„Élő újság” a szedősztrájk idején – száz évvel ezelőtt

 

2024. december 10.

 

Forrás: Borsszem Jankó, 1924. május 4.

 
A 19. század végén és a 20. század első felében számos alkalommal előfordult, hogy a nyomdászok sztrájkja miatt nem jelentek meg a lapok. A sztrájkoknak lehettek kifejezetten gazdasági indítékai, vagyis a nyomdászok így próbáltak béremelést kialkudni a munkáltatóval, a nyomdatulajdonossal szemben, de nemegyszer politikai okok álltak a munkabeszüntetés mögött. Utóbbi esetben jellemzően egy munkásmozgalmat ért sérelem (mint például a Népszava napilap betiltása) miatt álltak le a géptermek. Ugyanakkor az 1920-as években – a kormányzat és a szociáldemokrata párt között 1921 decemberében megkötött megegyezés (az ún. Bethlen–Peyer paktum) értelmében – elvileg csak gazdasági célokért indíthattak sztrájkot a szervezett munkások.

Különösen a rádió előtti időben – Magyarországon 1925-ben indult el a rendszeres műsorszórás – a városi közönség ilyenkor napokra el volt vágva az információktól. Így volt ez 1924 áprilisában is, amikor a budapesti hírlapszedők léptek – hosszúra elnyúló – sztrájkba. Azonban ez a munkabeszüntetés kifejezetten rendhagyó forgatókönyv szerint indult és zajlott le. Az Athenaeum Nyomda – melynek tulajdonosa Miklós Andor, Az Est lapok kiadója volt – nyomdászai a fennálló kollektív szerződéssel szembemenő bérköveteléseik elutasítása után vadsztrájkba kezdtek. Vagyis fellépésüket a szakszervezet sem támogatta. A nyomdatulajdonosok erre válaszul a munkaadók sztrájkolók elleni bevett fegyverével, a „lockout”-tal válaszoltak, vagyis kizárták a munkásokat az üzemből.

Az ellentét tehát nemcsak a nyomdatulajdonok és a nyomdászok, hanem a sztrájkoló, illetve kizárt nyomdászok és a szakszervezeti vezetés között is feszült. A sztrájkolók leszavazták a megegyezést kereső vezetőiket és arra szólították fel őket, hogy határozottabban lépjenek fel a nyomdatulajdonosokkal szemben. Ebben az időben számolhatott be a sajtó arról, hogy meghiúsult az alku, miután a munkások nem fogadták el az 50 százalékos béremelésre tett ígéretet, és az egyeztető tárgyalásokon újabb 30 százalékos bérköveteléssel álltak elő.

Így végül a sztrájk összesen három hétig húzódott, az érintett munkások pedig továbbra is sokkal keményebb tárgyalófélnek bizonyultak, mint a közvetítésre törekvő szakszervezeti vezetés. Miután az álláspontok nem találkoztak, a végső szót Bethlen István miniszterelnök mondta ki, aki a követelt és megajánlott béremelés közötti különbség háromnegyedét fogadtatta el a felekkel.

A sajtóban megjelent 50+30 százalékos emelés soknak tűnhet, de az első világháború utáni időszakot többek között pénzügyileg sem tekinthetjük normális békeéveknek. A pénz elértéktelenedésével a kormányzat sokáig nem tudott megbirkózni, 1923 és 1924 márciusa között hiperinfláció tombolt, különböző számítások szerint a korona csak 1924 februárjában 60-70 százalékot vesztett értékéből. Megoldást végül a Népszövetségtől felvett kölcsön és a Magyar Nemzeti Bank felállítása hozott. Az ellenzék vádja szerint a nyomdászsztrájk, illetve nyomában az újságok nélküli hosszabb időszak nem is jött rosszul Bethlennek a politikailag kényes tárgyalások idején.

A sztrájk május eleji lezárta után a Magyarság, a keresztény sajtóvállalathoz tartozó napilap beszámolt arról, miképp próbálta meg a fővárosi lap tartani a kapcsolatot olvasóival a hosszú – az április 20–21-i húsvétot is érintő – laphiány idején. Az alábbi, 1924. május 6-án megjelent cikk a Zeneakadémián megszervezett újságfelolvasó estről tudósít:

 

„

A „Magyarság” május 2-ikán élő újságot adott a Zeneakadémia nagytermében

 

— A Magyarság tudósítójától —

 

A szedősztrájk harmadik hetében, az elmúlt hét csütörtöki napján a Magyarság szerkesztőségi tagjai azt az ötletet vetették föl, hogy mivel hűséges közönségükkel a kényszerítő okok miatt minden kapcsolatot elvesztettek, élő újságot fognak adni legalább a lap budapesti előfizetői számára. Az ötlet új volt, mert eddig még nem akadt rá példa, hogy egy lap egész szerkesztősége személyesen álljon ki a dobogóra, s élőszóval tájékoztassa közönségét a legújabb eseményekről.

