2026. május 18.

 

A nyomászszervezetben 1933-ban készült egy elemzés, amely arra a következtetésre jutott, hogy a kevesebb több: vagyis a gazdasági világválság idején a munkásmozgalom vívmányainak megtartása érdekében engedni kell a munkásmozgalom vívmányaiból.[1] Ez pedig nem volt más, mint a kollektív szerződésben – korabeli szóhasználattal: az árszabályban – rögzített munkabér. Az alábbiakban kövessük végig az aláírás nélküli dokumentum logikáját. Az anyag összeállítója elképzelhető, hogy Székely Artúr II. gépszedő mester volt, aki a Typographia rendszeres szerzőjeként többször is írt – adatokkal – a nyomdászok helyzetéről és az árszabály kérdéséről, s tartott előadásokat a Nyomdászegyesület oktatásügyi bizottságának szervezésében.[2] Bár a nyomdászszervezet lapjában publikált cikkeiben ő sohasem jutott a fenti következtetésre.

 

 

Az elemzés a nyomdászmunkanélküliség alakulásából indult ki. Az ott szereplő éves adatok azt mutatták, hogy a – kifizetések, segélyek adminisztrálása miatt – rendszerint kifejezetten pontos szakszervezeti nyilvántartásban az adott évben heti átlagban hány szervezett munkást regisztráltak állásnélküliként. Tehát ebben a lajstromban csak azok szerepeltek, akik munkanélküliként a szakszervezettől juttatást kaptak és üres álláshelyek esetén számíthattak a mozgalom segítségére. Ez a szám az 1920-as évek második felében 400-500 körül alakult, de 1928-ban felkúszott 600 fölé. Az 1929-es – már az 1000-et meghaladó szám – határozottan jelezte a válság kezdetét, hiszen a fekete csütörtök néven elhíresült nagy amerikai tőzsdei összeomlás október végén következett be, így az átlagot az év utolsó hónapjai húzták le. A számokból az is kiolvasható, hogy a sajtópiac válsága fokozatosan mélyült, 1929 és 1932 között minden évben jelentősen romlottak a foglalkoztatási adatok: a válság negyedik évében már több mint két és félezer szervezett munkás volt állás nélkül (1929: 1075, 1930: 1603, 1931: 2299, 1932: 2637 fő).

A nyomdászegylet elemzése ugyanakkor rávilágít arra is, hogy a számok nem csupán a lap- és könyvpiac jelentős visszaesését és a munkahelyek megszűnését dokumentálták. Az anyag arra is felhívta a figyelmet, hogy sokan azok közül sem jutottak hozzá rendes keresetükhöz, akiknek volt munkájuk, mert számos kiadó vált fizetésképtelenné. Az elmaradás mértéke főleg a kevésbé tőkeerős vidéki üzemeknél volt „megdöbbentő”, s a felszámolás során a cégvagyonból előbb az adóhatóság és az Országos Társadalombiztosító Intézet felé történt elmaradást rendezték, s csak harmadsorban a megkésett munkabéreket. A Typographia egy a nyomdászok és nyomdaipar helyzetével foglalkozó cikke drámaibb szavakkal festette le ezt a helyzetet: „A gazdasági válság lezüllöttségének legsajnálatraméltóbb áldozatai, az egyre szaporodó munkátlanok mellett a még dolgozók is réveteg szemekkel tekintenek a mindinkább bizonytalanná váló holnap elé.”[3]

A piac összezsugorodásával, a megrendelések elapadásával a nyomdai üzemek is kényszerhelyzetbe kerültek és elkerülhetetlennek tartották a költségek csökkentését. Vagy eleve be sem léptek az árszabály alá, azaz a nyomdászszervezethez nem tartozó munkásokat toboroztak, akik alacsonyabb bérért – és a munkásbiztosítás és -érdekvédelem keretein kívül – álltak alkalmazásba, vagy a konkurencia és a megrendelők nyomása alatt felmondták a szakszervezettel való együttműködést. A helyzetelemzés szerint nem egy esetben évtizedes bizalmi kapcsolatok bomlottak meg: „Minden ilyen esetben kísérletet teszünk személyes intervencióval, hogy az illetőket a szándékuktól eltérítsük. Ez azonban a legritkább esetben jár eredménnyel”.[4]

