2025. június 17.

 

„Munkástársak! Ünnepeljétek meg május 1-jét – mint munkás-ünnepet – munkaszünettel! Fontoljátok meg a nyolcz órai munkaidő előnyeit s minden eszközt használjatok föl a czél elérésére!” – a rövid közlemények között 1890 januárjától ez a felhívás jelent meg a nyomdászok szakszervezeti lapjában, a Typographiában.[1] Még ugyanebben a hónapban arról értesülhettek a magyarországi nyomdászok, hogy a német szaktársak is hasonlóra készülnek.[2] Ahogy tették Európa-szerte.

A könyvnyomdászok önképző osztálya viszonylag későn – az Általános Munkásegylet döntése után – 1890. április 13-i ülésén határozott arról, hogy a nyomdászok is csatlakoznak a kezdeményezéshez: „május 1-én nem dolgoznak és az egylet testületileg részt vesz a 8 órai munkaidő érdekében május 1-én, délután 2 órakor, a többi munkás-egyletekkel együttesen rendezendő tüntetésben.”[3] Bár arról folyt vita, hogy az utcai tüntetésen közösen, hivatalosan vegyenek-e részt, végül emellett döntöttek.

Május 1. – mint maga a munkásmozgalom egésze – nemzetközi ihletésű volt: 1889-ben a II. Internacionálé párizsi alakuló kongresszusa határozott úgy, hogy a következő évben a szakszervezetek és a munkások egyéb szervezetei vonuljanak fel együtt, és követeljék a nyolcórás munkaidő bevezetését. Egyúttal a pár évvel korábbi, tucatnyi halálos áldozatot szedő chicagói sortűzre is emlékeztek: az amerikai iparvárosban 1886-ban szintén a nyolcórás munkanap bevezetését akarták elérni.

Mivel a nyomdászok és hírlapszedők csatlakoztak a kezdeményezéshez, háromtagú küldöttségek keresték fel a szerkesztőségeket és kiadókat, hogy elfogadtassák velük, május 1-jén nem készülnek lapok. Falk Miksát, a Pester Lloyd szerkesztőjét és országgyűlési képviselőt külön is megkeresték, hogy hívja össze ez ügyben a budapesti szerkesztőket.[4] Mint látni fogjuk, ez nem mindenhol vezetett eredményre.

A kezdeményezéshez leginkább a jelentősebb erdélyi városok – például Arad, Nagyvárad, Kolozsvár, Brassó, Temesvár – munkásai csatlakoztak. Máshol viszont a helyi sajtó nem tartott el számottevő szakmunkásgárdát. Például Sopronban sem, ahol így döntöttek a nyomdászok: „Ami május 1-ének megünneplését illeti, a gyűlés kimondotta, hogy ezen a napon, mivel a helybeni nyomdászok száma oly csekély, hogy valamelyes tüntetés észrevétlen maradna, a nyomdászok dolgozni fognak, de e napi keresetüknek (személyenkint) egyharmadát az agitáczió pénztár javára fordítják.”[5] A némiképp népesebb pozsonyiakról pedig az alábbi gúnyos beszámoló jelent meg Budapesten: „az itteni szaktársak […] a május 1-ének megünneplése kérdését csodálatra méltó logikával oldották meg. Szóba hozták ugyanis szomorú helyzetüket, de nem azért, hogy azon segítsenek, hanem csupán azért, hogy május 1-én dolgozhassanak! … A legutóbb megtartott közgyűlésen megjelent 22 »férfi« közt – az egyleti tagok számának körülbelül a fele – nem találkozott egy sem, aki szükségesnek tartotta volna a munkásünnep megtartása érdekében komolyan felszólalni.”[6]

Budapesten, a Városligetben rendezett május 1-jei felvonuláson, amelyen 60 ezres tömeg gyűlt össze, mintegy 600 nyomdász vett részt. Az asztalosok, a szabók, a hajógyáriak, a cipészek és a kőművesek szervezete ennél nagyobb, a beszámolók szerint 800-1500 fős kontingenst tudott felállítani, az újpestiek és a Ganz-gyáriak pedig mintegy 2-2 ezer főset. Végül nem csatlakozott minden nyomda a tüntetéshez, a Franklin Társulat és a Pallas nyomdája nem engedélyezte a dolgozóik távolmaradását, míg a Légrády-nyomdában – a pozsonyiakhoz hasonlóan – a nyomdászok döntöttek úgy, hogy inkább munkába állnak.[7]

A május 1-jei nyomdászok gyűlésén a szónok kiemelte a munkásszerveződésben játszott saját szerepüket, kezdve az árszabályozásért vívott küzdelemmel, amelynek egyik korai sikere az első kollektív szerződésként értelmezhető 1848-as nyomdai árjegyzék volt. A munkásmozgalmat pedig egy természeti képpel, hatalmas tölgyfaként írta le: „A tőke szolgálatában álló vakondokhad ravasz teremtmény. Jobbról-balról igyekszik a munkásosztályt jelképező tölgyfa gyökereit megrongálni, hogy annak ágai elszáradjanak, levelei lehulljanak. De ez nem sikerül neki, mert rendesen első támadása után ki szokott pusztulni. Te hatalmas, büszke tölgy, mely a pusztán állsz és annyi viharnak kell ellenállnod, és melynek kiterjedt ágazata között mi nyomdászok is képviselve vagyunk, nem fogunk soha elfeledni, de ez ágazatnak minden egyes levele megteszi kötelességét a döntő pillanatban.”[8]

 

Felhasznált szöveg:

Schwartz M. H.: A nyomdászok a döntő pillanatban. Typographia, 1890. május 16. 2.

 

Jegyzetek:

[1] Rövid közlemények. Typograhia, 1890. január 3. 3.

[2] A német betűöntők kongresszusa. Typographia, 1890. január 17. 3.

[3] Május elseje előtt. Typographia, 1890. április 18. 1.

[4] A hírlapszedők körének. Typographia, 1890. április 18. 2.

[5] Sopron. Typographia, 1890. április 25. 2.

[6] Szemle. Typographia, 1890. április 25. 3.

[7] A május elsei munkás-gyűlés. Typographia, 1890. május 2. 3.

[8] Schwartz M. H.: A nyomdászok a döntő pillanatban. Typographia, 1890. május 16. 2.

 

---

 

A projektről

 

A Politikatörténeti Intézet a Britih Library The Endangered Archives Programme (EAP) (Veszélyeztetett Levéltárak Program) keretében 2024 augusztusában induló kétéves projektje során a nyomdaipari szakszervezetek 1848 és 1951 közötti levéltári anyagainak digitalizációját végzi el. A projekt során hangsúlyt fektetünk arra, hogy – korabeli dokumentumok bemutatásával – közelebb hozzuk a közönséghez a szakszervezetek és a munkásmozgalom levéltárunkban őrzött irataikhoz kapcsolódó történetét.