2026. március 23.

 

1945. április 5-én Betkó András békéscsabai nyomdász szaktársai nevében tollat ragadott és levelet írt a Magyar Könyvnyomdai Munkások Szakszervezetének. A levélben nemcsak a békéscsabai nyomdai állapotokról számolt be, hanem a Viharsarokban lakók mindennapjairól, megélhetéséről is, így e forrás nemcsak a munkástörténetírás szempontjából értékes dokumentum, hanem társadalomtörténészek számára is.

 

 

Levele válasz volt a fővárosi központ megkeresésére, amely bő két hónappal azután, hogy Pestről kiűzték a német csapatokat, levelet intézett a vidéki könyvnyomdász szervezetekhez, jelezve, hogy az országos központ – ha adott pillanatban sokat nem is tehet országos szinten – újra működik. Hiszen azt kellett tudatnia, hogy legfontosabb tevékenységüket, a munkanélküli segélyezést – források híján – még nem tudják ellátni, így egyelőre lényegében csak rokkant- és betegsegélyezést folytatnak. Ezért azt ajánlották a békéscsabaiaknak, hogy helyben úgy oldják meg, ahogy lehetőségeik engedik. A másik fontos szakszervezeti vívmány, a béreket garantáló árszabályzat sem léphetett még érvénybe, így a vidéki szervezeteket is arra tudták csak biztatni, hogy a helyi viszonyoknak megfelelően járjanak el.[1]

A békéscsabai válaszból is kiderült, hogy az országnak abban a részében az élet újjászervezése hónapokkal korábban megkezdődött. A Vörös Hadsereg 1944. október 6-án vonult be a városba, amelyet nagyobb harcok nélkül foglalt el. A helyi beszámoló szerint 1945 tavaszán már három nyomda is működött ott – a Tevan, a Petőfi és a Kőrőshegyi –,[2] miközben a központ levele szerint Budapesten mindössze négy könyvnyomda kapott működési engedélyt március végéig.

Békéscsaba leghíresebb nyomdája a Tevan Nyomda volt, amelyet 1903-ban alapított egy tízgyermekes házaló kereskedő fia, Tevan Adolf, aki sok mindennel foglalkozott – a szatócsbolt nyitásától a szénárusításon át a városi közvilágítás ügyéig –, mielőtt megvásárolt volna egy helyi könyv- és papírüzletet, amelyhez kisebb nyomda is tartozott. Néhány év múlva aprónyomtatványok mellett függetlenségi, illetve baloldali lapok is készültek ott. A nyomda utóda, Tevan Andor alatt vált országos hírű üzemmé. Ő már Bécsben tanulta a szakmát, és képzett nyomdász-grafikusként vette át a működtetést, és nemcsak a helyi, hanem a fővárosi értelmiségi körökben is ismeretségeket szerzett. Hogy két lábbal járt a földön, az is mutatja, hogy nem hagyatkozott pusztán a könyv- vagy lapkiadásra, hanem az 1920-as évek végétől a gyógyszerdobozok nyomtatásával szerzett biztos bevételt.[3] A Tevan Nyomda országos hírnevet azonban művészi könyvkiadványaival szerzett, a sorozat legutolsó darabja 1943 végén jelent meg. Heltai Gáspár Bölcs Ezopusz című művének Tevan-kiadását a Népszava néhány héttel az ország német megszállása előtt így méltatta: „A papirosínség legszűkebb napjaiban a könyv teste a legigényesebb papiros, betűmezőinek harmonikus rendje, a mesék eltagolási módja, könyv díszeinek archaikus kedvessége, elhelyezésüknek finomsága és végül, ahogy a nyomda vigyázott arra, hogy a könyvet méltó öltözködéssel bekössék, mind a kecsesség, kiválóság, a legteljesebb nyomdai művészet. A Tevan-nyomda és Keleti Artúr alázatos igyekezete és teljesítménye sivár korszakunkban feltűnő, megható.”[4] A zsidó származású nyomdászt nem sokkal ezután internálták: a Világ, a Polgári Demokrata Párt napilapja 1945. május 19-én – tehát már az általunk ismertetett levelezés után – számolt be arról, hogy „egyévi német fogság után” hazatérhetett.[5] A második világháború előtt további hat békéscsabai könyvnyomda működéséről tudunk – ezek között volt a már említett Kőrösvidék Rt. és a Petőfi Nyomda is.[6]

