Nők a közéletben
Kutatásvezető: Palasik Mária

A projekt eredményeinek rövid összegzése

A kutatás célja
A kutatás célja az volt, hogy feltárja a nők közéletben való részvételének legfontosabb jellemzőit a 20. század második felében Magyarországon. A kutatás elsősorban az 1990. évi rendszerváltás után bekövetkezett folyamatokat vizsgálta, ugyanakkor mivel hiányzott az előfeltételeket feltáró, a jelen történéseit tudományos keretbe helyező előzmények bemutatása, illetve elemzése, alapkutatásokat készítettünk a nők közéleti részvétele 1990 előtti hazai gyakorlatának legfontosabb tényezőiről. A kutatás összegzi a nők közéleti szerepvállalásának külföldi tapasztalatait is.
A kutatásban nyolc kutatóhelyről 13 fő vett részt, és elkészült 18 tanulmány, valamint egy adattár.

A kutatás eredményeinek összefoglalása
A kutatás – a külföldi és a hazai szakirodalom feldolgozása és a nők közéleti szerepvállalásának 1920-1989 közötti legfontosabb vonásainak bemutatása mellett – az 1990 után bekövetkező folyamatok feltérképezésére összpontosított.
Kutatásunk eredményei megegyeznek a nemzetközi szakirodalom által feltárt jelenségekkel (pl. Women in the Face of Change: The Soviet Union, Eastern Europe and China. Ed. by Shirin Ray, Hilary Pilkinton and Annie Phizaktea New York, Routledge, 1992.). Eszerint a rendszerváltás előtti időkhöz képest csökkent a nők politikai-közéleti részvétele Magyarországon. Az 1990 után kiteljesedő demokráciától elvárható lett volna, hogy sokkal inkább számít a nők aktív közéleti részvételére, mint ahogy az valóban bekövetkezett. Sőt, ezzel ellentétes folyamatnak lehetünk tanúi: nemhogy pozitív fordulat nem történt, hanem vagy stagnál, de van, ahol csökkent a nők aránya a különböző döntéshozó testületekben. A pártok programjairól is megállapítható, hogy egészen leegyszerűsített formában érintik – ha egyáltalán érintik – a nők és férfiak esélyegyenlőségének problémáit: a szocialisták és a liberálisok érzékenyebben reagálnak, azonban a konzervatív pártok érzéketlenek a téma iránt. A politikai közélet színpadán sem jelentek meg olyan politikus nők vagy akár politikus férfiak, akik kifejezetten “női programmal” indultak volna a parlamenti vagy az önkormányzati választásokon. Elszigeteltek maradtak azok a pártkezdeményezések (pl. Magyar Nőpárt), amelyek kifejezetten női érdekek képviselőiként indultak akár az országgyűlési, akár az önkormányzati választásokon.
Ami a statisztikai adatokat illeti, nagyon szomorú a kép. A nők közéleti szerepvállalásának hazai csökkenése ellentétes a világon és az Európában tapasztalható tendenciákkal: az utóbbi években – kevés kivétellel – minden EU tagállamban növekedett a nők aránya a parlamentekben, a kormányzati és a helyi önkormányzati testületekben.
Magyarországon viszont az elmúlt évhez képest is romlott a helyzet. Az Interparlamentáris Unió összeállítása szerint 2004-ben még a 65. helyen szerepeltünk a rangsorban, 2005-ben pedig lecsúsztunk a 100. helyre a világ 187 országáról készült, a nők parlamenti részvételi arányát bemutató  összesítésben. Eszerint az Európai Unió 25 tagállama közül Magyarországon a legalacsonyabb a nők részvétele a parlamenti képviselők között.
