2025. december 11.

 

1882 decemberében viharos események zajlottak le a Redoute – vagyis az 1865-ben átadott pesti Vigadó – épületében. A nyomdászok egylete tartott itt közgyűlést, amely a beszámoló szerint „durva kifakadásokat, korcsmába való kiabálást” hozott, és a szembenállók némelyike ököllel fenyegette az ellentábort.[1] Efféle indulatokat azonban nem sztrájkügyek, vagy egyeseknek hátrányos árszabások, de még csak nem is elsikkasztott segélypénztári betétek váltottak ki – hanem az egylet hivatalos közlönyének a nyelve.

A Magyarországi Könyvnyomdászok és Betűöntők közlönye, a Typographia 1869. május elsején jelent meg először. Magának a napnak ekkor még nem volt kiemelt jelentősége, hiszen csak a század végén döntött arról a II. Internacionálé, hogy az 1886-os, véresen elfojtott chicagói óriássztrájk emlékére felvonulást szervez. Más szempontból ugyanakkor van a dátumnak jelentősége: két évvel jártunk a kiegyezés után, amely fordulatot hozott a hazai nyomdaipar – és dolgozói – számára is, hiszen a politikai helyzet rendezése után a magyar nyelvű sajtó is gyors fejlődésnek indult. Persze ezt nagyban erősítette, hogy a második ipari forradalom egyúttal a hírközlés ugrásszerű fejlődését is eredményezte, amelynek során világszerte kiépült a távírdai összeköttetés és megsokszorozódott a nagyvárosi hírlapok száma és példányszáma, új laptípusok – így utcán árusított bulvárlapok, képes magazinok, sportlapok – jelentek meg.

Az 1860-as évek végén viszont még a nyomdászokat, könyvkötőket is az jellemezte, ami a magyarországi munkásságot általában: igen jelentős volt a német nemzetiségűek aránya. Sőt, e német munkásság jelentős részben a nemzetközi szakmai és munkásmozgalmi kapcsolatok, illetve transzferek előmozdítója is volt. Így magától értetődően alakult úgy, szavazás után, hogy az első hosszú életű munkásmozgalmi közlöny „dualisztikus”, azaz magyar és német nyelvű legyen. 1882-ben is ez volt a helyzet, a címlapon a magyar alcím mellett ott szerepelt az is: Organ der Buchdrucker und Schriftgiesser Ungarns. S nem volt ez másképp az 1870-es években létrejött mozgalmi lapok esetében sem: a Munkás Heti-Krónika németül Arbeiter-Wochen-Chronik néven jelent meg, míg az 1877-ben induló utódlapjának, a Népszavának 1924-ig létezett német kiadása Volksstimme címmel.

1882 késő őszén azonban megszerveződni látszott egy csoport a nyomdászegyleten belül, amely kimondta az igényét arra, hogy hagyjanak fel a kétnyelvű lapszámok gyártásával, s a Typographia – a hivatalos közlemények, egyleti szabályok kivételével – kizárólag magyar nyelven jelenjen meg. Mindezt az egyik választmányi tag, Pusztai Ferenc vetette fel,[2] és a „nyelvreform” melletti érveket a választmány egyik alelnöke, Firtinger Károly fejtette ki. Firtinger, aki számos írásban tette közkinccsé a nyomdászat történetét,[3] aláhúzta, hogy a kétnyelvű lap súlyos terjedelmi korlátot jelent, így nem marad fóruma annak, ami az egyesületi lap egyik fő feladata lenne, „Magyarország könyvnyomdászainak anyagi és szellemi, illetőleg szaktudományi emelkedésének előmozdításá”-nak. Felemlítette, hogy a német anyanyelvűeknek több szakmai lap is rendelkezésre állt – ilyen volt a Bécsben megjelenő Österreichische Buchdrucker-Zeitung (amely 1886-ban – bár németül – az osztrák–magyar nevet vette fel). S nem óvakodott a Monarchia idején a függetlenségi oldalon oly jellemző sérelmi nacionalizmustól sem, így felrótta, hogy a „bécsi kormányok” három évszázadon át rendre megszegték a magyar törvényeket, s azt, hogy gyakran a német nyelvet – mint közvetítőt – egyesek arra használnak fel, hogy saját „sociális doctrináikat” erőltessék rá a többségre, a nemzetköziségük pedig nemegyszer nagynémet, avagy pángermán törekvéseket takart.[4]

Firtinger elvetette annak a lehetőségét, hogy – akár a Népszavához hasonlóan – két lap jöjjön létre, mert „a dolognak van egy oly bibéje, amely nem igen könnyen győzhető le, s ez a pénzügyi kérdés”. Ehelyett azzal igyekezett elvenni a német tábor kritikájának élét, hogy a fontos dolgokra maradna hely németül, így a közgyűlési, választmányi ülések ismertetésére, alapszabálymódosítások, árszabályok közzétételére, s a Typographia „német mellékletek időközönkénti adását proponálná”, vagyis a hivatalos „közös ügyeket” németül is közzétennék.[5]

