ntézet
lapítvány2025. október 16.
1918. október 29-én megalakult a Nemzeti Tanács „sajtóbizottsága”, amelynek két nyomdász, Peidl Gyula (1873–1943) és Preusz Mór (1883–1944) is a tagja lett. E szerv végül nem játszott érdemi szerepet az őszirózsás forradalomban, ám a két nyomdász-politikus pályájának későbbi alakulása igen tanulságosan alakult a 20. századi magyar történelem fordulatai és tragédiai közepette.
Maga a Nemzeti Tanács, amely e sajtóügyekben illetékes testületet életre hívta, öt nappal korábban jött létre Károlyi Mihály vezetésével, három párt – a Függetlenségi és 48-as Párt, a Polgári Radikális Párt (Jászi Oszkár), illetve a Magyarországi Szociáldemokrata Párt – részvételével. Megalakulása napján hivatalosan még Wekerle Sándor volt a kormányfő, ám október végén az utca már a Károlyi „ellenkormányát” támogatta, miközben a IV. Károly királyt képviselő József főherceg saját jelöltjének, Hadik Jánosnak a kinevezésével próbálkozott, sikertelenül.
A helyzetről, amelynek nyomán a Nemzeti Tanács egy sajtóügyekben illetékes testület létrehozásáról döntött, a szociáldemokrata Népszava így írt: „A pusztuló hatalom utolsó perceit arra használja, föl, hogy az erőszak eszközeivel elfojtsa a népakarat megnyilvánulásait. El akarja némítani a sajtót is, amely önmaga mondta ki szabadságát. A pusztuló kormány az ügyészség útján kedden is egy csomó lapot koboztatott el.”[1] Az újság az előző nap lapbetiltásait is közölte, igazolandó a szerkesztőségek elnyomatását.
A Népszava nem közölt névsort arról, hogy kik lesznek e szabad sajtót védelmezni hivatott szerv tagjai, csupán azt körvonalazta, hogy abba a munkások és az újságírók szakszervezetei, valamint a lapkiadók fogják embereiket delegálni. Nem is nevezte e testületet sajtóbizottságnak: október 31-én, az őszirózsás forradalom napján is csak „hattagú bizottságként” utalt rá, amelynek tagjai közé a nyomdászok tehát Peidlt és Preuszt delegálták, a kiadók Ágai Bélát (Az Ujság) és Sebestyén Arnoldot (Az Est), míg az újságírók Persián Ádámot (Alkotmány) és Pók Ödönt. Vagyis viszonylag széles kört fedtek le, hiszen nemcsak a nyomdászszakszervezetektől az újságíró szakmán át a „tőke” képviseletéig fogta át a sajtót, hanem politikailag is, a szociáldemokratáktól a liberálisokon át – az Alkotmány révén – a keresztény irányzatokig terjedt.
A „sajtóbizottság” elnevezés egyébként is „foglalt” volt – vagyis pontosabban az a sokáig elviselt, de a háború utolsó évében már egyöntetűen utált „sajtóalbizottságot” fedte. Ez is a háborús cenzúraszervezet része volt, a Honvédelmi Minisztérium Hadfelügyeleti Bizottságának albizottságaként működött, amely bizonyos témákat, kérdéseket tiltott, vagy éppen propaganda célokból előírt és megkövetelt. Emellett a konkrét kihúzásokat és a már kinyomtatott lapszámok ellenőrzését az ügyészség végezte, amely a lapokat előzetes cenzúrával is büntethette, illetve a Miniszterelnökség Sajtóirodája szintén felügyelte a sajtó munkáját.