Bármennyire is fájdalmas, le kell szögeznünk, hogy Magyarországon az elmúlt 15 évben – a demokrácia és a jogállamiság megvalósulása ellenére – kritikus arányszámú a nők részvétele – és ezáltal helyzete – a társadalmi és politikai közéletben.
Léteznek olyan mozgalmak – elsősorban Nyugat-Európában -, amelyek az úgynevezett “paritásos demokráciát” tartják az egyedül helyes és elfogadható rendszernek, azaz azt követelik, hogy a politikai döntéshozatalban a nők-férfiak aránya érje el az 50-50 százalékot. Véleményünk szerint ez nálunk is fontos lenne, de Magyarországon nem a számarányok jelentik a legnagyobb problémát. Egy évszázadokon keresztül tradicionális szerepekben szocializálódott társadalomban a biológiai nemekhez kötött, mereven különböző társadalmi szerepek csak a paternalista munkahelyi és politikai rendszerek lebomlásával változhatnak, ezért fontos, hogy ezek az intézmények minél több nő részvételével működjenek.
Sajnos, kevesen számolnak azzal, hogy a nők közéleti részvételének alacsony voltával szegényebb lesz maga a politikai közélet: kimarad belőle egy sor fontos szempont, szemlélet, tapasztalat, és végső soron nemcsak a nők veszítenek, hanem a társadalom egésze. A management-irodalomban már-már közhelynek számít, hogy a nők sok olyan elemmel járulhatnak hozzá a vezetéshez, amelyek többek között hatékonyabbá, a különböző helyzetekhez rugalmasan alkalmazkodóvá teszik az adott szervezetet, és ez minden bizonnyal igaz a politikai döntésekre és általában a politikai kultúrára is. Elismerve, hogy a sajátos női vezetői stílus gondolata újabb sztereotípiák veszélyét is hordozza, röviden utalnunk kell a parlamenti képviselő nők és férfiak szemléletét, “működési módját” összehasonlító kutatásokra. Ezek azt mutatták, hogy a női képviselők általában érzékenyebben figyelik választóik véleményét, férfikollégáiknál jobban törekszenek a kompromisszumra, kevésbé részesítik előnyben a konfrontációt, és igyekszenek jó kapcsolatokat kialakítani más pártok, eltérő értékrendek képviselőivel is. Az utóbbi évtizedben sokat foglalkoznak azzal is, hogy a helyi, például városfejlesztési döntésekben (közlekedésszervezés, lakásügy, környezetvédelem, biztonság, rugalmas szociális szolgáltatások, kulturális intézmények működése) is szükség lenne a nők szélesebb körű részvételére, mivel hatékonyabban tudják megjeleníteni a speciális igényeket, s így elősegíthetik, hogy a település-management eredményesebb, sikeresebb legyen. Nem vitás, hogy mindaz, amit a kutatások jellegzetesen női politikusi tulajdonságoknak neveznek, előnyére válna a magyar politikai kultúrának is, ezért indokolt a nők szélesebb körű politikai szerepvállalásának fontosságáról beszélni Magyarországon.
A nemzetközi összehasonlítással összefüggésben adódik a kérdés: hogyan vált a nőkérdés önmagában fontos politikai üggyé egy sor európai országban? Mindenekelőtt úgy, hogy eredményes női politikussá az vált, aki kezdetben politikai érvrendszere középpontjába kifejezetten a női jogok érvényesítését állította. Így olyan ügyekre irányította a közvélemény figyelmét, mint az azonos foglalkoztatás, az egyenlő értékű munkáért egyenlő bér elve, a családpolitika, vagy éppen a gyermeknevelés aktuális kérdései. A következő lépésként a női politikusok bebizonyították, hogy egyetemes társadalompolitikai elképzelésekről van szó, amelyek a férfiak számára is fontosak.
