Nőmunkások bére – avagy egy 1903-as vita a nyomdai árszabály felett

2025. január 28.

1903. január 27-én a Graphica című szakmai újság közzétette A könyvnyomdai munkásnők munkaidő- és munkadíj-szabályzatát. Ha csak ennyit olvasnánk el egy munkásmozgalmi kronológiában, azt gondolhatnánk a szakszervezeti bérharc egy újabb sikeres állomásáról van szó. A Typographia könyvnyomdász és betűöntő egyesületi közlönyben kialakult vita viszont arról győzi meg az olvasót, hogy ennek éppen ellenkezője történt.

„Mi magyarok elsősorban földmívelő nemzet vagyunk, azért a földmívelőnek, a gazdának kell élettársat, munkatársat, feleséget képeznünk. Az 5–7 millió asszony közül elenyésző csekély nálunk a gyári munkásnő, de jól is van ez így, mert a nőnek a házon belül kell foglalkozást találnia, mert, ha ez nem így lesz, megöljük a családi életet, megöljük magát a nemzetet.” – vallotta meg a Heves megyei általános tanító-egyesület közgyűlésén elmondott előadásában a ház körül foglalatoskodó nők gazdasági oktatását szívügyének tartó özv. Végess Sándorné Bogya Irma.[1]

Az Egerben felső leányiskolai tanítónőként dolgozó hölgy idegenkedését a nők ipari munkájával szemben nyilván sokan osztották az 1900-as évek elején, bár a munkásnők aránya az ipari munkásságon belül a századfordulón már Magyarországon is elérte a húsz százalékot, míg húsz évvel korábban csak mintegy minden tizedik munkás volt nő. Ám többségük a legrosszabbul fizetett ágazatokban, az élelmiszer- és textiliparban talált munkát. A nagyobb szakértelmet igénylő, jobban fizetett területek közül leginkább a nyomdaipar kínált nőknek is elhelyezkedési lehetőséget.[2]

A nőknek e területen is alacsonyabb bérekkel kellett beérniük, mint a férfiaknak. 1903 elején ráadásul az volt a helyzet, hogy míg a férfiakra vonatkozóan a szakegyesület sikeresen fogadtatta el a legtöbb nyomdával – az 1902 október–novemberében sztrájk révén – a nyomdai minimálbéreket rögzítő árszabályozást, a nőkre ilyen alku nem vonatkozott.

Az Amerikai Kormányzati Kiadóhivatal nyomdaterme 1900-ban (Pinterest)

A Graphicában közölt – a Typographiában is közzétett, alább olvasható – árszabályozás sem vált azzá. Azt ugyanis – mint azt „egy munkásnő” kritikája világossá tette –, a munkáltatók, a Budapesti könyv- és kőnyomda-főnökök egyesülete készítette egyoldalúan, s a szervezett munkásnők – illetve az érdekeiket képviselő szakegylet – számára elfogadhatatlan volt. Az említett árszabályhoz fűzött kritika felrótta, hogy a munkáltatók dokumentumában szereplő 10 koronás heti bérnél több helyen már kedvezőbb, 11 koronás bért sikerült kialkudni, ahogy a kvalifikáltabb munkát végző punktírozónők[3] 13 koronás bére is magasabb volt az árszabályban rögzítettnél. A hozzászóló ezért sürgette a szakegyletet, hogy szervezze meg a munkásnők gyűlését, amely kimondja az egyoldalú árszabályozás elutasítását.[4] Hogy lássuk a női és férfi szakmunkás bérek közti hatalmas különbséget: míg a nőknél e 13 koronás heti bér jelentette a plafont, addig a fővárosi férfi nyomdai szakmunkások árszabásában 28 korona volt a heti minimális (!) fizetség.

