A Politikatörténeti Alapítvány, az örökhagyó Svéd László végakaratának megfelelően 2024 őszén pályázatot írt ki egyetemi hallgatók és fiatal kutatók számára tudományos kutatás támogatására a 2025-ös évre. Pályázni lehetett a társadalmi emancipáció 19–20. századi története Magyarországon témában.

A pályázatokról a Politikatörténeti Intézet kutatói és felkért külső bírálók készítettek értékelést, amelynek alapján, a PTI főigazgatójának javaslatára a Politikatörténeti Alapítvány Kuratóriuma hozta meg a végső döntést.

A 2025-ös évre szóló ösztöndíjat Kondorosy Csenge szociológus, az ELTE BTK Atelier doktori programjának hallgatója kapta az „Akkor még nem volt az, hogy hú, fogom magam, egy asszony, aztán elmegy dolgozni”. Munka és emancipáció összefüggései kistelepülésen élő nők élettörténetein keresztül című pályázatáért. Az együttműködés során Csenge vállalta, hogy vállalja a kutatási témájában az ösztöndíj időtartama alatt elkészít egy publikációra alkalmas kéziratot, valamint bekapcsolódik a Politikatörténeti Intézet tevékenységébe.

Kondorosy Csengével Takács Róbert történész kollégánk készített interjút 2025. februárjában:

 

Szociológusként végeztél az ELTE-n. Mi vitt erre a pályára? Mely területei érintettek meg leginkább? 

Egyfajta belsős viccnek számított szociológia alapszakon, hogy megkérdezték, hogy ki az, aki pszichológiára akart menni, csak nem vették fel, és akkor az emberek háromnegyede feltette a kezét. Én is közéjük tartoztam, a szociológiát jelöltem meg a második helyen, a pszichológiáról egy ponttal maradtam le. Engem az antropológia is nagyon vonzott, de az a szak Budapesten akkor már nem indult. Arra emlékszem, hogy a szociológia szak leírása – a társadalmi folyamatok megértése – érdekes, de nehezen volt megfogható számomra, míg a pszichológia kézzelfoghatóbb volt, a szolgálat és a kontaktus vonzott benne. Fél év után viszont a szociológiával nagyon nagy szerelem alakult ki. Olyan összefüggésekre, jelenségekre kaptam ott fogalmakat, amiket azelőtt nem tudtam megragadni – vagy nem is ismertem –, így a valóság felfogásának és értelmezésének is eszközévé vált az ott szerzett tudás.

 

 

Az egyetemi éveid alatt az Angelusz Róbert Társadalomtudományi Szakkollégium tagja voltál. Hogy kerültél be oda és miként járult hozzá a fejlődésedhez?

Az egyetemtől azt vártam, hogy ott valami nagyon erős közösségiség vár – ezt a szakkollégiumban találtam meg. Úgy kerültem oda, hogy ez a Társadalomtudományi Kar saját szakkollégiuma volt, így az egyetemen találkoztam kirakott felvételi kérdésekkel, de egy barátom is felhívta rá a figyelmem. Végignéztem a felvételi kérdéseket és lenyűgöztek – nagyon megmaradt például az: meddig tart Európa? Megmozgatott, hogy emberek ilyen kérdéseket tesznek fel és feltétlenül meg akartam őket ismerni.
Elmondhatatlanul sokat kaptam ott, nagyon egybefonódott a világ megértése és saját magam elhelyezése, benne a társadalomtudományos fogalmakkal. Mivel szakkoliról van szó, így lehetőség volt beköltözni, amit hamarosan meg is tettem. Voltak sokféle kurzusaink, meg együtt is laktunk, így például rengeteg éjszakába nyúló beszélgetést folytattunk. Külön emlékezetesek voltak az olvasószemináriumok, ezekre közösen olvastunk. Sok időnk volt a kurzuson és az együttlakás miatt utána is, és mivel nagyon sok kérdésünk volt, ezeket volt lehetőségünk átbeszélni és így, közösen bensővé tenni a tudást, amiben aztán mindenki a számára hangsúlyos dolgokat vitte el. Szóval, ahogy a világot a mai napig felfogom magam körül, abszolút az itteni élményekből táplálkozik. Nagy privilégiumnak érzem egyébként ezeket az éveket, hogy volt lehetőség megtapasztalni ezt a fajta időigényes-társas elmélyülést, ami ellen annyira sok minden hat – a tudománymetria csak egy példa.