 

 

Az 1945 tavaszi levelezés rávilágít a szervezett munkásság gondolkodására és értékrendjére. A békéscsabaiak fontos dilemmaként említik, hogy a szűk munkalehetőség következtében és az új viszonyok közepette jelentősen megnőtt a nyomdászszervezet iránti érdeklődés, miközben 1945 előtt csak a Tevannál dolgozók számítottak szervezett munkásnak. A régi szakszervezeti tagok viszont igazságtalannak érezték, hogy az újonnan jelentkezőkkel azonos legyen a helyzetük. Hogy a sérelmek és érdekellentétek messzire nyúlnak vissza, ez a kitétel is jelzi: „elég volt már az a munkanélküliség, aminek okozói nagyrészt ők voltak”.[7]

Ezzel a felfogással a nyomdászegylet központja is maximálisan egyetértett, vagyis azt pártolta, hogy az alkalmazás terén a régi szakszervezeti tagokat kell előnyben részesíteni (őket kell „kondícióban” tartani), és új tagokat csak a szabad munkahelyek függvényében vegyenek fel – adataikat egyúttal a központnak is megküldve, hogy akkurátusan nyilvántartásba vehessék őket.[8]

 

 

Ugyanakkor a szakszervezeti központ válasza egyértelműen mutatja a központ prioritásait is. Egyrészt azt, hogy ragaszkodtak a kontinuitás fenntartásához, vagyis ahhoz, hogy a szakszervezeti élet – annak minden elemével, különösen a pénzügyiekkel – a régi keretek és szabályok között folytatódjon. Ennek egyik sarkaltos kérdése volt a tagok által fizetendő illeték, amely minden szakszervezet által biztosított ellátás alapja volt. Még akkor is, amikor minden ideiglenesnek és rendkívülinek tűnt, így a békéscsabaiak – saját döntésük alapján – átmenetileg eltekintettek az illeték befizetésétől, de munkabérükből áldoztak munkástársaik segélyezésére. A központ viszont ragaszkodott hozzá, hogy állítsák vissza az illetékfizetést, sőt a pontos könyvelést is – arra az időszakra is, amíg nem tudnak központilag munkanélkülisegélyt fizetni: „aki dolgozik, köteles illetéket fizetni. Így Önök is. Amelyik héten dolgozik valaki, tartozik az illetéket megfizetni. Kérjük, hogy rendes elszámolást készítsenek hetenként, és azt az összegekkel együtt adják postára.”[9]