1918 október utolsó napjaiban viszont a szerkesztőségek és kiadók szabadulni akartak az állami felügyelet alól: a Budapesti Újságírók Egyesülete – amely már az év elején Cenzúraellenes Bizottságot hívott életre, október 24-én kijelentette, hogy a cenzúrát megszűntnek tekintik: „cenzura nincs más, mint a magyar sajtó lelkiismerete”.[2]
Október 31-én aztán a budapesti újságírók egyesületének választmánya is létrehozott egy Országos Sajtótanácsot, amelynek Persián és Pók is tagja lett. Preuszt pedig a november első napjaiban létrejövő Budapesti Munkástanács elnökségébe is beválasztották. Az őszirózsás forradalom győzelmével ugyanakkor a Nemzeti Tanács sajtóbizottsága elvesztette az értelmét – és működésének nincs is nyoma. November 2-án azt adták hírül a lapok, hogy „[m]ától kezdve nincs cenzúra, megszüntették az éjjeli ügyész intézményét: szabad a sajtó, s a sajtó szabadságát rövidesen intézményesen is biztosítani fogják”.[3] Az erről szóló kormányrendeletet november 5-én adták ki.[4] Károlyi kormánya pedig az első jogszabályok között tervezte törvénybe iktatni a sajtó szabadságát – ez a néptörvény, szám szerint a második, december 7-én jelent meg. A mindössze négy paragrafusból álló jogszabály kimondta, hogy sajtó útján bárki „közölheti és szabadon terjesztheti” gondolatait, tiltotta a cenzúrát, eltörölte a sajtótermékek hatósági engedélyezését és a kaució (letét) intézményét, amely valójában egy pénzügyi küszöbként hátráltatta a lapalapítást, s megállapította a közöltek utáni felelősségi sorrendet és további részletes szabályozást ígért.[5]
A két nyomdász, Peidl és Preusz későbbi sorsa ugyanakkor korántsem érdektelen. Peidl Gyulát az utókor Magyarország – 23. – miniszterelnökeként ismeri. Erre a szerepre azért vállalkozhatott 1919 augusztusában, mert márciusban, még a Berinkey-kormány munkaügyi és népjóléti minisztereként ellenezte a szociáldemokraták és kommunisták egyesülését. Kormányzása, amely a polgári forradalom kereteihez kívánt volna visszakanyarodni, mindössze hat napig tartott: augusztus 6-án fegyverrel zavarták szét a szociáldemokrata kormányt, utat nyitva az ellenforradalmi rezsim kiépítése előtt. Horthy Miklós fővárosi bevonulása után elhagyta az országot, 1921-ig Ausztriában élt, hazatérve újra a nyomdászok szakszervezetét és a fogyasztási szövetkezetet (ÁFOSZ) irányította. 1922-ben a parlamenti párttá váló szociáldemokraták nemzetgyűlési képviselője – és a párt parlamenti frakciójának elnöke – lett. 1931-ig volt képviselő, az 1930-as években – hatvanas éveibe lépve – fokozatosan visszavonult az aktív politizálástól, legtovább szövetkezeti tisztségét tartotta meg. „Jobboldali” szociáldemokrataként tartották számon, aki kompromisszumok (avagy „megalkuvások”) árán is fontosnak tartotta a legális munkásmozgalmi keretek, intézmények fenntartását az autoriter rendszerben.
Preusz élete több kanyart vett és tragikus fordulatokat tartogatott. Szintén Bécsbe emigrált a Tanácsköztársaság bukása után, mivel ő 1919 márciusa után is vállalt politikai szerepet: tagja volt a budapesti direktóriumnak, majd a Tanácsok Országos Gyűlése által választott 150 fős végrehajtó szervnek, a Szövetséges Központi Intéző Bizottságnak. Preusz, akinek testvére, Viktor az USA-ban telepedett le és lett a sajtóhírek szerint milliomos vállalkozó, később szülővárosában, a Magyarországtól Csehszlovákiához csatolt Ungváron telepedett le, ahol nyomda- – más források szerint dobozgyári – igazgatóként dolgozott,[6] de számos cikkben „nyomdatulajdonosként” is emlegették.[7] Aktív maradt a helyi ipartestületi és politikai küzdelmekben, baloldaliként, de a Csehszlovákiában legálisan működő kommunisták ellenfeleként. 1931-ben „merényletet” követtek el ellene – konkrétan téglával orrba verték –, a Népszava szerint a „bolsevista demagógia” elleni kíméletlen álláspontja miatt.[8] A Szociáldemokrata Iparosok és Kereskedők színeiben képviselővé választják, ám 1933-ban – a betegsegélyező egyesületben (Zemská Úradovna) viselt tisztségével kapcsolatos korrupciós vádak nyomán távozni kényszerült. Miután mégis felmentették,[9] Ungvár városának képviselőtestületében kapott szerepet.