 

Az interjúkészítéssel is ott ismerkedtél meg?

Bizony, falukutató táborokat szervezett az egyik régi szakkolis, amelyen én is részt vettem. Emlékszem az első interjúmra, nagyon megrázó élmény volt, egy falusi nénivel, aki nagyon magányos volt, a döngölt földpadlós otthonában a félhomályban ülve 4-5 órán keresztül beszélte el az életét rendkívül nyomasztóan. Szerencse, hogy nem egyedül voltam ott, de így is miután kijöttem, fél óráig sírtam, annyira közel került hozzám az életének minden nehézsége.

Csináltunk közös terepnaplót is, kaptunk egy elméleti gyorstalpalót, hogy kell megszólítani a helyieket. Azt hiszem, az interjú az a módszer, amellyel azóta is a legtöbbet dolgoztam. Nagyon rugalmas műfaj, rengeteg módon lehet használni, változatos dolgok vizsgálatára.

 

Már egyetemista korodban aktív szervezői tevékenységet folytattál. Ez hozzátartozik a szerepfelfogásodhoz?

Most már igen, de ez 19 évesen nem így volt, a szakkollégium bázisdemokratikus működése ismertette meg velem azt, hogy lehet ezt így is. A családi szocializációmban nem, az iskolaiban pedig végképp nem azt tapasztaltam meg, hogy az ember alakíthatja a világot és annak a működését. A szakkoli erre volt példa, mindent mi csináltunk, mi működtettük a szervezetet – ez a kultúra olyan, mint egy önkormányzat, kerekasztalaink voltak, bizottsági felelősök. Nekem ez az elején nagyon idegen volt, és nem értettem, hogy péntekenként a szabadidejükben miért ilyen kerekasztalokon ülnek az emberek. Aztán rövidesen annyira fontos lett az egész számomra, elsősorban az embereken, barátaimon keresztül, hogy én is több tisztséget vállaltam, például programszervezőként vagy épp a felvételi bizottságban. Tehát szükség volt arra, hogy megcsináljuk magunknak az egész működést, és mivel fontos volt, akartam is, és a komfortzónámból is kimozdított. Nem utolsó sorban rengeteg olyan soft skillt sajátítottam el, ami a mai napig iszonyú hasznos.

 

 

Egy küzdelmes pályakezdés bontakozik ki az életrajzodból – az egyetem elvégzése után: szinte párhuzamosan, egyes helyeken csak néhány hónapra vagy interjúkészítő, tanszéki demonstrátor, könyvtáros és interjúkkal foglalkozó kutató az ELTE Pedagógia/Pszichológia Karán. Mivel ez utóbbi tűnik a leghosszabbnak – erről mesélj, mi volt a feladatod, kivel dolgoztál, mit tanultál e munka során?

Érdekes, hogy ezt mondod, mert a mai napig pályakezdőnek érzem magam. A PPK-s az egy hosszabb kutatás volt, ahol interjúkat készítettünk, az adatgyűjtéstől kezdve az elemzés és cikkírás szakaszaiban is részt vettem. Számomra ez volt az első ilyen teljes ívű kutatási folyamat, az első publikációm is ebből született, ami nagy élmény volt. Simonovits Bori vezette a kutatást, a témája a diszkrimináció volt az Airbnb példáján keresztül, amit közösségi gazdaságként értelmeztünk – bár azóta már látszik, hogy az Airbnb nem minden esetben a felesleget osztja el, hanem a professzionális, profit-orientált vendéglátóipari elemek is előtérbe kerülnek. A központi kérdés az itt megjelenő diszkrimináció volt. Mivel az Airbnb esetén változatos helyekről, országokból jönnek a vendégek, azt vizsgáltuk, hogy milyen velük szembeni előítéletek és sztereotípiák érvényesülnek és hogyan. Én többnyire a szállásadókkal készítettem interjúkat.