A levelezés a bérek kérdésével is foglalkozik. A békéscsabaiak a helyi csoport sikereként mutatták be azt a megállapodást, amelynek révén a nyomdai béreket megduplázták, így a szedők és gépmesterek heti 288 pengőt, a nyomdai segédmunkások 192 pengőt, a munkásnők ennél is alacsonyabb, 153 pengő 60 filléres jövedelmet értek el. Mindez – azon felül, hogy a levélíró jelezte, elegendő megrendelés híján a nyomdák nem is tudnak teljes üzemben dolgozni – első rénézésre jelentősen elmaradt a fővárosban elérhető jövedelmektől. A Népszava 1945 március végén arról számolt be, hogy két újabb szakmában sikerült kollektív bérmegállapodást kötni, a sütőipírban és a nyomdaipírban. Ez alapján egy szakképzett nyomdász heti 460-470 pengőhöz is hozzájuthatott, ám ezt jelentős, progresszív módon megállapított – akár 112 pengős – alkalmazotti kereseti adó terhelte.[10] A központnál a fővárosi áruhiány és drágaság miatt úgy értérkelték, hogy a békéscsabai kereset még így is „jobban fedezi a megélhetést”. A budapestiek levele drámai képet festett a fővárosi állapotokról: „Egy sokat szenvedett város, ahol a magas munkabérek sem képesek utolérni a toronymagas árakat. Rom és temető minden, amelyben kiéhezett emberek járnak és várják reménykedve a viszonyok jobbra fordulását.”[11] A csabai levél utalt arra, hogy a Viharsarokban 1944 őszén még „pompás állapotok” voltak – egy heti nyomdászbérből négy libát is lehetett venni –, ám „egész népvándorlás indult meg”, amelynek nyomán az árak vidéken is emelkedtek, a készletek pedig szűkössé váltak.[12] Ezek voltak azok a hónapok, amikor „batyusok” ezrei kerekedtek fel Budapestről, hogy élelmiszert szerezzenek be. A Szabad Nép még 1945 májusában is úgy beszélt a megyéről, mint amely „elsőnek sietett az éhező főváros segítségére és azóta is rengeteg élelmet küldött Budapestre”.[13]

A nyomdász központ arra is ígéretet tett, hogy igyekeznek majd a béreket és illetékeket országosan rendezni. A Typographia 1945 novemberében számolt be arról, hogy az Országos Munkabérmegállapító Bizottság korrigálta a nyomdai dolgozók osztályba sorolását, s a békéscsabai nyomdászokat ez alapján – a fővároshoz (és a vele egy szinten kezelt Debrecenhez, Kecskeméthez, Szegedhez és Székesfehérvárhoz) képest – 95%-os munkabérek illetik meg.[14]

A levelezés még egy fontos kérdést érintett. Betkó András elmondta, hogy a szakszervezet a szociáldemokrata és kommunista párttal együtt át akarta venni a Kőrösvidék Nyomda üzemeltetését. Erre hivatkozási alapot nyújtott, hogy a részvényeseinek nagy többsége a háború végén elmenekült a városból. Betkó azt írta, hogy a megye főispánja ellenezte ezt a lépést.[15] Ha így volt, annak semmi esetre sem a politikai szembenállás lehetett az oka, hiszen a megye élére az a Szobek Antal került, aki már a Monarchia idején csatlakozott szociáldemokrata párthoz, majd az 1920-as években a kommunista mozgalomhoz is közel került, s 1944-ben a Magyar Kommunista Párthoz csatlakozott. A nyomdász központ válaszában – a kommunista főispánnal szemben – a „szélsőséges irányzatú, elhagyott” nyomdák pártok általi kisajátítását létező és követendő gyakorlatnak nevezte, ahogy a „gazdátlan” nyomdák működtetését is közérdeknek.

Ezekben a hónapokban számos nyomda állt üzemen kívül, sok esetben a tulajdonos akadályoztatása miatt, aki számos esetben nem szélsőjobboldaliként hagyta el addigi otthonát, hanem zsidóként deportálták. Ez történt a két békéscsabai nyomdásszal is, Láng Sándorral, a Gemsey, illetve Friedmann Sámuellel, a Rapid Nyomda tulajdonosával. Előbbi csak 1946-ban térhetett vissza Békéscsabára, de nyomdája állapota nem tette lehetővé az azonnali munkakezdést. Utóbbi 1947 tavaszán sem tartózkodott Békéscsabán, helyette felesége kért működési engedélyt.[16] A nyomdák állapotát – a kötelespéldányok beszolgáltatása érdekében – az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) próbálta felmérni 1945 után, s 72 település 125 nyomdájáról kapott információt. A békéscsabai eset nem volt egyedi, 19 nyomda tulajdonosa is deportálás, illetve kisebb részt orosz hadifogságba elhurcolás áldozata lett. A számba vett nyomdák több mint harmada – 43 üzem – még 1947-ben sem működött, amelyiket nem érte bombatalálat vagy tűzkár, annak felszerelését megrongálták vagy fosztogatták. Nem egy nyomdát – az Elhagyott Javak Kormánybiztossága jóváhagyásával vagy anélkül – pártok vettek át: az OSZK levelezésében érintett településeken kivétel nélkül baloldali formációk jutottak így sajtóhoz. Legtöbbször – így Balassagyarmaton, Kiskunhalason, Salgótarjánban, Sátoraljaújhelyen – a kommunista párt helyi szervezete, Egerben a szociáldemokraták, de a veszprémi megoldás – itt a Veszprém vármegye Dolgozóinak Szövetkezete használta a nyomdát új néven (Szabadság) – mögött is e politikai pártokat kereshetjük.[17]