Az egylet kimutatása alapján a tendencia egyértelmű volt, ám az elmozdulás mégsem öltött olyan drasztikus arányokat: 1929-hez képest 1932-re 433-ról 416 esett az árszabályt betartó nyomdák száma, ami csak négy százalékos visszaesés, míg a „blokált”, vagyis a szakszervezet megkerülése miatt a szervezett munkások számára tiltott nyomdák száma 233-ról 276-ra emelkedett. Ez már – alacsonyabb bázisról indulva – jelentősebb, a szakszervezet számára is érzékeny, húsz százalékot megközelítő növekedés volt, Riasztóbb lehetett, hogy ennél sokkal nagyobb mértékben romlottak a foglakoztatási mutatók: az állással rendelkező szervezett nyomdászok létszáma több mint negyedével esett vissza (5358-ról 3949-re), míg a szervezetleneké több mint kétszeresére nőtt (338-ról 714-re). Vagyis ez arról árulkodott, hogy az árszabály alól kibújók között immár nem csupán kisebb jelentőségű, egy-két munkást alkalmazó üzemeket találunk.

Ezt a veszélyt ugyanakkor csekélyebbnek tüntették fel a Typographiában 1934 februárjában megjelent adatsorok. Eszerint a fővárosi nyomdáknak csak 60%-a volt „árszabályhű”, ám ez a 198 üzem foglalkoztatta a nyomdai munkások 87,65%-át, 1996 főt, míg a „blokált” üzemek mindössze a dolgozók 12,35%-ának adtak megélhetést. Ha a segélyezett – és szervezeten kívüli nem segélyezett – munkanélkülieket is beleszámolták, akkor még a válság negyedik évében is 90% felett volt Budapesten a nyomdászok szervezettsége.[5] A cikk szerzője, Székely Artúr II. ebből még az Állami és a Posta nyomda dolgozóit is levonta, mivel ezeknél a Horthy-korszakban eleve tiltott volt a szervezkedés, így a „suszterek” – azaz szakszervezeten kívüliek – tényleges számát még alacsonyabbra tette.

Az összefoglaló megállapította, hogy a válság körülményei között a korábbi érdekérvényesítési eszköztár nem működött: hiába léptek ki a szervezett munkások az üzemből, hogy az árszabály betartására kényszerítsék a munkáltatót, őt ez nem rettenti vissza, mert a gazdasági világválság idején sokan voltak munka nélkül, így könnyen talált új, megfelelően képzett munkaerőt, míg a kilépett nyomdászok nem tudtak újból elhelyezkedni. Másrészt rámutatott arra is, hogy a nyomdai megrendelések megfogyatkozása „a legesztelenebb árrombolás”-hoz vezetett, a vállalkozások egymás alá ígértek, a nagyobb nyomdák versenybe szálltak a kisebb megrendelésekért is, a kisüzemek elől szívva el a levegőt. Az alacsonyabb jövedelmezőség szintén azzal a következménnyel járt, hogy igyekeztek lejjebb nyomni a bérköltségeket is.[6] Avagy a Typographia cikkének szavaival: „a piacon jelentkező nyomtatványszükségletért sokak részéről olyan ádáz küzdelem folyik, melynél sem egymásra, de még önmagukra sincsenek tekintettel. Ezen eléggé el nem ítélhető eljárás odavezet, hogy a termelési költségek semmibevevése folytán a reális kalkulációs alapról sokan lecsúsznak és amikor az árak mélységébe zuhannak, egyszersmind magukkal rántják az iparhoz tartozók életlehetőségeit.”

