2025. március 14.

 

1913. február 25-én adta hírül a Népszava, hogy két nappal korábban eszperantista munkások – akik mintegy harmincan gyűltek össze a Conti utcai szociáldemokrata központhoz közeli Népszínház utca eleji vendéglőben – elfogadták egy új egyesület alapszabályát. A megalakuló Magyarországi Eszperantista Munkások Egyesületébe (MEME) várták a további jelentkezőket.[1] Mindez két évvel követte a polgári eszperantó egyesület megalakulását, bár a kormányzat nem sietett a MEME hivatalos bejegyzésével, s működése csak az alapszabály-tervezet módosítása után, 1914. április 29-én vált hivatalossá.[2] A polgári és munkás eszperantisták nem álltak szemben egymással, utóbbiak közül többen is helyet kaptak előbbi vezetésében.)
 

A szerveződés lelke egy Temesvárott született 30 éves nyomdász volt, aki Párizsban ismerkedett meg az eszperantó nyelvvel.[3] Polgár Izsó nemcsak Budapesten szervezte az munkáseszperantó mozgalmas, hanem vidéki városokba is ellátogatott, többek között Aradra. Az ügyet teljes mellszélességgel támogatta a helyi szociáldemokrata pártszervezet, amelynek párttitkára nyitotta meg az aradi Munkásotthon nagytermében tartott előadást. A beszámoló sajnos csak azt őrizte meg, Polgár Izsó miről érvelt, azt nem, hogy miképpen: „rámutatott a nemzetközi nyelv nagy fontosságára a modern munkásmozgalmakban. Bemutatta az eszperantót megelőző nyelvkísérleteket és ismertette azok sikertelenségének okait. Ezután az eszperantó mozgalom célját és jelenlegi állását fejtegette.”[4] A Népszava olvasói azt is megtudhatták, hogy az aradi szerveződés nem nulláról indult, Dezsény Dezső személyében aktív szervező és nyelvtanár tevékenykedett ott. Az esten pedig a Marseillaise-t is elénekelték eszperantó nyelven.
 

Az előzmény kísérlet, amelyre az előadó utalt, leginkább a volapük nyelvet jelentette, amely a német katolikus Martin Schleyer tett közzé 1879-ben, s az 1880-as években nemzetközi mozgalom bontakozott ki az emberiség közös nyelvének érdekében. A volapük ugyanakkor már hanyatlóban volt, mire az orosz uralom alatt álló litván területen élő zsidó származású orvos, Lazar Markovics Zamenhof kidolgozta az eszperantót. A rendkívül egyszerű és kérlelhetetlen logikai rendben felépített műnyelv hamar eljutott Magyarországra is, a Kolozsvári egyetemen oktató altajista, – a magyar nyelv eredetéről szóló heves vitákban egyéni, de turanista álláspontot képviselő – Szentkatolnai Bálint Gábor révén. Az ő tanítványa, Barabás Ábel 1898-ban elkészítette az első magyar eszperantó nyelvtankönyvet is. A századfordulón – egy szekszárdi nyomdász, Lengyel Pál jóvoltából már eszperantó nyelvű folyóirat (Lingvo internacia) is született.
 

Az eszperantó eszméje egyáltalán nem állt messze a munkásmozgalomtól. Már az I. Internacionálé 1867-ben tartott második kongresszusán (hol volt akkor még a volapük?) határozatba foglalták egy közös nyelv létrehozásának ügyét: „A közös nyelv mindnyájunkra nézve jótétemény lenne és hathatósan támogatná a népek egyesítését és testvériesülését.”[5] Később a francia szimbolista költő és kommunistává váló Henri Barbusse így méltatta az eszperantó jelentőségét: „Nekünk szocialistáknak két kézzel kell megragadnunk ezt a csodás kulcsot, mely mindenki előtt megnyitja az egész világot, melynek neve: eszperantó.”[6]

Maga Polgár Izsó a nyomdászok lapjában, a Typographiában fejtette ki, miért tartja a gutenbergi találmányhoz hasonlítható vívmánynak a nyomdászok számára az eszperantó nyelvet. A korábban Párizsban dolgozó nyomdász hangsúlyozta, hogy egy tipográfusnak minél több nyelvet kell(ene) magas szinten elsajátítania, hiszen bármikor arra kényszerülhet, hogy más országban keressen megélhetést. Egy egységes nyelv e téren „megfizethetetlen könnyebbséget” jelentene. De a szakszervezeti és szociáldemokrata mozgalomban is, ahol – magyarországi viszonylatban – nem ritka, hogy négy nyelven beszélőknek kell egyetértésre jutniuk. S erre – mint nem a nyelveket felváltó, hanem az érintkezést megkönnyítő nyelvként – az eszperantót „hangzatos, világos és szabatos mondatalkotása, igen szép hangzása és könnyű elsajátíthatósága” miatt tökéletesnek tartotta.[7]
 

Az eszperantó legalább két aspektusból tökéletesen illett a munkásmozgalom ethoszához. Egyrészt a szociáldemokrata és szakszervezeti mozgalom önmagát nemzetközinek tartotta, s az eszperantó e nemzetköziségnek felelt meg. Másrészt a hierarchikus viszonyok meghaladását is ígérte, hiszen a nemzetközi munkásmozgalomban a német és az angol nyelv számított meghatározónak, míg az eszperantó azt ígérte, hogy e téren is megvalósulhat az egyenlőség. Ezen felül a konkrét társadalmi valóság is az eszperantó mellett szólt: míg a felső- és középosztályok számára az idegen nyelvek elsajátítása magától értetődőnek számított, a munkásosztály tagjai – túl azon, hogy a magyarországi munkásság még a 20. század elején is alapvetően kétnyelvű volt, így a szociáldemokrata Népszava németül is megjelent Volksstimme címmel – e téren behozhatatlan hátrányban voltak. Az eszperantó erre a helyzetre is megoldást kínált.[8]