 

 

Források:

Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltár (PIL) 668. f. 101. ő. e.

• A Magyar Könyvnyomdai Munkások Szakszervezetének levele Betkó András részére, 1945. március 24.
• Betkó András levele, 1945. április 5.
• A Magyar Könyvnyomdai Munkások Szakszervezetének levele Betkó András részére, 1945. április 18.

 

Jegyzetek:

[1] A Magyar Könyvnyomdai Munkások Szakszervezetének levele Betkó András részére, 1945. március 24. Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltár (PIL) 668. f. 101. ő. e.

[2] Betkó András levele, 1945. április 5. Uo.

[3] Gécs Béla: Békéscsaba ipartörténete. Forrás: https://bekescsaba.hu/bekescsaba-ipartortenete (Letöltve: 2026. 03. 12.)

[4] Révész Béla: Heltai Gáspár könyve. Népszava, 1944. február 13. 16.

[5] Hírek. Világ, 1945. május 19. 5.

[6] Ezeken túl Friedmann Sámuel, Gesmey Soma, Gruber Dezső és Holländer Izodor nyomdája említhető.

[7] Betkó András levele… I. m.

[8] A Magyar Könyvnyomdai Munkások Szakszervezetének levele Betkó András részére, 1945. április 18. PIL 668. f. 101. ő. e.

[9] Uo.

[10] Hámori László: Új munkabérek – régi terhek. Népszava, 1945. március 28. 5.

[11] A Magyar Könyvnyomdai Munkások Szakszervezetének levele Betkó András részére, 1945. március 24. I. m.

[12] Betkó András levele… I. m.

[13] Élelmet ad, mezőgazdasági szerszámokat kér a „viharsarok“ népe. Szabad Nép, 1945. május 6. 2.

[14] A vidéki területi beosztás módosítása. Typographia, 1945. november 1. 4.

[15] A Magyar Könyvnyomdai Munkások Szakszervezetének levele Betkó András részére, 1945. április 18. I. m.

[16] Lipták András polgármester levele az Országos Széchényi Könyvtár részére, 1947. március 17. Idézi: Bánfi Szilvia: Tragikus nyomdászsorsok, megsemmisült nyomdák. Magyar Könyvszemle, 2005/4. 452–453.

[17] Bánfi Szilvia: I. m. 449–463.

 

---

 

Betkó András levele, 1945. április 5.

 

---

 

A Magyar Könyvnyomdai Munkások Szakszervezetének levele Betkó András részére, 1945. április 18.

 

---

 

A projektről

 

A Politikatörténeti Intézet a Britih Library The Endangered Archives Programme (EAP) (Veszélyeztetett Levéltárak Program) keretében 2024 augusztusában induló kétéves projektje során a nyomdaipari szakszervezetek 1848 és 1951 közötti levéltári anyagainak digitalizációját végzi el. A projekt során hangsúlyt fektetünk arra, hogy – korabeli dokumentumok bemutatásával – közelebb hozzuk a közönséghez a szakszervezetek és a munkásmozgalom levéltárunkban őrzött irataikhoz kapcsolódó történetét.