Idővel egyre több politikai szereplő értette meg, hogy választókat nyerhet, ha elkötelezi magát az esélyegyenlőség ügye mellett, s így egy önmagát erősítő folyamat indult el. Részben ennek a folyamatnak a tapasztalatai alapján vált elfogadottá a nemzetközi szakirodalomban és a nők esélyegyenlőségével foglalkozó nemzetközi szervezetek dokumentumaiban az a gondolat, hogy a társadalmi előrelépéshez a nők “kritikus tömegének” (az ENSZ kutatói szerint ez körülbelül 30 százalék) kell megjelennie a különböző döntéshozó testületekben.¹
Ezeket az arányokat persze sehol sem egyik pillanatról a másikra érték el, és nem is valamiféle “természetes fejlődési folyamat” eredményeként. Nem minden vita és kétely nélkül, de mindenütt alkalmaztak vagy alkalmaznak valamilyen segítő mechanizmust, például a kvóta-rendszer egyik vagy másik változatát. Ezek a segítő mechanizmusok akkor működtek jól, ha egyfelől sikerült a közgondolkozásban elfogadtatni, hogy a társadalom egésze veszít, ha a nőket kizárja a politikai döntéshozatalból, és nem próbálja a közéletben is megteremteni a nők és férfiak együttműködésének feltételeit. Akkor sikerült a női részvételt növelni másfelől, ha a segítő mechanizmusokhoz olyan eszközöket – képzési programokat, tréningeket – is társítottak, amelyek segítettek a nőknek a még meglévő hátrányaik leküzdésében, támogatták az arra vállalkozó nők sikeres közéleti szereplését.
Magyarországon ma még vezető politikus nők is hajlamosak arra a leegyszerűsítésre, hogy a parlamenti döntésekben nem szükséges női szempontok érvényesítéséről beszélni, hiszen a törvények minden állampolgárra egyformán érvényesek, és nem is léteznek speciális “női érdekek”. Elég tehát jó törvényeket hozni, s azok automatikusan jó hatással lesznek nőkre és férfiakra egyaránt. Női politikusaink így általában nem is követik az Európában bevált utat, többnyire nem tekintik feladatuknak a női érdekek képviseletét – már csak azért sem, mert mandátumukat sem “női programmal” szerezték. Ráadásul ma Magyarországon még kialakulásuk igencsak kezdeti stádiumában vannak azok a csoportok, amelyek felhívhatnák a figyelmet a nők és férfiak eltérő érdekeire, illetve tiltakozhatnának, amikor egy-egy rendelkezés hátrányosan érinti a nőket egyszerűen azért, mert alkotóinak elkerülte a figyelmét, hogy a nők és férfiak nem egyformán helyezkednek el a társadalom és magánélet szférájában, tehát eltérő módon érinthetik őket az egynemű állampolgárra kidolgozott törvények.
Kutatásaink során összegyűjtöttük az összes, Magyarországon az elmúlt hatvan évben hozott azon jogszabályokat, amelyek a nők társadalmi egyenjogúságát segítették elő. Azonban arra a következtetésre jutottunk, hogy a jogkiterjesztés csak az érem egyik oldala. A formális jogegyenlőség, a normatív szabályozás nagyon fontos lépés az emancipáció megvalósítása során, de önmagában kevés. A társadalmi nemek valódi egyenjogúságának és esélyegyenlőségének megteremtése jóval túllépi a jogi szabályozás határait: a társadalom – mind a férfiak és nők – szemléletének a megváltozására és közös cselekvésére van szükség.