A döntő érvnek a magyar kiadás pártolói alighanem a nyelvi-nemzetiségi viszonyok megváltozását tekintették. Elismerték ugyanis, hogy az 1860-as évek végén, 1870-es évek elején a nyomdaipar is jelentős munkaerőhiányban szenvedett, így „kénytelen volt idegen, intelligens elemek után nézni”. Így mikor az egyleti lap létrejött, legalább 200, de akár 300 német anyanyelvű szakember is dolgozott a magyar fővárosban. Ugyanakkor ezek nagyobb része – állította Firtinger – a következő másfél évtizedben tovább állt, máshol keresett és talált munkát, míg helyükre zömmel magyar anyanyelvűek kerültek. Mintegy ötvenre tette azok számát, akik maradtak, letelepedtek Budapesten. Firtinger hangsúlyozta, hogy szerinte „csakis ez az 50 tag érezheti magát jogában sértve”, ám tőlük azt várta, legyenek megértéssel a magyar szaktársak igényei iránt. Míg – kicsiben a dualizmuskori nemzetiségi politikát másolva – annak a szintén körülbelül ötven nyomdaipari munkásnak kívánalmaival nemigen törődött, akik magyar állampolgárok voltak, de magyarul nem beszéltek.[6] Hasonló motívum egy másik agitáló írásban is felbukkan: eszerint az Osztrák–Magyar Monarchián belül a magyarhoz hasonló státuszt nem élvező Csehországban is cseh nyelvű nyomdászközlönyt adnak ki, és a svájci Genfben sem félig németül jelenik meg effajta lap. Vagyis ami az ellentábor szemében „látszólag jogfosztás, az semmi más, mint méltányos követelés”.[7]

Végül előkerült a vidéki nyomdászközösségek érdeke. A Firtinger által adott körkép azt volt hivatva alátámasztani, hogy a létszámában, erejében, szervezettségében a fővárositól elmaradó vidéken élő nyomdászcsoportok többségében a magyar nyelvű megjelenést pártolnák. Ám az általa bemutatottak ennél jóval árnyaltabb képet festettek – így Pozsonyban a német nyelv dominált, míg más jelentős nyugati városokban – Sopronban, Szombathelyen, Pécsett – már a magyar volt az elsődleges nyelv. Erdélyben, a Partiumban és a Délvidéken szintén volt még német elem, ám egyértelműnek látta a szakma magyarosodását, míg a leginkább német Szászföldön nem kapcsolódtak be érdemben a magyarországi munkásmozgalomba. Ahol pedig jelentős szláv nemzetiség élt – így Újvidéken, Zágrábban –, ott nem igen hitt az együttműködés lehetőségében. Mindenhol máshol, vagyis az ország középső részein pedig úgy vélte, elsöprő a magyar Typographia támogatottsága.[8]

Hogy mégsem volt ennyire egyértelmű a teljesen magyar nyelvű kiadás mögötti többség, azt az 1882. december 3-i szavazás eredménye mutatja, hiszen a közgyűlés – ha csak minimális különbséggel is – 206 szavazattal 202 ellenében a kétnyelvűség fenntartása mellett szavazott.[9] A parázs jelenetekben bővelkedő ülésen, bár megkísérelték, a név szerinti szavazást le sem lehetett bonyolítani a hangzavar miatt, ezért végül a kétnyelvű Typographia híveit a teremben, a magyarítókat a folyosón számolták össze.[10] Ez a végeredmény viszont csak úgy volt lehetséges, ha sok magyar anyanyelvű is – meggyőződésből, taktikai megfontolásból vagy akár a békesség fenntartása érdekében – ekkor még elvetette a közlöny „magyarosítását”. Ráadásul a választmány elé benyújtott indítványt még az igen-szavazatoknál jóval többen, 263-an írták alá.[11]

Bár a nyomdászújság kétnyelvű maradt, az 1883. január 5-i szám fejlécében már csak magyarul írták ki, hogy az a könyvnyomdászok és betűöntők közlönye. A magyar kiadás hívei úgy számoltak, hogy az idő nekik dolgozik, és a kudarcot jelentős részben az indítvány előkészítetlenségének tudták be.[12] Így a kezdeményezést napirenden tartották és 1885 márciusában sikeresen keresztülvitték.[13]

„Nem korállottuk mi a »Typographia« megmagyarosítását sem tavaly, sem két év előtt, de beláttuk azt, hogy az ellennyomás még oly nagy, nem csupán a németajkúak, de még a magyarajkúak egy részénél is, hogy azzal minden áron számolni kell,” – írta a szavazás előtt Kosovitz Rezső. A szerző nem kevés indulattal beszélt a német nyelvű nyomdászok ellenállásáról („A németekre hiába számítottunk, hogy engedni fognak. Dehogy van eszökben engedni.”), amit a lap szerkesztője a megjegyzéseivel rendre tompítani igyekezett („Sokan engednek közülük.”). Kosovitz lényegében azt hangoztatta: magyar földön a magyar akaratnak kell érvényesülnie.[14]