A Polgár Izsó irányította szervezőmunka eredményeképpen 1914 februárjában a MEME-nek már három csoportja és 200 tagja volt, az 1914 elején kezdődő nyelvi kurzusokon pedig 500-an vettek részt.[9] 1914. május elsején a munkáseszperantisták a nemzetközi szimbólumuk, az ötágú zöld csillag alatt vonultak fel.[10] Polgár 1914-ben munkások számára eszperantó nyelvkönyvet is készített Esperanto tanfolyam húsz leczkében, teljes nyelvtannal, olvasmányokkal és szótárakkal címmel. Azt vallotta, hogy az eszperantó nyelv annyira világos és egyszerű, hogy e húsz lecke elegendő ahhoz, hogy a munkások használható nyelvtudásra tegyenek szert.

Az államhatalom – főleg annak helyi szervei – ugyanakkor eleve bizalmatlanok voltak az eszperantó mozgalommal szemben. Így 1913 őszén Sághy Lajos székesfehérvári rendőrfőkapitány – a Népszava beszámolója szerint – az alábbiakkal utasította el az eszperantó tanulását népszerűsítő gyűlés megrendezését: „Hát nemzetközi tolvajnyelv! Azért találták ki, hogy a gazemberek egymás közt úgy beszélhessenek rajta, hogy a rendőr ne értse. Én ilyen nyelvet nem engedek propagálni és az eszperantó-gyűlést betiltom. Punktum.”[11] Külön pikantériája volt e tiltásnak, hogy a munkások számára fontos ügyet Dr. Kerekes Lajos fehérvári alpolgármester nemcsak támogatta, hanem a tanfolyamot is ő tartotta volna. Az ügyet a keresztényszociális Giesswein Sándor, az eszperantó nyelv lelkes híve a parlamentben is megemlítette 1913 decemberében, bár mondanivalója jóval szélesebb értelemben követelte a nyilvánosság szabadságát: „mindent, ami a gondolat-, az eszmeközlés lehetőségét megnehezíti, félre kell tennünk, mert az tulajdonképpen a nép kulturális haladásának hátrányára van.”[12]
 

Az első világháború kitörése – a szociáldemokráciát is a nemzet melletti állásfoglalására kényszerítő nacionalizmus felpörgése – óhatatlanul visszaesést jelentett az eszperantó mozgalomban is. Ugyanakkor a besorozott eszperantisták gyakran ruhájukon viselték a zöld csillagot – s a Pesti Hírlap 1915. márciusi cikke azt mutatja, nem is feltétlenül hiába. Egy hadifogásba került német katona arról számolt be a Germana Esperantisto című lapnak, hogy egy orosz katonatiszt e jel alapján fordult hozzá eszperantó nyelven, majd Moszkvában is eszperantó nyelven beszélő orosz tisztek figyelmét élvezte, és nemcsak őt vette maga mellé egyikük, de német, magyar, olasz és orosz katonákból kisebb eszperantó kör is kialakult az orosz hátországban.[13] Ám ekkor, 1915 tavaszán a MEME már nem működött, igaz szakszervezeti szervezésben még 1916-ban is indult nyelvi tanfolyam.
 

[1] Népszava, 1913. február 25.

[2] Blau Zoltán–Láng Péter: Eszperantista munkásegyesület Magyarországon I. (1913–1919). Budapest, 1976/1. 35.

[3] Polgár Izsó. In: Újvári Péter (szerk.): Magyar Zsidó Lexikon. Budapest, 1929. 713.

[4] Eszperantó-munkásmozgalom Aradon. Népszava, 1913. október 8.

[5] Idézi: Kaba Eszter: „Az eszperantó barátság nyelve”. Forrás: https://elsovh.hu/az-eszperanto-a-baratsag-nyelve

[6] Idézi: Blau Zoltán–Láng Péter: I. m. 35.

[7] Polgár Izsó: A nyomdászat és az esperanto. Typographia, 1913. február 28.

[8] K. Horváth Zsolt: A szót, a titkot, a piciny csodát. Peremhelyzet és a közlés emancipációja. Forrás:

https://litera.hu/irodalom/publicisztika/a-szot-a-titkot-a-piciny-csodat.html

[9] Blau Zoltán–Láng Péter: I. m. 35.

[10] Tieder Zsigmond: Harc az eszperantóért. Népszava, 1930. május 1.

[11] Micsoda is hát az eszperantó? Népszava, 1913. október 2.

[12] Képviselőházi napló, 1910. XX. kötet. 484.

[13] Esperanto a háborúban. Pesti Hírlap, 1915. március 25. (Közreadja: Kaba Eszter.) Forrás: https://elsovh.hu/az-eszperanto-a-baratsag-nyelve

 

---

 

A projektről

 

A Politikatörténeti Intézet a Britih Library The Endangered Archives Programme (EAP) (Veszélyeztetett Levéltárak Program) keretében 2024 augusztusában induló kétéves projektje során a nyomdaipari szakszervezetek 1848 és 1951 közötti levéltári anyagainak digitalizációját végzi el. A projekt során hangsúlyt fektetünk arra, hogy – korabeli dokumentumok bemutatásával – közelebb hozzuk a közönséghez a szakszervezetek és a munkásmozgalom levéltárunkban őrzött irataikhoz kapcsolódó történetét.