A szerkesztőség tagjai még aznap este munkába álltak és rendes Magyarságot állítottak össze, egyelőre természetesen helyet hagyva a másnapi, pénteki események számára, és a szerkesztőség helyiségeiben még aznap éjjel megtartották a főpróbát is. A vállalkozás nemcsak új, hanem kissé merész is volt annyiban, hogy a szerkesztőség nem hangversenyt, hanem valóságos lapot akart előadni, valamennyi rendes rovatával, összes írói és hírlapiról együttes felvonultatásával. Vállalkozásunknak — s ezt jóleső örömmel állapítjuk meg — őszinte, nagy sikere lett. Lapunk fővárosi közönsége pénteken este a Zeneakadémia nagytermében másfél órán keresztül tapsolt és lelkesedett előadó munkatársainknak, és a ragaszkodás annyi jelével halmozott el bennünket, hogy ezért a szeretetért csak a legnagyobb hálával mondhatunk köszönetet mindnyájuknak.

Pedig a meghívókat csak a péntekre virradó éjszakán tudtuk szétküldeni, s így legtöbben csak a déli órákban értesülhettek róla, hogy a Magyarság írói élőszóval akarják tájékoztatni előfizetőiket a legújabb politikai, irodalmi, gazdasági, színházi, külpolitikai, tudományos és egyéb újdonságokról. Mégis délután félhat órától kezdve valóságos népvándorlás kezdődött a Zeneakadémia felé. Hat órára a nagyterem zsúfolásig tele volt, és nagyon sokan már egyáltalán nem tudtak helyet kapni. Ott volt Budapest, magyarságának színe-java: a politikai és társadalmi élet előkelőségei, katonatisztek, hivatalnokok, egyszerű iparosemberek, sok író és hírlapíró és néhány külföldi szerkesztő is. Olyan közönség sereglett össze meghallgatásunkra, hogy nem gondolhatunk vissza rá hála és büszkeség nélkül.

Pontban hat órakor kezdődött az élő újság előadása. Valamennyi szereplőt percekig tartó tapsokkal tüntettek ki.

Elsőnek Milotay István főszerkesztő lépett az előadó-asztalhoz — mert az egész szerkesztőség az emelvényen foglalt helyet —, és vezércikkszerű, rövid köszöntőt mondott. Érintette az okokat, melyek mai kilépésünkre kényszeríttettek, beszélt a szedősztrájkról, amely immár harmadik hete némaságra kárhoztatott bennünket, és szeretettel üdvözölte a közönséget.

Most Papp Jenő lépett az asztalhoz, s bejelentette a következő előadást. Ugyancsak ő jelentette be szellemesen és meleg közvetlenséggel az élő újság többi cikkét is a közönségnek.

Miklós Jenő Harsányi Kálmánnak Utolsó fölgyógyulás című most megjelent verskötetét bírálta néhány frappáns szóval, és ugyanakkor Kiss Ferenc, a Nemzeti Színház művésze a kötet egyik legszebb költeményét szavalta el nagy hatással. Kilián Zoltán A pótangol címen egy hangulatos, finom tárcáját adta elő.

Ezután Pethő Sándor a külpolitikai helyzet ismertetése közben fölolvasta Andrássy Gyula grófnak a besszarábiai orosz-oláh bonyodalomról és a szanálási kérdésről adott interjúját. A másfélezer főnyi közönség feszült, csöndben hallgatta végig Andrássy éles és tömör fejtegetését, s zúgó tapssal honorálta. Majd Németh Antal Irinyi Jenő Spanyolországban időző munkatársunknak a száműzött királyi család életéről küldött tudósítását adta elő. Zita királyné mély gyásza, a kis király komoly iskolai készülődése és legutóbbi betegsége, két apró testvérének mindennapi élete és valamennyiök fájó hazavágyakozása nagy hatással volt a közönségre.

Radnai Endre dr. Hogy készül a riport címen kedves-és mulatságos elmefuttatást adott elő a szerkesztőség intim életéből, s természetesen — a politikából is. Lépten-nyomon föl-fölhangzott a csöndes derű, amint a felolvasó egy-egy finom oldalvágást mért fölfelé is, lefelé is. De inkább — fölfelé. Lambrecht Kálmán dr. néhány szóval Smith amerikai főmegbízott megnyugtató kijelentéseit ismertette, aki aznap délelőtt mutatkozott be a fővárosi sajtónak.

