2026. június 22.

 

Sürgősen cselekedni kell, hogy „közszabadságok olyan nagy jelentőségű tényezője, aminő a sajtószabadság, ne lehessen a jövőben a szocialista párt vagy a szakszervezet szabad prédája” – mondta ki egy 1932 áprilisában készült titkos – meglepő módon a szakszervezeti anyagok között megőrződött – munkaanyag, amelyet az utolsó lap hátsó oldalára ceruzával írt feljegyzés szerint egy szűk kör állított össze.[1] A három, nyomdákat és kiadókat képviselő személy Kis Tamás, az Állami Nyomda igazgatója, Praznovszky Iván, volt párizsi követ, a Budapesti Napilapok Testületének elnöke, valamint Salusinszky Endre, Az Est felelős szerkesztője, az Újságírók Szanatórium Egyesületének alapító-elnöke volt.[2]

 

 

Szervezkedésük kiváltó oka az április elején lezajlott nyomdászsztrájk volt, amelyre azért került sor, mert a belügyminiszter az „ország belső rendjét és közbiztonságát veszélyeztető közleményei” miatt betiltotta a Népszavát. A betiltás indoklása nem egy konkrét cikket említett, hanem elsősorban a vidéki helyzettel foglalkozó írások sorozatát minősítette izgatásnak, amely a válság által „érzékenyen sújtott földmunkásság, illetve falusi lakosság elkeseredését fokozni és lelkében szélsőséges szenvedélyeket kelteni” képes. A vidéket, ahol a hatalom szerint a szociáldemokráciának nem igazán volt keresnivalója. Meg is neveztek néhány olyan közleményt, amely a csendőrség kegyetlenkedéséről, a falvakban élő szociáldemokraták üldöztetéséről tudósítottak, illetve az ellenállás jogát, lehetőségét hirdették.[3] Az április 3-i lapszám két írását, a vezércikket (A nyugtalan lelkiismeret tombolni kezd), illetve a Tíz éve… című glosszát ki is szedette a cenzúra, így azt a számot – a cikkek üres helyével – újra kellett nyomni. A vezércikk a vidéki elégedetlenek kíméletlen üldöztetésével foglalkozott, a glossza pedig az 1922-es parlamenti választás előtt az Erzsébetvárosi Demokrata Körben történt bombamerényletre emlékezett,[4] s az elkövetők „kimentését” rótta fel a hatalomnak, és ebben, ha viszonylag óvatosan is, de Horthy Miklós – akinek személye kormányzóként „sérthetetlen” volt a korabeli jogszabályok szerint – felelősségét is felvetette.

A szociáldemokrata újság betiltása ellen tiltakozva a napilapokat készítő szervezett munkások sztrájkba léptek. Vagyis ez a sztrájk világosan politikai küzdelem volt, s nem pedig az anyagi érdekérvényesítést szolgálta.

A kormányzat ebben a helyzetben két rendkívüli kiadvánnyal igyekezett kezelni a napilaphiányt, a Reggeli Hírekkel, illetve az Esti Hírekkel. E lapok az Állami Nyomdában készültek, ahol egyáltalán nem engedélyezték a szerveződést a korszakban, így az ott dolgozók a sztrájkba sem kapcsolódhattak be. Őket a Typographia nemcsak politikailag, hanem szakmailag is elmarasztalta: „Állami nyomda »altiszt«-nyomdászai ezzel a törekvéssel szemben testvéráruló munkára vállalkoztak. Hogy mint néz ki ez a sajtótermék, arra kár volna sok szót vesztegetni. Meglátszik rajta, hogy inkább altisztek, mint nyomdászok készítik.”[5]

A sztrájk után készített titkos hatoldalas tervezetből kiviláglik, hogy azt a lapkiadói-tulajdonosi kör rendkívül súlyos fenyegetésként élte meg. És ennek hatása alatt annak a módját keresték, miként akadályozható meg, hogy a nyomdászok a későbbiekben újra – politikai – sztrájkkal bénítsák meg a fővárosi lapkiadást.

Kiindulópontjuk szerint a nyomdászokat egyedi érdekérvényesítő képességgel ruházta fel a sajátos iparág. Gazdaságilag azért, mert napról napra termelt, vagyis ellentétben például a bőr- vagy vasiparral, a sajtóban nem léteztek raktárkészletek, amelyek tompítani tudták egy sztrájk hatását. Az áruhiány azonnal bekövetkezik. Másrészt a nyilvánosság kérdése fokozott figyelmet kap mind belföldön, mind külföldön, és a kielégítetlen hírigény miatt a közvélemény nyugtalanságát fokozzák az óhatatlanul lábra kapó híresztelések. Ráadásul ez utóbbira a kormány megoldását, a napilapokat helyettesítő Reggeli Hírek/Esti Hírek kiadását inkább kontraproduktívnak tartották, mondván az olvasó „a szükséglap közleményeiben nem hisz, hanem azon töri a fejét, mit nem írt meg a félhivatalosnak tekintett lap”.[6] „A lap belső tartalma a tényeket meghamisítva, elferdítve közli az eseményeket, a kormány fölfogásának megfelelően, azzal a törekvéssel, hogy a közvéleményt megtévessze.” – jelentették ki a másik oldal szemszögéből ugyanezt sokkal határozottabb ítéletként a nyomdászok lapjában.[7]

