2025. áprillis 14.

 

„A régi alapszabályokon tett minden változtatást – jót és rosszat – e helyütt nem tárgyalom, csak néhányat hozok föl, mégpedig egy jót: a munkanélküli segély szabályozását és három rosszat: az özvegy- és árvasegély elrontását és egy úgynevezett kongresszusi bizottság választását, amely a 49. §. értelmében az egyletet igazgatja, holott az 50. §. értelmében az egyletet nem ez a bizottság, hanem a közgyűlésen választott választmány igazgatja.” – foglalta össze véleményét „egy régi tag” a nyomdászok szakmai fórumában a Typográphiában 1895 májusában.[1]

Hogyan sikerült „elrontani” az özvegy- és árvasegélyt, amely a szakszervezetek egyik fontos vállalása volt a tagtársak örökösei felé? A Magyarországi Könyvnyomdászok és Betűöntők Egylete 1895. március 1-jén hirdette meg következő, VI. kongresszusát. A Typographia ugyanezen száma foglalkozott a pozsonyi helyi szervezettel, amely az előző évtizedben felvetette, hogy a budapesti és vidéki egyletek külön szerveződjenek. Ám helyette maradt az egység, sőt, 1895-ben az áprilisi kongresszus napirendjére került a nagyszebeniek, a zágrábiak és a pozsonyiak csatlakozása. A központ bizonyos alapszabály-módosításokat is ajánlott nekik, így az özvegyi segélyek kapcsán ezt: „Elhalt tagok után esedékes segélyre csakis az elhunyt tag törvényes örököseinek van joga.”[2]

A lapból nem volt kiolvasható annak bármiféle előjele, hogy e pont kapcsán súlyos vita fog kipattanni. Az áprilisi – húsvéti – közgyűlés azonban az örvegyi és árvasegélyre való jogosultság feltételei közül törölte a „törvényes” szót. Vagyis lehetőséget teremtett arra, hogy a „vadházasságban” élők partnerei, illetve az ilyen kapcsolatokból születő gyermekek is egyleti támogatásban részesüljenek.

„Nem tudom, hogy Silberberg szaktárs honnét merítette azt a bátor gondolatot, hogy a mai társadalmi viszonyok között akármelyik európai állam megerősít olyan határozatot, amely a concubinatust [ágyasságot] előmozdítja és megengedi, hogy valakit segélyezzünk, aki nem a törvényeknek megfelelőleg él és nemz?” – folytatta háborgását a „régi tag” a szaklapban.[3]

A fent bírált Silberberg Ignác kongresszusi küldött nem jelentéktelen szereplője volt a hazai munkásmozgalmi életnek az 1890-es évek közepén. A német Karl Liebknecht, August Bebel és az osztrák Victor Adler személyes munkatársa 1894-ben tért vissza Ausztriából, ahol az osztrák után a magyar pártvezetés tagja is lett, s az 1895-ös az egyleti közgyűléssel egy időben alakuló Népszava kiadóvállalat vezérigazgatójának választották meg, s a munkássajtó legfőbb orgánumát – ekkor még csak rövid életűen – napilappá alakította.

Az őt bíráló „régi tag” viszont nemcsak a tradicionális erkölcsi értékeket védelmébe véve, hanem a politikai realitások figyelembevételét is hangsúlyozva érvelt a módosítás ellen. „Én nem képzelem a jövő társadalmát sem olyannak, hogy minden házassági jog nélkül éljenek és nemzzenek abban az emberek, mert hisz még az állatoknál is van bizonyos párosodási törvény. […] Nekünk kötelességünk a fönnálló törvények módosítására törekedni, de ameddig azok fönnállanak, kénytelenek vagyunk előttük meghajolni és ellenük tenni semmit sem bírunk.”[4] Magyarországon a nyomdász-kongresszus idején a házassági jog terén éppen átmeneti időszak volt: a Wekerle-kormány által előterjesztett törvényeket az országgyűlés 1894-ben elfogadta, az 1894. évi XXXI. törvénycikk (a házassági jogról) és az 1894. évi XXXIII. törvénycikk (az állami anyakönyvezésről) 1895-ben lépett érvénybe. Ezek azonban nagyon távol álltak attól, hogy a házasságon kívüli együttélést elismerjék: csak a polgári házasságkötést írták elő, s ebből kifolyólag házassági ügyekben az állami bíráskodást tették meg illetékesnek.