„Az árszabályhoz és árszabály-közösséghez ugyancsak nagy áldozatok árán, harcokon, megrendszabályozáson, munkanélküliségen, vándorboton, nyomoron keresztül jutottunk el. A vezetőségek az értéknek elvesztését nem nézetik tétlenül és nem vállalhatja ezért a felelősséget.”[7] Így az anyag készítője arra a következtetésre jutott, hogy az ördögi körből a szakszervezet csak egy módon tud kilépni: „hozzá kell járulni az üzemi költségek csökkentéséhez”. Vagyis az árszabály vívmányának fenntartása érdekében, azért, hogy a válság elmúltával vissza lehessen térni a szakszervezet segítségével a magasabb bértáblához, átmenetileg el kell fogadni a bérek központi csökkentését.

A dokumentum utolsó oldala viszont a kétségeket fogalmazta meg – hiszen nem volt biztosra vehető, hogy az árszabály lefelé módosítása a válság körülményei között megállította volna a fenti folyamatokat, ahogy a szervezett munkásságot is meg kellett volna győzni, és sokan nagyfokú bizalmatlansággal fogadták volna a javaslatot. Székely Artúr II. 1933-as cikke ugyanakkor azt is hangsúlyozta. hogy a szervezett munkavállalók és munkaadók között érdekközösség teremthető, hiszen a nyomott árakon dolgozó, a kollektív szerződéstől elzárkózó üzemek a közös ellenfeleik: „A szervezett nyomdai munkásság küzdelme az antiszociális beállítottságú blokált üzemek ellen egyszersmind harc a főnöki rész érdekeit sértő szennykonkurrencia ellen is. De a nyomdai munkásság egyébként már többször kifejezte határozott készségét egy szélesebb alapon folytatandó ipari együttműködésre.”[8] Annak mindenesetre nincs nyoma, hogy a nyomdászszervezet végül elfogadta volna a kollektív szerződésben kialkudott bérek – akár csak átmeneti – csökkentését.

 

Forrás:

Helyzetkép a nyomdaiparban 1933. március hónapban. Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltár 668. f. 88. ő. e. 1–5. lap

 

Jegyzetek:

[1] Helyzetkép a nyomdaiparban 1933. március hónapban. Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltár 668. f. 88. ő. e. 1–5. lap

[2] Biró Miklós–Kertész Árpád–Novák László (szerk.): Nyomdászati Lexikon. Bíró Miklós magánkiadása, Budapest, 1936. Forrás: https://mek.oszk.hu/09100/09152/09152.htm. Ahogy a név mögött álló megkülönböztetés (II.) jelzi, ő nem azonos azzal a Székely Artúrral (1873–1948), aki maga is szedőgépszerelőként indult, ám már a 20. század első évtizedében nyomdatulajdonossá vált, 1925-től pedig az Athenaeum Rt. igazgatója, aki a munkaadók részéről rendszeres résztvevője volt a bértárgyalásoknak.

[3] Székely Artúr II: A nyomdaipari helyzet és a munkásság. Typographia, 1933. december 15. 1–2.

[4] Helyzetkép a nyomdaiparban 1933. március hónapban. I. m.

[5] Székely Artúr II: A szervezet töretlen ereje számok megvilágításában. Typographia, 1934. február 9. 1–2.

[6] Székely Artúr II: A nyomdaipari helyzet… I. m. 2.

[7] Helyzetkép a nyomdaiparban 1933. március hónapban. I. m.

[8] Székely Artúr II: A nyomdaipari helyzet… I. m. 2.

 

 

---

 

A projektről

 

A Politikatörténeti Intézet a Britih Library The Endangered Archives Programme (EAP) (Veszélyeztetett Levéltárak Program) keretében 2024 augusztusában induló kétéves projektje során a nyomdaipari szakszervezetek 1848 és 1951 közötti levéltári anyagainak digitalizációját végzi el. A projekt során hangsúlyt fektetünk arra, hogy – korabeli dokumentumok bemutatásával – közelebb hozzuk a közönséghez a szakszervezetek és a munkásmozgalom levéltárunkban őrzött irataikhoz kapcsolódó történetét.