A következő hozzászóló – „egy másik munkásnő” néven – az ügy előzményeit is kifejtette. Eszerint a szakegylet kebelében, a munkáltatói megegyezési szándék híján, már előző év őszén, a férfiakkal párhuzamosan kidolgoztak egy árszabály-tervezetet – avagy „megkezdtük a harczot saját öklünkre” – s a nyomdatulajdonosok január 27-i változata ennek akart elébe menni. Felrótta, hogy a munkáltatók még olyan kicsinyes módon is meg akarták kurtítani a munkásnők jogait, hogy kihagyták a tervezetből az alábbi passzust: „a gépmester a munkásnővel szemben mindig tisztességes és illemteljes bánásmódot tartozik tanúsítani”.[5] A nyomdatulajdonosok árszabályát különösen három ponton tartotta sérelmesnek. Egyrészt azt, hogy a gyakorlatban elért szint alatt állapítja meg a béreket, másrészt azt, hogy ezt is csak a régebb óta egy helyben dolgozóknak – két év betanulási időt és további egy év gyakorlatot teljesítőknek – ajánlja meg. „Na igen, [két évet ír elő,] hogy jól megtanulják a berakást! Mert hiszen nagy tudomány kell ehhez, amit csak két év múlva lehet egy kicsit megtanulni és aztán még egy egész évig gyakorolni, hogy a 10 koronát megszolgálhassák.” Harmadrészt pedig azt, hogy az árszabály érvényességét a nyomdai szakmunkások árszabályától eltérő periódusra határozta meg, megelőzendő azt, hogy a munkásnők béreit majdan a férfiakéval együtt kelljen majd tárgyalni. A hozzászóló amellett érvelt, hogy nőkre vonatkozó szabályozás, ha nem is szerves része, de legalább a férfiak bérezését rögzítő megállapodás függeléke legyen.

A nyomdai munkásnők 1903. február 24-i gyűlése határozatot is hozott az egyoldalú munkáltatói árszabályozás elutasításáról, és az előző év októberi tervezetet tekintette tárgyalási alapnak.[6]

A nyomdai munkások lapja a következő héten még egyszer visszatért az ügyre. A „másik munkásnő” felidézte a munkáltatók teljes elzárkózását attól, hogy megegyezést keressenek a munkásnőkkel („nagyon büszkén viselkedtek, mintegy mondván, hogy csak nem fognak ők – a munkáltatók – a munkásnőkkel tárgyalni”), és az ügy általános tanulságaként arra szólította nőtársait, hogy szerveződjenek és váljanak tudatosabbakká. Konkrétan lépjenek be a Magyarországi Könyvnyomdászok és Betűöntők Szakegyesületébe, illetve olvassák a Typograhiát. Hiszen – mint írta – „eddig is az volt nagy hibánk, hogy mi munkásnők távol tartottuk magunkat a szervezkedéstől, sohasem gondoltunk arra, hogy a szervezkedés által hatalmunkat éreztessük és akaratunkat érvényre juttassuk. És sajnos, ezt a gyönge oldalunkat ismerték főnökeink is, ezért beszéltek csak úgy lóhátról velünk.”[7]

A szakegylet tehát a továbbiakban is saját változatát tekintette alapnak. Arra törekedett, hogy ezt minél több budapesti nyomdával elfogadtassa, s siker esetén a nyomdászlapban rendre be is számoltak az egyes nyomdákkal kötött megállapodásról. 1903-ban a későbbiekben azonban a szakszervezeti harc fő célja nem a női, hanem a vidéki árszabály elfogadtatása lett, s e törekvés ősszel eredménnyel is járt.

[1] Özv. Végess Sándorné Bogya Irma: A nők gazdasági oktatása. Nemzeti Nőnevelés, 1903/1. 35.

[2] Bagdi Sára: A szakegyleten innen és túl. Szakszervezeti politika és a jutagyári nőmunkások konfliktusai a szociáldemokrata sajtóban és az Egy ember életében. Múltunk, 2024/2. 178–179.

[3] A punktírozás nyomdai művelete a nyomtatott oldalak rendszerezettségét, a sorok kiegyenlítettségét szolgálta, a punktúra réván a nyomtatott íveket megfelelő szögben tartották a nyomás során. E könyvnyomtatás kezdeteire visszanyúló technika a századfordulón még jelen volt a hazai nyomdaiparban. Lásd: Timkó György: Még egyszer a 42 soros Bibliáról. Mi volt a punktúra, a punktírozás? Magyar Grafika, 2001/2. 67–70.

[4] A főnökegyesület és a munkásnők. Typographia, 1903/7. 2.

[5] A főnökegyesület a munkásnőkért. Typographia, 1903/9. 2.

[6] A munkásnők árszabályához. Typographia, 1903/10. 1.

[7] Mi és főnökeink. Typographia, 1903/11. 2.

A projektről

A Politikatörténeti Intézet a Britih Library The Endangered Archives Programme (EAP) (Veszélyeztetett Levéltárak Program) keretében 2024 augusztusában induló kétéves projektje során a nyomdaipari szakszervezetek 1848 és 1951 közötti levéltári anyagainak digitalizációját végzi el. A projekt során hangsúlyt fektetünk arra, hogy – korabeli dokumentumok bemutatásával – közelebb hozzuk a közönséghez a szakszervezetek és a munkásmozgalom levéltárunkban őrzött irataikhoz kapcsolódó történetét.