 

Ezt követte két kutatási projekt: az egyik a Társadalomtudományi Kutatóközpontban a Pletyka, reputáció és kooperáció: A társadalmi rend informális építőkövei címmel, míg a másik az ELTE Társadalomtudományi Karán.

Az első egy nagyon érdekes kutatás volt, szélesítette a látókörömet. Mi egy nagyobb ívű kutatás, egy játékelméleti alapokon nyugvó számítógépes kísérlet egyik részét végeztük. Azt vizsgáltuk, hogy az emberek mikor döntenek úgy kooperatív helyzetekben, hogy őszinték és mikor nem. Az alapvető kiindulási pont, leegyszerűsítve, az állatvilágban megfigyelt handicap principle egyébként újszerű cáfolata volt, miszerint az őszinteség valójában nem az abszolút, hanem feltételfüggő költségektől függ. Azt néztük, hogy a különböző esetekben ki hogyan dönt. Nagyon érdekes volt megtapasztalni, hogy milyen mértékben lehet formalizálni a döntések meghozatalát, az absztrakt elméletektől tényleg ilyen gombnyomás szintig.
A másik projektet ugyanakkor meghatározóbbnak gondolom. Az Összehasonlító Történeti Szociológia tanszékkel való együttműködésem a demonstrátorsággal indult. Ez egy máig tartó kapcsolat, aminek egy részét jelenti maga a kutatás, az Elitdata, ami amúgy vagy harminc évvel ezelőtt kezdődött. Ennek mi abba a fázisába kapcsolódtunk be, amely a cédulákból már az adatbázis építését célozta, amit a Wikidatával akartuk összekötni. Az volt az elképzelés, hogy digitalizáljuk a tudományos elitekről – konkrétan az egyetemi tanárokról – készült cédulákat, amiket összekapcsolunk például a Wikin meglévő életrajzokkal és egyéb információkkal, így sokféle összefüggést képesek leszünk majd megnézni úgy, hogy közben a digitális tudásbázist is építjük. Inkább tehát egy kvantitatív társadalomtörténeti irányba mutatott. Aztán sikertelenül pályáztunk OTKÁ-ra – ezzel sajnos korántsem voltunk egyedül –, így ez a kutatás egyelőre megállt.

 

PhD-hallgató vagy jelenleg is ELTE Atelier-n. Ennek a műhelynek anno, az ezredforduló táján, amikor én egyetemre jártam, volt egy olyasféle ethosza, hogy ott valami nagyon éteri, olyan elméletileg megalapozott tudományos tevékenység folyik, amit közönséges halandó (alapszakos) nem is nagyon érthet. Hogy kerültél oda – hogy látod belülről a doktori iskolát?

Én is azért jelentkeztem oda, mert nagyon nívós helynek tűnt – és az is. Társadalomtörténet és tér számomra meghatározó fogalmak voltak, és mindkettő nagyon passzolt oda. A neve azt jelenti franciául, hogy műhely, és valóban kifejezetten műhelyszerű a működés, nagyon szerettem ott órára járni, rendkívül jó olvasmányokat vitattunk meg, s ezekben nagyon el tudtunk mélyedni, hozzáolvasni. Számomra nagyon szimpatikus ez az Anneles-ból származó történeti iskola. Ami kifejezetten jellemző rá, hogy nagyon sok tudományterületről érkeztek a hallgatók – volt művészettörténész, volt, aki politológiát végzett, más a kulturális örökség mesterszakot végezte el. Ez egyrészt nagyon izgalmas volt, másrészt időnként nagyon nehéz volt megtalálni a közös nevezőt. Kihívás volt, hogyan tudunk közös fogalmakat használni, vagy ki mit ragad ki az olvasmányokból, mire kérdez rá, mert számomra egészen más volt hangsúlyos, mint egy művészettörténésznek. Egyúttal családias hely, kevés oktatóval és hallgatóval, átlátjuk egymást.

 

És mi a kutatásod ott – és módosult-e az évek alatt, amivel jelentkeztél?