Ebből adódott az a következtetés, hogy az alapszabályt – mivel azt a Belügyminisztériumban hagyják jóvá – nem fogják átengedni. Újra csak a reformista hangok a kemény osztályharc ellenében: „abból a Csebrenyák-féle érvből sem kérünk mi, hogy: »ha a kormány nem erősíti meg alapszabályainkat így, akkor fölterjesztjük azokat az idők végtelenségéig újra meg újra.«”[5] Az említett javaslattevő Silberberg közeli munkatársa, Csebrenyák József, a Népszava felelős szerkesztője volt.

A bíráló cikk szerzője ugyanakkor a modus vivendi mellett foglalt állást. Mindezt abban a helyzetben, amikor az egyletnek egyébként sem volt a kormány által jóváhagyott alapszabálya, s az állammal folytatott vita 1895 nyarán odáig fajult, hogy augusztus 1-jével zár alá helyezték a szakegylet vagyonát.[6] Így voltak, akik eleve azért is ellenezték a fenti módosítást, mert az szerintük éppen a kormánnyal való megegyezést lehetetlenítette el. A kritikus hangok képviselője elvetette azt az érvet is, miszerint helyes, ha az egylet éppen az állam által el nem ismert gondoskodási kötelezettséget vállalná fel. A nem túl szerencsés példa, amelyet párhuzamba állított a törvénytelen asszonyok és gyermekek segélyezési jogosultságával a következő volt: a katonai szolgálat során megsérültek sem részesülnek a munkabalesetet szenvedőkkel ellentétben rokkantsági segélyben.

Bár az élettársi kapcsolatban élők segélyezésének kérdése világnézetileg élesebben megosztó kérdésnek számított, sok szakszervezeti tag igazságérzetét sértette az is, hogy az özvegyi segély összegét is leszállította a kongresszus. Addig a legfontosabb határvonalnak a tíz éves tagság számított, aki azt elérte, annak özvegye 250 Ft segélyt kaphatott – de ezt a kongresszus – bár az egylet kasszája nem volt deficites – 150 forintra mérsékelte.[7] A családos tagokat az a döntés is sértette, hogy bár a munkanélküliek segélyezését időben kiterjesztették – 13 hétre –, a segély összegét egységesítették, vagyis e megoldás nem ismerte el a családos emberek nagyobb terheit.

A törvénytelen gyermekek, valamint a házasságon kívüli partnerek segélyezése ellen a budapestieken túl a kilencből hét területi szervezet (Arad, Brassó, Debrecen, Kassa, Nagyvárad, Pécs és Temesvár) levélben tiltakozott.[8] Végül az elégedetlenség miatt május 26-ára rendkívüli közgyűlést kellett összehívni, amely semmisnek nyilvánította az áprilisi kongresszus határozatait. Mindez arra is utal, hogy akkor a házasság és együttélés kérdésében valószínűleg a nyomdai munkások körében is a hagyományos normákhoz ragaszkodók voltak többségben.

 

[1] Egy régi tag: A kongresszus utáni hangok. Typographia, 1895. május 3. 1.

[2] A központi alapszabálymódosító közgyűlés által ajánlott módosítások. Typographia, 1895. március 15. 1.

[3] Egy régi tag: A kongresszus utáni hangok. Typographia, 1895. május 10. 1.

[4] Uo.

[5] A dualista időszakában egyes „ellenzéki” egyesületek alkalmazták azt az eszközt, hogy az alapszabályukat többször is – akár változó elnevezés alatt – felterjesztették a Belügyminisztériumhoz, mert annak általában hosszabb idejű elbírálásáig (elutasításáig) a legalitás határán, de működhettek.

[6] Vincze Judit–Tamáska Péter–Végh Oszkár: A nyomtatott betű szabadságáért. A Nyomda-, a Papíripar, a Sajtó és a Könyvkiadás Dolgozói Szakszervezetének története, 1862–1987. A Nyomda-, a Papíripar, a Sajtó és a Könyvkiadás Dolgozóinak Szakszervezete, Budapest, 1987. 73–74.

[7] Egy régi tag: Császárabb a császárnál! Typographia, 1895. május 17. 1.

[8] Typographia, 1895. május 17. 1.

 

---

 

A projektről

 

A Politikatörténeti Intézet a Britih Library The Endangered Archives Programme (EAP) (Veszélyeztetett Levéltárak Program) keretében 2024 augusztusában induló kétéves projektje során a nyomdaipari szakszervezetek 1848 és 1951 közötti levéltári anyagainak digitalizációját végzi el. A projekt során hangsúlyt fektetünk arra, hogy – korabeli dokumentumok bemutatásával – közelebb hozzuk a közönséghez a szakszervezetek és a munkásmozgalom levéltárunkban őrzött irataikhoz kapcsolódó történetét.