A közönség itt már annyira belejött a bőkezű elismerésbe, hogy Sándor Lajos kiadóhivatali tisztviselőnket is állandóan megtapsolta, aki az egyes számok között a kiadóhivatal hirdetéseit jelentette be.

Szakadatlan derültség kísérte Bódor Aladár Peleskei Nótáriusának továbbutazását, melyben elő vala beszélve, „miképpen Ántant-béli Strákos fő-fő Tiszttartó Úrnál igyéinek sanálását pedzette, ámde mely üdvös tanátsban ki lyukadtanak.” Zajthay urunk e legutóbbi kálvária-útját Molnár Imre dr. adta elő pompás alakítással. Kern Aurél dr. szabadelőadás keretében a Thais premierjéről mondott szellemes bírálatot, s ugyanakkor Marjay Ödönnek a Paulini Béla darabjáról írott kritikáját ismertette.

Ezután Komáromi János olvasott föl két humoros, meg egy komoly napihírt. A szerkesztőhöz intézett leveleinél sokat tapsoltak, amikor pedig harmadik napihírében elhullt katonáinkról emlékezett meg — e napon volt a gorlicei áttörés kilencedik évfordulója —, az egész közönség felállt és állva hallgatta végig a magyar vitézségnek áldozó kegyeletet. Utána Molnár Imre dr. két hortobágyi dalt énekelt szűnni nem akaró tapsoktól kísérve, s ugyanő adta elő Szilárd Jánosnak Pipaszó mellől című humoros karcolatát, amelyet, valamint a Molnár palóc-utánzatát, végigkacagták a hallgatók.

Lambrecht Kálmán dr. A tudomány világából való előadása során a rádiósport legújabb vívmányairól szólt feszült figyelem közben, s a genfi nemzetközi rádiókonferencia határozatait ismertette. Utána Bodor Aladár az Egykorú okmányokból a legutóbbi laptalan három hét „biztos értesüléseit” olvasta föl. A közönség sokat nevetett és sokat tapsolt. Borbély Andor tőzsdéi szemléjét mutatta be röviden és ötletesen. Legvégül pedig Kürthy Teréz művésznő a Szerkesztői üzenetek és az Apróhirdetések rovatát olvasta föl állandó derű közben.

A közönség, amely ekkor már másfél órán át hallgatott bennünket egyvégben és tüntetett ki mindnyájunkat szerény érdemeinken túl, még hallani akart tovább is. De az idő lejárt, a teremben félkilenckor új előadásnak kellett következnie, s emiatt az élő újságból kimaradt Juhász Gyula és Nadányi Zoltán verse, Vécsey Leó rendőri riportja, Kiss Géza Sport-rovata és ugyanez a sors érte Időjárás–rovatunkat is.

Legvégül Mikolay István főszerkesztő köszönetet mondott a közönségnek mindazért a szeretetért és ragaszkodásért, amelyen ezen a másfélórás estén egyformán tüntetett ki mindnyájunkat. Bejelentette egyúttal, hogy ha a sztrájk tovább tart, mai előadásunkat — új programmal — meg fogjuk ismételni.

Az Élő-Magyarság egyes cikkeit egyébként közölni fogjuk lapunk legközelebbi számaiban.

”

 

További irodalom:

Bódy Zsombor: Mit utáltak a budapesti munkások? In: Ignácz Károly (szerk.): Kérdések és válaszok Budapestről. Napvilág Kiadó, Budapest, 2024. 163–165.

Bódy Zsombor: Egy bérharc dramaturgiája: esettanulmány. In: Horváth Sándor–Pethő László–Tóth Eszter Zsófia (szerk.): Munkástörténet – munkásantropológia. Napvilág Kiadó, Budapest, 2003. 36–52.

 

A projektről

 

A Politikatörténeti Intézet a Britih Library The Endangered Archives Programme (EAP) keretében 2024 augusztusában induló kétéves projektje során a nyomdaipari szakszervezetek 1848 és 1951 közötti levéltári anyagainak digitalizációját végzi el. A projekt során hangsúlyt fektetünk arra, hogy – korabeli dokumentumok bemutatásával – közelebb hozzuk a közönséghez a szakszervezetek és a munkásmozgalom levéltárunkban őrzött irataikhoz kapcsolódó történetét.