Jelenleg a helykötődés történeti változásait vizsgálom a 20. század második felétől, de nem pontosan ezzel a témával jelentkeztem. A mesterszakos témámból inspirálódtam, az a téeszesítésről szólt, amit lokalitásvesztésként értelmeztem. Az egész úgy indult, hogy a szakkollégiumi interjúkészítő táborok sok év alatt felhalmozott anyagainak leiratát olvasva, ezekben keresgéltem, ezekhez olvastam hozzá, és így felfedeztem a helykötődés fogalmát. Ez teljesen lenyűgözött. Legelőször a helyben való idősödés tapasztalata érdekelt, az idősek interjúit olvasva tűnt fel, hogy a téeszesítés egy nagyon gyakran visszatérő téma volt. Megörültem, hogy a nagy absztrakciónak lehet végre egy ilyen lecsapódása, és úgy döntöttem, ezt vizsgálom. Kiválasztottam egy mezőföldi települést, sikerült a COVID alatt is megszervezni a terepmunkát – az első önálló munkámat –, ami szerencsére jól sikerült, csináltam 8-9 interjút. Az egyik legérdekesebb interjúmat is itt készítettem: az egyik idős néni nem bírta rászánni magát a beszélgetésre a téma miatt, nagyon megijedt tőle, így végül a lányával interjúztam, akivel egy roppant izgalmas interjú készült, amelyben a „kulákosítás” került a fókuszba, illetve az, hogy ez a trauma hogyan adódott tovább a családban. Más interjúalany, aki ugyanott élt, de nem „kulákosították”, viszont egész másképp emlékezett, így egész másfajta megélések rajzolódtak ki.

Ezek nyomán az kezdett nagyon érdekelni, hogy a múlt szenvedéseivel kapcsolatban a közösség egészében mi történik, mert ez a közösség egészében is megjelenik, ha valamely tagjait például „kulákosítják”, akkor ez – ha nem is közvetlenül őket traumatizálja – valamiképpen a többiekre is hat. Ez a viszonyrendszer érdekelt leginkább, ennek a témának egy absztraktabb változatával jelentkeztem a PhD-ra, amely a helykötődés fogalmára épült.
A doktori első évében sikerült egy olyan terepet találni, ami megfelelő volt minden szempontból. Fontos volt például, hogy legyen egy „kulcsember”, aki jó viszonyt ápol a helyiekkel, de nem áll formálisan felettük, aki így utat jelenthet a többiekhez is. Ez a falu hamar iparosodott, már az 1920-as évektől, vagyis pont nem az a klasszikus paraszti társadalom. Voltak természetesen, akik ismerték, mi volt az a kulákkérdés, de ott ez nem volt központi probléma, így ezt végül el kellett engednem. Ennélfogva visszatértem az eredeti kérdésemhez, a helykötődéshez, és most azt vizsgálom, hogy a modernizációs folyamatok, az iparosítás hogyan befolyásolták a helykötődést, ami ugye egyszerre jelenti a társas, épített és a természeti környezethez fűződő viszonyt is.

 

Voltál a Friderich Ebert Stiftung ösztöndíjasa is, amelynek apropóján a Politikatörténeti Intézettel (PTI) már kapcsolatba kerültél. Hogy történt ez, illetve milyen kép élt Benned korábban az intézetről, és ez mennyiben módosult a személyes tapasztalatok alapján?

A lehetőségről egy kedves barátnőmtől tudtam, aki korábban szintén ösztöndíjas volt. Olyan hallgatók pályázhattak, akik közéletileg aktívak, nekik kínáltak mentorálási lehetőséget különböző szervezeteknél. A jelentkezésben több helyet lehetett megjelölni, a legtöbb intézmény civil szervezet volt, ezek az önkéntességre nyitott, civil oldalamat mozgatták meg. A PTI a tudományos oldalamhoz állt közel.

