ellen. Pesti Hírlap, 1880. június 14.

[5] Gyakorlati javaslat. Borsszem Jankó, 1880. július 11.

[6] A hétfőilap ügye. A Hon, 1880. június 18.

[7] Hírek. Ellenőr, 1880. június 17.

[8] Rovás. Ellenőr, 1880. június 27.

[9] A Hon, 1880. július 5.

[10] A vasárnapi munkaszünet. Typographia, 1882. november 24. Melléklet.

[11] A hétfő reggeli lapok. Typograhia, 1907. január 4. 1–2.

 

---

 

A projektről

 

A Politikatörténeti Intézet a Britih Library The Endangered Archives Programme (EAP) (Veszélyeztetett Levéltárak Program) keretében 2024 augusztusában induló kétéves projektje során a nyomdaipari szakszervezetek 1848 és 1951 közötti levéltári anyagainak digitalizációját végzi el. A projekt során hangsúlyt fektetünk arra, hogy – korabeli dokumentumok bemutatásával – közelebb hozzuk a közönséghez a szakszervezetek és a munkásmozgalom levéltárunkban őrzött irataikhoz kapcsolódó történetét.