Ám még kevésbé volt szimpatikus annak a győzelmi jelentéssel felérő vezércikknek a megfogalmazása, amely azt ünnepelte, hogy „a sajtószabadság évfordulója napján bonthatjuk mi is ki saját irodalmunk zászlóját”. Hiszen a március 15-i szavazást követő, önelégültségbe hajló harsány írás a másik tábortól – amúgy a munkásmozgalomban egy oldalon harcoló társaitól – az emberi méltóságot is megtagadta: „Valóban sajnos, hogy magyar társadalmunk fáján – mely virulófélben van – ily hernyók rágódnak, s mindeddig nem voltunk elég erősek, hogy azokat onnan elpusztítsuk.”[15] Miközben a fenti írás melletti összefoglaló inkább a békülékenység hangját szólaltatta meg a győzelmi fanfárok helyett és arra utalt, hogy a vezetőségválasztás során kialakított kompromisszum is hozzájárult ahhoz, hogy a javaslat sikerrel járt.[16]

A határozat értelmében az 1885. április 3-i hatoldalas lapszám immár csak három rövid közleményt tartalmazott német nyelven. A vezércikk pedig a közös ügyeken való munka fontosságára hívott fel: „Elérvén három évi küzdelem után czélunkat, a magyar nyelvű »Typographiá«-t, szükségesnek találjuk szaktársaink figyelmét egy másik, reánk nézve szintoly fontos ügyre terelni, […] most már komolyan hozzáfogjunk anyagi helyzetünk rendezéséhez, illetve annak javításához.”[17]

 

Források:

Firtinger Károly: A »Typographia« magyarosításához III. Typographia, 1882. december 1.

A Budapesti Könyvnyomdászok és Betűöntők Egylete közgyűlési és választmányi üléseinek jegyzőkönyvei, 1882–1894. Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltár (PIL) 668. f. (a Magyarországi Nyomdai Munkások Egyesülete és Szakszervezete iratai) 13. ő. e.

Az 1882. december 3-i jegyzőkönyv (letölthető PDF)
Az 1885. március 15-i jegyzőkönyv (letölthető PDF)

A Pest-budai Vándor és Beteg Könyvnyomdászokat Segélyező Egylet, illetve a Budapesti Könyvnyomdászok és Betűöntők Egylete közgyűlési, választmányi és havi üléseinek német nyelvű jegyzőkönyvei, 1871–1883. PIL 668. f. 2. ő. e.

Az 1882. december 3-i német nyelvű jegyzőkönyv (letölthető PDF)

 

Jegyzetek:

[1] A közgyűlés után. Typographia, 1882. december 8.

[2] Magyar Typographia. Typographia, 1882. november 10.

[3] Firtinger Károly. In: Pavlovszky József Alajos (szerk.): Magyar nyomdászok évkönyve, 1904. A Könyvnyomdászok Szakköre, Budapest, 1904.

[4] Fiertinger K.: A »Typographia« magyarosításához. I. Typographia, 1882. november 17.

[5] Fiertinger K.: A »Typographia« magyarosításához. II. Typographia, 1882. november 24.

[6] Uo.

[7] Ács Mihály: Az eldöntés napja. Typographia, 1882. december 1.

[8] Firtinger Károly: A »Typographia« magyarosításához III. Typographia, 1882. december 1.

[9] PIL 668. f. 2. ő. e. 193–194. lap és PIL 668. f. 13. ő. e. 12–14. lap

[10] A közgyűlés után. Typographia, 1882. december 8.; A decz. 3-ki közgyűlés. Typographia, 1882. december 8.; Rendkívüli közgyűlés decz. 3-án (Vége.) Typographia, 1882. december 22.

[11] Egyleti tudósítások. Typographia, 1882. december 15.

[12] Indokolás. Typographia, 1885. március 20.

[13] PIL 668. f. 13. ő.e. 56-57. lap

[14] Kosovitz Rezső: A választás küszöbén. Typographia, 1885. március 13.

[15] D–i J–f: A mi márczius tizenötödikénk. Typographia, 1885. március 20.

[16] Indokolás. Typographia, 1885. március 20.

[17] Sincerus: Időszerű elmélkedések. Typographia, 1885. április 3.

 

---

 

A projektről

 

A Politikatörténeti Intézet a Britih Library The Endangered Archives Programme (EAP) (Veszélyeztetett Levéltárak Program) keretében 2024 augusztusában induló kétéves projektje során a nyomdaipari szakszervezetek 1848 és 1951 közötti levéltári anyagainak digitalizációját végzi el. A projekt során hangsúlyt fektetünk arra, hogy – korabeli dokumentumok bemutatásával – közelebb hozzuk a közönséghez a szakszervezetek és a munkásmozgalom levéltárunkban őrzött irataikhoz kapcsolódó történetét.