Az volt a képem a PTI-ről, mint amit az Atelier-vel kapcsolatban mondtál, hogy egy ilyen rettentően tudományos közeg. Láttam azt is, hogy társadalomelméleti szempontból ez egy rendkívül színvonalas műhely, amelyben számos kiemelkedő kutató megfordult. A saját témám kapcsán, ami akkor még a téeszesítésre irányult, szintén sok kapcsolódást éreztem. Az is megragadott, hogy nagyon szépek, esztétikusak a kiadványok. És ha már itt tartunk, a Napvilág Kiadónál jelent meg több, számomra kifejezetten fontos kötet is – nagy örömömre például Édouard Louis könyvei, amelyek enélkül Magyarországon nem lennének hozzáférhetők.
Szóval sok okom volt, hogy az elsők között jelöljem meg a PTI-t. Az, hogy végül ide kerültem, egy közös választás eredménye volt, a FES-nél szerveztek egy konzultációs beszélgetést, hogy a leginkább megfelelő helyre kerüljek.

 

 

Az önkéntes közösségi munkát, a szolgálat gondolatát már említetted. Két kifejezetten pedagógiai jellegű munkát végeztél az InDaHouse Hungary és a Deviszont Közösségi Tér projektjeinek keretében. Mik ezek a kezdeményezések, miért tartod fontosnak?

Az InDaHouse-hoz régi szakkolisok adták meg az „utolsó lökést”, tőlük tudtam, hogy lesz egy önkéntes piknik. Bennem meg élt – ahogy a pszichológiai felvételi kapcsán említettem – a szolgálat, a kapcsolódás motivációja. Van négy féltestvérem és velük nagyon szeretek foglalkozni, de azt nem tudtam, hogy ez családon kívül is működik-e. Úgy voltam vele, hogy akkor itt az ideje kideríteni. Elmentem erre az önkéntes piknikre és annyira szimpatikus volt az egész, a szervezet, az emberek, akik azzal töltötték a hétvégéjüket, hogy elmennek Borsodba és ott különböző korú, főleg roma származású gyerekekkel foglalkoznak. Én a korai fejlesztésben vettem részt elsősorban. Nagyon kemény tapasztalat is volt; már megvolt a szociológia mesterdiplomám, volt egy képem arról, hogy mit jelent például a kompetenciafejlesztés, de hogy az is egy kompetencia, hogy a fizikai dimenzióban tájékozódjunk, hogy előre, hátra, hogy ez nem magától értetődő, hanem fejleszteni kell, az letaglózott. Azt éreztem, elképesztő, hogy öt év szociológiatanulás után ennyire arcul tud csapni a valóság. Amiről nem a képzés tehet, hanem azok a társadalmi folyamatok, amelyek az eltérő rétegeket ennyire elszigetelik – azt is, aki erről tanul. Azt éreztem emellett, hogy milyen sokat lehet ilyen kis fejlesztő játékokkal elérni.

A legnagyobbakkal ebben a projektben én sosem voltam, kicsit féltem is a kamaszoktól, egészen a Deviszontig. Ők budapesti, főleg munkásosztályból származó, 13–18 éves gyerekekkel foglalkoztak, és kifejezetten kritikai pedagógiai foglalkozásokat vezettek, a társadalmi helyzetre való reflexió volt a cél. Nem mi mondtuk meg, hogy ők mit fognak csinálni, hanem Paolo Freire szellemében abból indultunk ki, hogy nekik eleve van tudásuk, amire lehet építeni, és ami ugyanolyan értékes, mint az a középosztálybeli tudásbázis, amit például az iskolában is tanulunk, tehát formálisan elismert. A cél az volt, hogy a fiatal ne – elszenvedő – alanya legyen a folyamatnak, hanem aktora. Mi abban segítettük őket, hogy kiválasszák, mi érdekli őket, miről szeretnének többet megtudni. És megtapasztalják, hogy egymástól is lehet tanulni, hogy a tudás sokféle: nem egy felülről jövő valami passzív befogadása, mint az iskolában, hanem egy aktív folyamat, aminek értékes részei. Majd ahogy az őket érdeklő témákat feldolgoztuk, mindig belecsempésztünk olyan kérdéseket, amelyek segítették a társadalmi helyzetükre való reflektálást. Tehát cél volt az ilyenfajta kritikai tudatosság kialakítása is.