 

Következtetések
A politikusi hivatást választó nők alapvető problémája a férfias közeg ellenállásának leküzdése, egy egészséges szakmai önbizalom megszerzése. A jelen politikusnőinek a politikusi közegben a szolidaritásért kell leginkább megküzdeniük, valamint az eltérő politikusi szerepfelfogás, a női alternatíva elismertetéséért. Ugyanis a hivatás sztereotip, férfias felfogása eleve kizárja, hogy a nők felmutathassák a társadalmi érzékelésben ideálisnak tekintett politikusképet, ami erőteljesen befolyásolja szerepformálásuk hitelességének megítélését.
Ha a hivatalos, elfogadott maszkulin felfogást, az ebből adódó férfias szerepjellegzetességek, szimbólumok kizárólagosságát megszüntetik, akkor nagyobb esélyük lesz a nőknek arra, hogy ne csak sikeresek, de hitelesek is legyenek a közéletben, illetve szélesebb társadalmi körben. A sikerhez viszont két dolog elengedhetetlenül szükséges: a női tudás és a női együttműködés.
A politikusnőknek ismereteket kell szerezniük a pártszervezetek, a politikai kultúra formális és informális csatornáiról, működéséről azért, hogy a csak nőként megszerezhető tapasztalataikat és látásmódjukat minél hatékonyabban merjék és tudják érvényesíteni, felvállalni a politika minden szakterületén. Közös értékeik felmutatásához az egyik legcélravezetőbb eszköz a pártokat átívelő női érdekcsoport létrehozása.
Úgy véljük, hogy a pártprogramok különbözőségéből adódó ellentéteket könnyebb lenne áthidalni, ha a politikusnők több ismerettel rendelkeznének a társadalmi nemekről. Ezért az egyes pártok nőtagozatai nagy lépést tennének az együttműködés felé, ha szervezeteiken belül olyan képzést indítanának, ahol nem a különbségekre, az eltérő álláspontokra helyeznék a hangsúlyt, hanem a női létet és gondolkodásmódot meghatározó hasonlóságokra.
Elengedhetetlen az ifjúság felkészítése erre a szerepre, ami jelentős szemléletváltozást kíván a közoktatástól és az ott használatos tankönyvektől. Egyúttal felhívjuk a figyelmet, hogy Magyarországon – a CEU-t leszámítva – még mindig nincs egyetemi szintű gender-képzés, sőt szaklap sem.
Sokat tehetne a média is a politikusnőkről kialakított kép megváltoztatásáért. Sokkal több politikusnőt kellene megszólaltatni és sokkal többször. Ugyanakkor nekik politikusi szerepeikben a női érdekek képviselőiként is meg kellene jelenniük.
Kormányzati szinten pedig a szemlélet megváltoztatására lenne szükség. Nem időnkénti akciókra, nőképviselet formális megjelenítésére, még csak nem is egy kormányzati intézményre van szükség, hanem arra, hogy minden kormányzati szférában horizontálisan kezeljék a női esélyegyenlőség ügyét, minden döntésnél külön intézkedés nélkül mindig meg kellene vizsgálni és beszámítani a női szempontokat, amelyek egyrészt abból erednek, hogy alig történt elmozdulás a két nem elkülönült szerepelvárásaiban, másrészt léteznek a biológiai nemből eredő különbözőségek is. Ez utóbbinál kormányzati feladat, hogy azok ne váljanak a nők számára társadalmi hátrányokká.

Mit nem sikerült elvégezni?
A kutatásban kitűzött célt teljesítettük. Viszont a tanulmányok között találhatunk olyan témákat, amelyek eredetileg nem voltak benne a projekt célkitűzésében, de a munka előrehaladtával úgy döntöttünk, hogy ezeket is fel kell vállalnunk. Nem terveztük kitérni a téma 1945 előtti hazai összefüggéseinek feltárására, azonban egyértelművé vált, hogy a szakirodalmi előzmények magyar vonatkozásainak bemutatása elkerülhetetlen. Ezért kértük fel Szapor Juditot A magánszférából a politikai közéletbe A női politizálás története Magyarországon a kezdetektől 1945-ig című tanulmányelkészítésére. A női egyenjogúság törvényi szabályozása témakört (választójog, a továbbtanulás lehetősége a felsőfokú oktatásban, korábban elzárt pályák megnyitása, első- és másodgenerációs szabadságjogok kiterjesztése) eredetileg 1945 és 1949 közötti korszakra kívántuk elvégezni, mivel az jelentette a női jogok biztosítása szempontjából a nagy áttörést. A kutatás közben derült ki, hogy ez a téma sem tárgyalható előzmények nélkül (a nők választójoga), majd pedig nem lehet lezárni 1949-ben. Mivel a témára vonatkozóan nincs szakirodalom, úgy döntöttünk, hogy a kutatatás időhatárát itt is napjainkig terjesztjük ki. Ugyanez vonatkozik a nők parlamenti szereplésének feltérképezésére. Eredetileg az 1945-1949-es koalíciós, és az 1990 utáni koalíciós ciklusok működésének bemutatása volt a célunk. De amikor szembesültük azzal, hogy a témában alapkutatások hiányoznak, hozzáláttunk a hiány felszámolásához. Eredményként – azon túl, hogy a női parlamenti politizálás keretét felvázoltuk a 20. században – megfogalmaztunk egy sor olyan kérdést, amelyre még (valakiknek majd) választ kell adni a későbbiek folyamán.