A „szervezkedők” ezért egy olyan megoldást kerestek, amelyben a sztrájk idején – korlátozott nyomdai munkaerő igénybevételével és lecsökkent nyomdai kapacitás mellett – is megjelenhetnek a politikai napilapok, de úgy, hogy ezeken az alkalmi kiadványokon ne legyen rajta a hivatalosság bélyege. Ezért fontosnak tartották, hogy az érintett lapok – összesen tíz reggeli, hét délutáni, valamint két német nyelvű lap – a saját fejlécével jelenjen meg, viszont a rendkívüli helyzetre való tekintettel ezek a második oldaltól laptípusonként azonos tartalmat közöltek volna. Így a szerkesztőségek csak a címoldal anyagaiért lettek volna felelősök. Számításaik szerint így 212 különböző oldal helyett egy napon csak 32 különböző újságoldal készült volna el, vagyis ennyivel kevesebbet is kellett volna a nyomdákban kiszedni. Úgy kalkuláltak, hogy a közel húsz kiadvány elkészítésében részt vevő 900 nyomdász helyett ehhez annak töredéke, 120 nyomdász – 50 gépszedő, 22 szaknyomdász, 8 gépmester, 10 öntő és 30 segédmunkás – is elegendő lehetett.

Viszont – hangsúlyozták – ezzel önmagában még nem oldották meg a problémát, mert ebben a válsághelyzetben éppen a szervezett munkásokkal álltak szemben, de nem is alkalmi sztrájktörők összeverbuválásában látták a kiutat, ahogy az Állami Nyomda egyéb teendőkkel lefoglalt alkalmazottainak is legfeljebb kiegészítő szerepet szántak. E téren az anyag készítői katonai párhuzamokat kerestek és katonai terminusokban beszéltek. Egy tartalékhadtest felállításában gondolkodtak, olyanban, amelyet „minden percben mozgósítani lehet a megtámadott közszabadság védelmére”, és amely – főállású, fizetett vezetővel rendelkezik, aki felel azért, hogy az egység tagjai megfelelő „kiképzést” kapjanak és rendszeresen gyakorlatozzanak, hogy ne valljanak szégyent, ha éles bevetésre kerülne sor. Ezért a gépszedők, gépmesterek és öntők három-három, a nyomdai segédmunkákat végzők két hónapos betanítás után visszatérnének a polgári életbe, de éves gyakorlaton vennének részt, és bizonyos időközönként „nagy hadgyakorlatra” is mozgósítanák őket, meglepetészszerűen, a rendkívüli lapkészítés teljes munkafolyamatát végigcsinálva. A tervezet készítői a kiképzés és a mozgósítás költségeit is igyekeztek megbecsülni (100 000, illetve 24 000 pengőt beállítva erre).

A tervezet utalt arra, hogy egy hasonló célú intézmény már működött Magyarországon, a Nemzeti Munkavédelmi Szervezet. Ezt 1921-ben, szintén sztrájkok hatására, egy decemberben kiadott kormányrendelet hívta életre: a cél az volt, hogy kormányzati irányítással „hivatásos sztrájktörőket” vethessenek be minden téren a szakszervezeti akciók ellen. Az önkénteseket a sütősztrájktól a nem szociáldemokrata szervezésű vasutassztrájkig több esetben be is vetették, nem volt a nyomdászat sem kivétel. Az 1924-es nyomdászsztrájk alkalmával ötvenhat műegyetemi hallgató segédkezett a Reggeli Hírek, Esti Hírek és a Budapesti Közlöny megjelentetése érdekében. Ehhez részben a Budapesti Hírlap nyomdáját vették igénybe, mindent itt nyomtattak, míg a Belügyminisztérium kísérleti nyomdájában főleg a szedők dolgoztak. A „nyomdászcsoportnak” 1924-ben, illetve 1925-ben két további kisebb bevetésére is sor került.[8] Ám az 1932-es tervezet idején ez a hajdan egyetemi hallgatókból álló nyomdászcsoport már nem működött.

