2026. január 20.

 

1940 szilvesztere előtt néhány nappal a besztercei nyomdászok levelet intéztek a budapesti szakszervezeti központhoz.[1] A levél apropója az volt, hogy az érintettek a karácsony utáni napokban nyilatkozatot adtak ki arról, hogy az addigi kötelékükből – a Romániai Grafikai Munkások Szövetségéből – átvételüket kérik a Magyar Könyvnyomdai Munkások Szakszervezetébe.[2] Előbbiben nem maradhattak, minthogy a városuk Magyarországhoz került.

A második bécsi döntést az európai tengelyhatalmak – a hitleri Németország és Mussolini Olaszországa – hozták meg 1940. augusztus 30-án. A több mint  43 000 km²-es észak-erdélyi területre, amelyet Bécsben Magyarországnak ítéltek, a magyar hadsereg már szeptember 5. és 12. között bevonult, a vezérkari jelentés szerint a hagyományosan szászok lakta Besztercére 8-án érkeztek meg a csapatok.[3] Az etnikailag vegyes Erdély német nyelvű lakossága nem egyértelműen lelkesedett a változásért, a szászok körében erősebb fenntartások éltek, mint a svábok körében. A sajtó mindenesetre idilli képet festett a hatalomváltásról, a magyar harckocsikat csodáló helyiekről[4] és arról, hogy Beszterce 13 ezres, szász többségű lakossága a Magyar Királysághoz tartozáson túl is a területi változások nyertesének érezheti magát: „bevonulásunk óta privilegizált helyzetet és páratlan forgalmat élvez. Az új határmegvonás következtében ugyanis a Székelyföld és Kolozsvár közti útvonal főütőerére került. Csíkszeredából épp úgy, mint Zágonból vagy Vásárhelyről Erdély más részeibe nem lehet Beszterce megkerülésével utazni. […] Beszterce tehát rangot, forgalmat és bizonyos nagyvárosi öntudatot kapott a megmásult világgal”.[5]

Beszterce egyáltalán nem volt sajtófellegvár – Erdélyben sokkal inkább Kolozsvár, illetve Nagyvárad számított annak. Szeptemberben a Gyáriparosok Országos Szövetsége sorra vette, milyen gazdasági társaságokkal „gyarapodott” az ország Észak-Erdély révén. A listán szerepelt besztercei mangánbánya, kályha- és kerámiagyár, szappan-, illetve kefegyár, gépjavító üzem, asztalosszövetkezet, de nyomda nem.[6] A Honi Ipar szeptember közepi – részletesebb és jobban áttekinthető – felsorolásában a „papír- és sokszorosítóipar” fejezetben tizenkét nyomdát, illetve négy papírgyárat tüntetett fel. A nyomdák közül nyolc Kolozsvárott, három Nagyváradon működött.[7]

Besztercén egy jelentős helyi orgánum említhető, a német nyelvű Bistritzer Deutsche Zeitung, ám az nem sokkal a magyar bevonulás után, 1941 januárjában – közel négy évtized után – beszüntette működését. A városban kiadtak egy román nyelvű hetilapot is, a Săptămânát, amelyet a helyi görögkeleti lelkész szerkesztett, és főleg gazdasági, oktatási, illetve vallási témákkal foglalkozott. „A lap a falusi román földműves lakosság számára készül és annak érdekeit szolgálja.” – jellemezte a kiadványt a Kisebbségi Körlevél áttekintése.[8]

A lap szerzői között sorolták fel Ion Vermesant is, aki egyúttal a december 29-i levél aláírója is volt. Vagyis a Magyar Könyvnyomdai Munkások Szakszervezetébe jelentkező besztercei nyomdászok addigi romániai csoportját – nem váratlan módon – egy román nemzetiségű nyomdász vezette. Ám az impériumváltás nyomán keletkezett dokumentumban már a magyaros névváltozatot – Vermesán János – használta.