Hogyan tovább
A kutatást érdemes lenne folytatni, egyrészt a megkezdett témákat továbbvinni, másrészt a történeti kutatásokat elmélyíteni, mert változatlanul hiányoznak a témában az alapkutatások az 1945 és 1990 közötti időszakra.

 

Az elkészült tanulmányok jegyzéke

A jogegyenlőségtől az esélyegyenlőségig
Licskó György: A nők közéletbe történő belépését vizsgáló nemzetközi és hazai szakirodalom összefoglalása
Licskó György: A nők vezetésben való részvételét vizsgáló hazai és nemzetközi kutatások összefoglalása
Fésüs Ágnes: A nők politikai szerepvállalása a nemzetközi szakirodalom tükrében. Adatok és elméleti megfontolások
Lévai Katalin: A magyarországi feminizmusról
Palasik Mária: Szabad a pálya: A felsőoktatási intézmények megnyitása a nők előtt és ennek következményei

A nők a közéletben Magyarországon 1989-ig
Szapor Judit: A magánszférából a politikai közéletbe: A női politizálás története Magyarországon a kezdetektől 1945-ig
Palasik Mária: A női egyenjogúság szabályozása Magyarországon a 20. század második felében
S. Kosztricz Anna: A nők mobilitásának vizsgálata a párt- és az állami vezetésben a Magyar Dolgozók Pártja káderanyagai alapján (1948-1956)
Schadt Mária: Struktúra- és funkcióváltozások az MNDSZ-ben 1950 és 1956 között

A strukturális változások hatása a nők élettörténetére, politikai szerepeik alakulására. Női káderek a Kádár korszakban
Palasik Mária: A nők a parlamentben (1920-1989)

A nők a közéletben Magyarországon a rendszerváltás után
Kiss Róbert: Nők a politikában – avagy milyen nemű a közélet Magyarországon
Garancsi Györgyi: A “nőkérdés” a pártok politikájában. A parlamenti pártok programjaiban kirajzolódó nőkép (női társadalmi szerepkörök) elemzése
Fésüs Ágnes: Adatok a női képviselők parlamenti aktivitásáról (1989-2004)
Fésüs Ágnes: Különbözőség vagy hierarchia. Férfi és női témák a parlamentben
Pósch Ilona: A nők a közszolgálatban
Bandi Zsuzsanna: A nők a helyi politikában. Polgármester vagy polgármesternő?
Bandi Zsuzsanna: A nők az önkormányzati testületekben
Bodnár Ilona – Garancsi Györgyi: A politizáló nőtől a nőpolitikuson át a politikusnőig.A nők szerepvállalása a pártpolitika gyakorlatában: női politikusi karrier-típusok

Statisztikai adattár. Összeállította: Nagy Orbán

A kutatócsoport tagjai
Palasik Mária – kutatásvezető
Bandi Zsuzsanna
Bodnár Ilona
Fésüs Ágnes
Garancsi Györgyi
Kiss Róbert
Lévai Katalin
Licskó György
Nagy Orbán
Pósch Ilona
S. Kosztricz Anna
Schadt Mária
Szapor Judit

Jegyzetek
¹ Specialised Inter-Parliamentary Conference “Towards Partnership Between Men and Women in Politics”. Organised by Inter-Parliamentary Union. New Delhi, 14-18 February, 1997. http://www.ipu.org/splz-e/Ndelhi97.htm