„Ha Erdélyt elveszik…”

100 éve üzent hadat Románia az Osztrák–Magyar Monarchiának

Az első világháborút vívó szövetségi rendszerek között Románia helye kezdettől fogva bizonytalan volt. A hármas szövetséghez, vagyis Németországhoz és Ausztria–Magyarországhoz szövetségesi szálak fűzték, a cári Oroszországgal szemben Besszarábia megszerzésének vágya vezethette volna és függetlenségét nem olyan régen megszerzett államként politikusai amúgy is gyanakvással tekintettek a hatalmas szomszédra. Csakhogy a századfordulón megindult mozgalmak egy része elsősorban Erdélyre tekintett, annak (és a kicsiny, Ausztria részét képező Bukovinának) a megszerzését tűzte ki célul, nem utolsó sorban azért, mert a románság bölcsőjét látta benne.

A két irányzat hívei (mindkét esetben igen számosan) 1914 nyarától kezdve birkóztak egymással országuk követendő magatartására – semlegesség, szövetség valamelyik táborral – vonatkozóan, a külföldi lapok pedig többször is beharangozták Románia hadba lépését egyik vagy másik oldalon. A végső döntést azonban 1916 nyaráig nem sikerült meghozni, nem utolsó sorban a hadiszerencse változásai miatt. Végül az osztrák–magyar haderő veresége a Bruszilov-offenzíva során bizonyult döntőnek, így Ion Brătianu miniszterelnök képes volt keresztül vinni szándékát és elfogadta az antant nagyvonalú területi ajánlatát.

Angol plakát a román hadbalépésről, 1916

A román hadsereg 1916. augusztus 27-én lépte át a határt a Kárpátok hágóin és szorosain, és a néhány tízezer fős osztrák–magyar haderő nem is tanúsított sok ellenállást. Nagyszeben, Brassó és a Székelyföld hamarosan román megszállás alá került. Ez azonban nem tartott sokáig, a délről, Bulgária felől támadó német–török–bolgár csapatok, majd az Erdélybe vezényelt német és osztrák–magyar alakulatok ellentámadása gyors sikert hozott, 1916 decemberében a központi hatalmak katonái már Bukarest utcáin masíroztak. A román kormány Iaşiba menekült, s bár a front a Keleti-Kárpátok erdőségeiben stabilizálódott, és a román hadsereg néhány komolyabb győzelmet is aratott a védekező harcokban, 1918 májusában, Oroszország összeomlása után kénytelen volt különbékét kötni.

Erdély megszállása azonban csak időtartamát tekintve bizonyult rövid epizódnak. Már a román támadás hírére menekülthullám indult a Magyar Királyság belső területei felé, végül százezreket kellett elhelyezni Erdélyen kívül, visszatelepítésük még 1918 őszén sem fejeződött be. Az otthon maradtak reakciója viszont nem követte a felszabadítóként érkező román hadsereg várakozásait. Románok sokasága annak ellenére nem mutatott különösebb lelkesedést, hogy a nemzeti érzelmű középosztályból sokan üdvözölték a bevonuló csapatokat. A fosztogatásokban pedig románok és magyarok egyaránt részt vettek, és később is feljelentgették egymást a visszatért magyar közigazgatás előtt. A magyar hatóságok több száz veszélyesnek tartott román polgár internálásával és perbe fogásával válaszoltak, és széles körben folytattak le eljárást azok ellen, akiket – akár távollétükben is – kollaborációval gyanúsítottak. A románok lakta területeken egy kultúrzóna bevezetését határozták el, diszkriminatív oktatás-, személyzeti- és gazdaságpolitikával. A Román Királyságban viszont nem sok szerephez jutottak, mert mire a Monarchia delegáltjai észbe kaptak, a német szövetséges már elfoglalta a megszálló adminisztráció kulcspozícióit és elkezdte az ország erőforrásainak erőltetett felhasználását, amibe még szövetségeseinek sem engedett sok beleszólást.

Készítette: Egry Gábor

“