A besztercei nyomdászok a belügyminiszter – 149.823/1940. B. M. számú – rendeletére hivatkoztak, amikor átvételüket kérték. Észak-Erdély Magyarországhoz csatolása nyomán az élet megannyi szféráját kellett rendezni, s erről – legyen szó oktatásügyről, bíráskodásról, pénzügyi-gazdálkodási kérdésekről – sorra születtek a kormányzati rendeletek. A belügyminiszter a fenti rendelettel szólította fel az „keleti és erdélyi” területek szakszervezeteit, hogy foglaljanak állást, melyik magyarországi, legálisan működő „szervezet keretében kívánják jövőbeli működésüket kifejteni”.[9]

A szervezett dolgozók körében tehát csak néhány hónapos késéssel, miniszteri rendelet nyomán merült fel, hogy reagáljanak a területi változásra. Mindebben azonban nem voltak elkésve. A besztercei – és dési – ipartestületek szervezésének kezdeteiről november első felében számolt be a kolozsvári Ellenzék.[10] A magyar bíráskodás újraindulását november 27-én jelentették be,[11] kilenc erdélyi kiadót és 140 újságírót december 17-én vett fel a Sajtókamara,[12] a helyi pártélet megindulását pedig a decemberben életre hívott Erdélyi Párt besztercei megyei szervezetének megalakítása jelezte 1941 januárjában.[13]

A nyomdászok 1940. december 28-ai közgyűlésen jelen lévők névsora – Vermesán János (Ian Vermesan), Rottmann Viktor, Muresan Sándor (Alexandru Muresan), Csallner Károly, Fabritz Viktor, Beer Alvin, Fulz Frigyes és Hajek Sándor – alapján jól látszik, hogy Besztercén az ismét kisebbségi sorba került román, illetve a szász munkások kérték felvételüket a magyarországi szakszervezetbe. A jegyzőkönyv szerint a közgyűlésen egyetlen – gazdasági-érdekképviseleti – érv hangzott el a csatlakozás mellett, miszerint a magyarországi szakszervezet sok erőfeszítést tesz „a nyomdai munkásság gazdasági és egzisztenciális érdekeinek megvédésére, azzal, hogy kollektív szerződéseket köt”.[14]

Ezekben a hetekben – természetesen – nagy számban történtek hasonló csatlakozások. A Népszava a hónap elején lelkesen számolt be a Szatmárnémetiben dolgozó pékek döntéséről: „Ennek a közgyűlésnek a jelentősége felbecsülhetetlen értékű: a szatmárnémeti sütőmunkásság a polgári közigazgatás bevezetésével a törvényes keretek között kinyilváníthatta a Magyarországhoz és a szervezetéhez való ragaszkodását. Huszonkét év után megtörtént az anyaországhoz való csatlakozás és a visszatérés az elszakított anyaországi szakszervezethez. Az erdélyi szakszervezetek visszatérnek oda, ahonnan erőszakkal elszakították őket. Ez a legtermészetesebb folyamat, amelynek most már egész Erdély területén végig le kell folynia.”[15] A hónap közepén a szociáldemokrata lap szintén „lelkes” erdélyi csatlakozók, ezúttal a kolozsvári építőipari munkások közgyűléséről számolt be. Ők az Építőmunkások Szövetségét választották.[16]

A besztercei nyomdászok a közgyűlésen hivatkoztak kolozsvári szaktársaikra is. A Népszava ez utóbbi rendkívüli közgyűlésről is beszámolt, azt úgy kezelte, mint ami a többi kolozsvári szakszervezeti gyűlés hullámához tartozott. A tudósítás kiemelte, hogy a helyi nyomdászszakszervezet a város legrégebbi munkás-érdekképviseleti szerve, 1861-ben alakult. „Az e szervezetben tömörült öntudatos nyomdászmunkásság előtt egy pillanatra sem volt vitás a hovatartozandóság kérdése, hiszen a nyolcvanéves múlt, a hagyományos nyomdászszolidaritás és áldozatkészség, a nyomdászöntudat már eldöntötte azt, hogy a kolozsvári nyomdaipari munkásság hogyan folytassa a jövőbeni működését.”[17] A határozati javaslatban tisztázták a beteg- és munkanélkülisegély jogosultsági szabályainak összhangját, illetve azt, hogy az átmeneti időszakban – míg a csatlakozás nyomán az anyaegyesületi segélyjog nem érvényesül – miképp lép be a helyi Jótékonysági Kör biztosítékként. Egyetlen utalás szerepel „tiszavirág életű alkalmi szervezetek” próbálkozásairól, ami arra utal, hogy nem minden erdélyi munkásszervezetben váltott ki osztatlan örömöt a budapesti központokhoz való csatlakozás. Ám a Népszava tudósítója gyorsan hozzáteszi, a nyomdászok között ezek sem kísérletek meg befolyást szerezni. A tudósító fontosnak tartotta azt is megjegyezni: sajátos módon a „romániai nyomdászszövetség” székhelye 1939. december 19-ig Kolozsvárott volt, s közgyűlésről közgyűlésre ellenállt annak a törekvésnek, hogy a központjukat Bukarestbe helyezzék át. Egészen addig, míg ezt a román kormányzat törvénybe nem foglalta.[18]