Szintén katonai jellegű tervezgetésre utalt, hogy ezt a „hadműveletet” teljes titoktartás mellett képzelték el, a „besorozott egyéneknek” is titoktartási kötelezettséget kellett volna vállalniuk, és persze azt, hogy behívóparancs esetén azonnal megjelennek. Hogy hol? A tervezet ezzel a problémával is igyekezett szembenézni – és arra jutott, az Állami Nyomda infrastruktúrája ilyen műveletekhez nem elegendő, egy, legfeljebb két hírlapnyomda is szükséges. De erről – részben a meglepetés ereje érdekében, részben mert a magánnyomdákban jelentős volt a szakszervezet ereje – nem állapodhatnak meg előzetesen, hanem úgy vélték, a válság pillanatában fegyveres erővel kell biztosítani.[9]

Nem véletlen tehát, hogy a polgári lapok képviselői nagy nyomatékkal hivatkoztak az államérdekre, hiszen a tervezet megvalósításához az állam jóindulatát, sőt támogatását is meg kellett volna nyerniük. Ezért emelték ki, hogy úgymond nem saját működésük és profitjuk megóvásáról van szó, hanem – ahogyan a korszakban sokat emlegették – az állami és társadalmi rend védelméről – vagyis a lapok megjelenésének akadályozását a közüzemek, a víz-, gáz- és áramszolgáltatás elleni szabotázsakciókhoz, „orvtámadáshoz” hasonlították. A terminológia pedig a rendtörvényként emlegetett 1921. évi III. tc. nyelvezetét vette át, és a „megtámadott közszabadság”, azaz a sajtószabadság védelmét kívánta biztosítani. Sőt, érvelésükben odáig mentek, hogy a lapmunkások sztrájkját a forradalom előszobájaként tüntették fel: „a proletárdiktatúra kikiáltását is az azt megelőző napon a polgári lapoknak sztrájk útján való beszüntetésével készítették elő.”[10]

A küzdelem a sajtószabadság definiálásáról is szólt, hiszen a sztrájkoló nyomdászok szintén a sajtószabadság védelmezőiként határozták meg magukat. „Nem az első megnyilatkozása ez a nyomdai munkásságnak a sajtószabadság mellett, mindannyiszor, amikor a kormányerőszak a véleményszabadsággal, a sajtószabadsággal szemben erőszakot alkalmazott, fölemelte tiltakozásának szavát még akkor is, ha a lapbetiltás az ő felfogásával ellentétes álláspontot képviselő sajtóterméket ért.”[11]

A jegyzeteik alapján a lapkiadók 1932. május első felében ki akarták szélesíteni a szervezkedést – a nehezen olvasható vezetéknevek alapján vélhetően – Nedeczky László és Vózner Ignác nyomdaigazgatókkal. A „tartalékhadtest” ügye azonban elakadhatott. A nyomdászsztrájk izgalma a közvéleményben már a lapkiadók április 24-i megbeszélésének idejére lecsengett, hiszen a lapkészítők két nap után felvették a munkát. Sőt, április 19-én a korábban a belügyminiszter által betiltott Népszava is újra megjelenhetett.

 

Forrás:

Tervezet, a polgári lapok biztosítására szedősztrájk esetében. Politikai és Szakszervezeti Levéltár 668. f. 67. ő. e. 28–33. lap

 

Jegyzetek:

[1] Tervezet, a polgári lapok biztosítására szedősztrájk esetében. Politikai és Szakszervezeti Levéltár 668. f. 67. ő. e.

[2] Salusinszkyt 1932 júniusában – tizenöt év elnökség után – örökös tiszteletbeli elnökké választották. Magyar Hírlap, 1932. június 3. 5.

[3] A sajtószabadságért, a Népszaváért! Typographia, 1932. április 8. 1.

[4] 1922. április 3-án este robbant bomba a Dohány utcában, ahol a kör társasvacsoráját tartották. Az eseményre több vezető liberális politikus is hivatalos volt, így például Rassay Károly és Bárczy István egykori fővárosi polgármester, de ők késve érkezve elkerülték a robbantást, amely nyolc halálos áldozatot követelt.

[5] A sajtószabadságért, a Népszaváért! I. m.

[6] Tervezet, a polgári lapok biztosítására szedősztrájk esetében. I. m.

[7] A sajtószabadságért, a Népszaváért! I. m.

[8] Soós László: A Nemzeti Munkavédelmi Szervezet létrehozása és tevékenységének első évei, 1921–1926. Levéltári Szemle, 1979/1–2. 277–291.

[9] Tervezet, a polgári lapok biztosítására szedősztrájk esetében. I. m.

[10] Uo.

[11] A sajtószabadságért, a Népszaváért! I. m.

 

 

---

 

A projektről

 

A Politikatörténeti Intézet a Britih Library The Endangered Archives Programme (EAP) (Veszélyeztetett Levéltárak Program) keretében 2024 augusztusában induló kétéves projektje során a nyomdaipari szakszervezetek 1848 és 1951 közötti levéltári anyagainak digitalizációját végzi el. A projekt során hangsúlyt fektetünk arra, hogy – korabeli dokumentumok bemutatásával – közelebb hozzuk a közönséghez a szakszervezetek és a munkásmozgalom levéltárunkban őrzött irataikhoz kapcsolódó történetét.