Az 1938. őszi első bécsi döntést követően az Ungváron élők újra magyar állampolgárok lettek. Ez Preusz számára ez nem sok jót tartogatott: 1919-es szerepvállalása miatt két évtized elteltével Budapesten bíróság elé állították. Bizonyítékok hiányában kétszer is felmentették,[10] ám 1940 januárjában – harmadfokon – a Kúria egyévi börtönbüntetésre ítélte, lázadásnak minősítve a budapesti direktóriumban való részvételét.[11] A következő években a szélsőjobboldali sajtó folyamatosan támadta származása (bár felekezeten kívüli volt, „zsidónak” tartották) és a Tanácsköztársaság alatti tevékenysége miatt. 1944-ben Németországba deportálták és koncentrációs táborban vesztette életét.[12]
Az ő haláláról így Magyarországon nem emlékeztek meg, csak 1947 elején sorolta fel nevét a Typographia a nyomdászok mártírjai között.[13] Vele ellentétben Peidlt – aki hosszabb betegeskedés után 1943 januárjában hunyt el – a munkásmozgalom tisztelettel búcsúztathatta. Temetésén méltatták a politikust, a szövetkezeti vezetőt és a szakszervezeti mozgalmárt. A gyászbeszédet Brumiller László, a nyomdászok lapjának, a Typographiának a szerkesztője mondta. Ebben kiemelte, hogy Peidl Gyula „élete nagy műve, az egész munkásmozgalom büszkesége, a nyomdászmozgalom területén épült”.[14]
Források:
A Nemzeti Tanács védelmébe veszi a független sajtót. Népszava, 1918. október 30.
A proletárdiktatúra idején elkövetett bűneiért egy évi börtönt kapott. Kárpáti Magyar Hírlap, 1940. január 29.
Eltemettük Peidl Gyulát. Népszava, 1943. január 26.
[1] A nép a Nemzeti Tanács mellett. Népszava, 1918. október 30.
[2] Mától fogva nincs cenzura. Népszava, 1918. október 25.
[3] Megszüntették a cenzúrát. Népszava, 1918. november 2.
[4] A magyar minisztérium 1918. évi 4.802. M. E. sz. rendelete a sajtószabadságot korlátozó háborús rendeletek hatályon kívül helyezéséről.
[5] 1918. évi II. néptörvény a sajtó szabadságáról.
[6] Damó Oszkár: A magárahagyott Ibsen és egyéb történetek. Reggeli Hírlap, 1925. április 1.
[7] Például: Nagy harc lesz az ipartestületi választásokon. Új Közlöny, 1926. május 11. 2.; Ki lesz a főnök? Új Közlöny, 1931. július 25. 1.; Szerzetesekkel dolgoztat az ungvári papi nyomda a haldokló nyomdaipar nagyobb dicsőségére. Kassai Újság, 1932. december 14.
[8] Merényletet követtek el Preusz elvtárs ellen. Népszava, 1931. szeptember 11. 12.
[9] A [csehszlovák] szociáldemokrata párt magyar pártvezetősége teljesen rehabilitálta Preusz Mórt. Keleti Újság, 1933. február 26.
[10] Bizonyíték hiányában felmentették a lázadással vádolt ungvári nyomdászt. Felvidéki Magyar Hírlap, 1939. április 5.
[11] Kétszeres felmentés után egyévi börtön. Magyar Nemzet, 1940. január 26., Két felmentés után… Népszava, 1940. január 26.
[12] Preusz Mór. Forrás: https://magyarnyomdasz.hu/preusz-mor (Letöltve: 2025. 10. 11.)
[13] Jegyzőkönyv a Magyarországi Könyvnyomdai Munkások Egyesülete és a Magyar Könyvnyomdai Munkások Szabad Szakszervezete 1947 január 5-én és 6-án megtartott küldöttközgyűléséről. Typographia, 1947. január 24.
[14] Eltemettük Peidl Gyulát. Népszava, 1943. január 26.
Képek forrása:
Preusz Mór beszédet mond a Margitsziget közönség előtti megnyitása alkalmával 1919 áprilisában. Tolnai Világlapja, 1919. április 26.
Peidl Gyula mint a Berinkey-kormány munkaügyi és népjóléti minisztere és családja. Ország-Világ, 1919. január 26.
A projektről
A Politikatörténeti Intézet a Britih Library The Endangered Archives Programme (EAP) (Veszélyeztetett Levéltárak Program) keretében 2024 augusztusában induló kétéves projektje során a nyomdaipari szakszervezetek 1848 és 1951 közötti levéltári anyagainak digitalizációját végzi el. A projekt során hangsúlyt fektetünk arra, hogy – korabeli dokumentumok bemutatásával – közelebb hozzuk a közönséghez a szakszervezetek és a munkásmozgalom levéltárunkban őrzött irataikhoz kapcsolódó történetét.