Így – minden bizonnyal a gazdasági érdekvédelemben kínált előnyök miatt – a belügyminiszteri rendeletre válaszul a román és német anyanyelvű besztercei nyomdászok is ugyanazt a szakszervezetet választották, mint a magyar anyanyelvű kolozsváriak. Ennek alternatívája legfeljebb az lehetett volna, hogy szervezetlenné „válnak”, amire országszerte elsősorban a kislétszámú nyomdák esetében találunk példákat.

 

Dokumentumok:

A besztercei nyomdászok 1940. december 28-i nyilatkozata. PIL 668. f. 102. ő. e.

A besztercei nyomdászok 1940. december 29-i levele a Magyar Könyvnyomdai Munkások Szakszervezete részére. PIL 668. f. 102. ő. e.

Jegyzőkönyv a besztercei nyomdászok 1940. december 28-i közgyűléséről. PIL 668. f. 102. ő. e.

 

Jegyzetek:

[1] A besztercei nyomdászok 1940. december 29-i levele a Magyar Könyvnyomdai Munkások Szakszervezete részére. PIL 668. f. 102. ő. e.

[2] A besztercei nyomdászok 1940. december 28-i nyilatkozata. PIL 668. f. 102. ő. e.

[3] Nyugaton átkeltünk a Királyhágón, keleten elértük a Székelyföldet. Új Magyarság, 1940. szeptember 10. 3.

[4] Új Magyarság, 1940. szeptember 12. 5.

[5]  Gyorsfénykép Besztercéről, a béke és egyetértés szigetéről, amely régi rangját várja vissza a magyar impériumtól. Új Magyarság, 1940. szeptember 27. 4.

[6] Erdély visszatért részének bányászati és gyáripari vállalatai. Pesti Tőzsde, 1940. szeptember 12. 4.

[7] A visszakerült Erdély gyárvállalatainak részletes jegyzéke. Honi Ipar, 1940. szeptember 15. 16.

[8] Pusztai-Popovits József: Az erdélyi románok kulturális helyzete a bécsi döntés után. Kisebbségi Körlevél, 1942/1. 42.

[9] Jegyzőkönyv a besztercei nyomdászok 1940. december 28-i közgyűléséről. PIL 668. f. 102. ő. e.

[10] Megindult az ipartestület szervezése Désen és Besztercén. Ellenzék, 1940. november 8. 4.

[11] Szép külsőségek között vették fel újra működésüket a felszabadított területek magyar bíróságai. Ellenzék, 1940. november 28. 3.

[12] Erdélyi újságírókat és kiadókat vett fel a sajtókamara. Népszava, 1940. december 18. 7.

[13] Megalakult Besztercén az „Erdélyi Párt” Beszterce-Naszód vármegyei központi csoportja és vezetősége. Ellenzék, 1941. január 8. 5.

[14] Jegyzőkönyv a besztercei nyomdászok 1940. december 28-i közgyűléséről. PIL 668. f. 102. ő. e.

[15] A szatmárnémeti sütőmunkásság Közgyűlésen Kimondta csatlakozását az Élelmezési Munkások Országos Szövetségéhez. Népszava, 1940. december 5. 6.

[16] A kolozsvári építőipari munkások egyhangú határozattal csatlakoztak az Építőmunkások Szövetségéhez. Népszava, 1940. december 17. 4.

[17] Szakszervezeti közgyűlések Kolozsvárott. Népszava, 1940. december 24. 3.

[18] Uo.

 

---

 

A projektről

 

A Politikatörténeti Intézet a Britih Library The Endangered Archives Programme (EAP) (Veszélyeztetett Levéltárak Program) keretében 2024 augusztusában induló kétéves projektje során a nyomdaipari szakszervezetek 1848 és 1951 közötti levéltári anyagainak digitalizációját végzi el. A projekt során hangsúlyt fektetünk arra, hogy – korabeli dokumentumok bemutatásával – közelebb hozzuk a közönséghez a szakszervezetek és a munkásmozgalom levéltárunkban őrzött irataikhoz kapcsolódó történetét.