 

Beszéljünk a mostani ösztöndíjas projektedről is, amelyben visszatérsz az interjú műfajához. Ha jól értem, ezekkel a vidéki (Veszprém megyei nőkkel készített) interjúkkal a munkához való viszony változásait, az otthon végzett munka (láthatatlan munka – „második műszak”) körüli vélekedéseket kívánod feltárni.

Igen, a kutatás fő módszere az interjú, amelyeket főleg élettörténeti megközelítésben elemzem, így a munkahelyen és az otthon végzett munkát úgy lehet vizsgálni, ahogy van, a maga hétköznapi beágyazottságában. Ha csak abból indulunk ki, hogy az ember mennyi időt tölt a munkahelyén, illetve otthon, az az élet nagy részét lefedi, tehát a helyhez való viszony szempontjából is izgalmas. A nők esetében különösen igaz, hogy az otthon töltött idő jelentős részét is a munkavégzés teszi ki. Az időmérleg-vizsgálatok alapján a nők a mai napig sokkal több házimunkát végeznek, és ezen belül különösen a gyerekekkel töltött időben nagy az eltérés. Ez tehát egy lassan változó dolog, ami a nők életére számottevő hatást gyakorolt akkor is, most is. Hogy a változás hogyan zajlott, mindez milyen hatással volt a nők társadalmi és gazdasági helyzetére, és hogy a kétféle munkavégzés hogyan fonódik egymásba – például a közösségben végzett gondoskodási munkákon keresztül, ami számos interjúalanyomnak meghatározó –, nem csak izgalmas, de fontos kérdés is. Az, hogy a munkavégzést a nők hogyan élték meg és hogyan beszélik el, szintén nagyon fontos. Az interjúkon keresztül igyekszem elkerülni a kutatói nézőpont rossz értelemben vett túlsúlyát, például a tapasztalataik felülírását.

Az interjúk mellett más forrásokat is vizsgálok. Számos népszámlálási adatot lehet például a téma szempontjából, újfajta módon elemezni, mondjuk a fürdőszobák számának alakulását, vagy éppen a vízellátottságot, tehát hogy az a telken kívülről, a kertből vagy a csapból folyt-e. Ezekből az elsőre unalmasnak tűnő számokból bomlik ki, hogy a hétköznapokban, a házi- és reprodukciós munkának milyen keretei voltak, ami izgalmas kérdés. Lehetne közelíteni pusztán adatsorokból is, de hogy az emberek ezt miképp élték meg, milyen módon ágyazódott be egyfajta magától értetődőséggel az életvilágukba, az interjúkkal tárható fel. Az emancipáció szempontjából például más kép rajzolódhat ki a foglalkoztatási adatok, és más az interjúk alapján. Nem biztos, hogy ami kívülről előrelépésnek tűnik, például a saját jövedelem, ami képessé tesz bizonyos dolgokra, az a tapasztalatok szintjén is egyértelműen pozitív. Ezek komplex hatások, és nem értelmezhetők izoláltan. A kutatói ideáltípusok, mint például a hagyományos és a modern női szerepek, keverve vannak jelen.

Izgalmas például, hogy sok szempontból hasonló társadalmi helyzetben lévő nőknél nagy különbség mutatkozott az otthoni munkamegosztásban, és ettől függően, ha valaki több műszakban dolgozott, az jelenthetett több időt, de jelenthetett otthonra való bezáródást is. Ha az emancipáció absztrakt fogalmához szeretnénk közelebb kerülni, szintén ismerni kell, hogy ki mit ért ez alatt. Volt például olyan, aki morális-ideológiai síkon azt mondta, nem tetszik neki, hogy felcserélődnek a hagyományos nemi szerepek, konkrét esetekben viszont, amikor nem ideológiai keretezésben folyt a beszélgetés, az egyenlőséget pártolta. Szóval ezek az attitűdök nem különíthetők el ilyen határozottan, hogy én tradicionális vagyok, én meg modern vagy emancipált vagyok, hanem tudnak egymás mellett is élni. A feladat épp ennek a sokféle jelentéstulajdonításnak és megnyilvánulásnak a megértése.